Wass Albert: A kastély árnyékában

"Ha egy ember kilép a ház életéből, azért a többi ott marad, és a ház él tovább. Az üresség néhány napig érzik még, aztán a rend összenő fölötte, s minden megy tovább a maga szabályos útján."

"Milyen különös is. Az ember amíg él, egyre csak azon igyekszik, hogy valami maradandót csináljon azok számára, akik a nyomába jönnek. Arra nem is gondol, hogy akik jönnek, azok mindent másképpen látnak majd, és mindent átalakítanak, az egész életét átalakítják, és átköltöztetik a maguk új látóköre és egyénisége szerint, és tulajdonképpen szinte feleslegessé válik az, amit az ember a jövendő számára csinált, gondolt, tervezett."

"De valami félszeg nyugtalanság továbbra is mélyen bent a lelkében maradt, s nem volt ideje elűzni onnan."

"Ültek a szobába, és a szoba olyan volt, mint régen: ugyanaz a padló, ugyanazok a bútorok, ugyanaz a pipaszag. S a szavak is ugyanazok voltak, és ugyanaz volt minden, tíz, húsz, harminc évvel ezelőtt, mintha az idő megállott volna, elromlott volna valahol egy rúgó a világ gépezetében, s mialatt a többi megy, forog, halad előre: azalatt itt minden áll és minden mozdulatlan."

"Ültek négyen a szobában. Az öregúr pipázott, az öregasszony horgolt, s ők ketten csak ültek és úgy érezték, hogy nincs mit mondjanak. Mert amiről beszélhetnének, az itt nem érdekel senkit, azt itt nem értené meg senki, olyan lenne, mintha idegen nyelven szólnának."

"Kiterebélyesedett, széles lett és nagy, tág határai közé országok fértek és nemzetek és belefért a végtelen nagy idő, mely egyszerre olyan lett, mint egy óriási tenger, se vége, se hossza. Igen, az idővel is történik valami. Tisztán és világosan emlékezett reá: ameddig benne élt, szűk volt, mint a rosszul szabott ruha. Falai voltak, korlátai, amikkel számolni kellett. Alig kezdődött, vége volt folytonosan. Olyan közel volt hozzá, hogy csak apró darabkákban láthatta, mindig csak azt a darabot, ami éppen szeme előtt volt."

"Már nem voltak végei: egyetlen nagy hatalmas boltozat volt, mely mozdulatlan lomhasággal ült a világ fölött, és összetartozott vele.

Sokat olvasott, mindenfélét. És sokat gondolkozott. A könyvek lapjairól kinőtt az élet, akár a mag, mikor csírába szökken. Kinőtt, ellepte a szobát, a falakat a világ négy sarkáig tágította, s ő ott feküdt a világ közepén, egy csodálatos, nagy világnak a közepén, mely ezerszínű volt, ezer hangon beszélt, és titokzatos törvények szerint váltogatta magát."

"De nem aludt, csak álmodott. Végigálmodta mindazt, amit végigéltek mások, vagy amit nem éltek végig, csak szerettek volna végigélni, vagy kellett volna végigéljenek. Itt-ott javított, itt-ott rontott a játékon, és szinte észrevétlenül megtanulta, hogy a világ áll és változatlan. Az idő csak életeket éget, ő maga nem mozdul, s újra meg újra eljátssza ugyanazt, más-más szereplőkkel. Vagy talán a szereplők is ugyanazok, csak nem tudnak róla? Az is lehet. Hiszen olyan egyforma minden, ami történt. Föl és alá, előre és vissza, mint a járgányba fogott ló, amelyik körben tapos. Olyan egyforma, hogy már törvénye is kell legyen valahol, játékszabály, melyhez igazodik minden…"

"…és arra gondolt, hogy milyen furcsa is ez a szó: élni. Egyelten értelme van csupán, és mégis minden embernek egyebet jelent."

"…barátkozott a halállal. Mert ez a rendje, a halállal barátkozni kell annak, ki készül találkozni vele. Előbb csak ritkán gondol rá, azután egyre sűrűbben. Először csak úgy félve kerülgeti, később hozzászokik, mind gyakrabban foglalkozik vele: ez már barátkozás. Végül rájön, hogy nem is olyan rossz. Hozzátartozik az élethez ez is, mint sok minden egyéb, amit rendre megszokott az ember."

"…hiszen a halál, az valami nagyon szomorú és nagyon sötét dolog. Időnként meglátogatja a családokat, és emlékeztet mindenkit arra, hogy az élet nem végtelen és ez nagyon, nagyon szomorú. Mert az embereknek eszébe jut, hogy rendre mind temetések lesznek, ez is, az is meghal, a világ üresebb lesz, mind üresebb, míg végül az embert is eltemetik."

"Meghalni: olyan furcsa gondolat volt. Olyan közeli és egyeltalában nem nyugtalanító, mintha azt mondta volna: holnap Kékesre megyek. Olyan volt, mint valami előre megbeszélt útiterv, ami egészen biztos, hogy nem marad el. éppen csak az a kérdés, hogy mikor. Mert az indulás majd hirtelen jön… Hát igen, nem lehet előre tudni, hogy s miképpen, kicsit zavaros ez a része a dolognak, olyan… Olyan kétséges és egészen tisztázatlan… na, de a többi, ami azután jön, az már bizonyos és megnyugtató. Minden megszűnik, s az ember marad azzal, amit a lelkében magával visz ebből az életből. […] Azok között, akikhez lélekben tartozik. Valamiképpen mindenki ott lesz, […]"

"Mert mi fontos? Az élet. Más semmi, csak ez az egy. Az élet: a nyugodt és megelégedett élet, melyben az ember békét köt önmagával és a világgal, és nem vágyik sehova és semmire, még arra sem, hogy teljék az idő. Ezt talán boldogságnak lehetne nevezni, pedig nem az. A boldogság már nyugtalanító és aggodalmat ébreszt. Félelmet, hogy egyszer véget ér. A nyugalom, az maga a végtelenség, bölcs, szelíd és emberséges élet: úgy folyik, hogyha közben véget érne, nem is venné talán észre az ember."

"Látod, ez a hiba mindnyájunknál. Élünk a munkáért. Másokért. De azt mondd meg nekem: ki fizeti meg nekünk az életet, ami nem jön többet vissza? Mert nem jön vissza, azzal tisztában kell legyünk. Egy életünk van, és az lassan elfogy. Minden nap kevesebb lesz. Ki fizeti meg nekünk az eltelt napokat, amikor nem azt tettük, ami örömet okozott volna, hanem ami másoknak jó volt vagy hasznos, vagy egyeltalában csak egy kötelességnek nevezett vaskorlát között mentünk előre vakon… Ki hálálja ezt meg? És hogyan? Mivel lehet engem kárpótolni a soha vissza nem térő életért."

"Csak ennyi volt és eltelt. Minden élet csak ennyi? Az ember akar valamit, építget, rakosgat, törekszik erre-arra… aztán vége. Amiért élet, azt itt marad másoknak, akik idegenül állnak előtte, sokszor lebontják, s újrakezdik a maguk akarata szerint. Ha nem is bontják le: igazítanak rajta ezt meg azt, s letörlik lassan az emlékezés nyomát a régi életek ösvényeiről."

"De tudta, hogy az életben a hibákat kijavítani nem lehet. Az élet olyan, mint a mellény: ha rosszul gombolta az ember, hiába keresi rajta a hibát. Ki kell gombolni végig az egészet, és kezdeni előröl."

"Nem lehet tenni semmit. Valami nagy-nagy fájdalom tépett hirtelen a szívébe, s a szeméből kigördültek a könnyek. Újra gyermek volt, újra vitték apát a katonák, ismeretlen katonák, ismeretlen útra… És nem lehetett tenni semmit. […]: az ellenség újra hatalmasabb. Bejött az öregasszony. A főispán odament hozzá, szó nélkül, lehajolt és kezet csókolt. Arcán könnyek folytak végig. Anyja megcsókolta a homlokát, kezével végigsimított a fején."

"Arca olyan volt, mint máskor: szikár, ráncos, mosolytalanul szigorú. De a szemében, mely máskor éles volt és kemény, ha az emberre nézett: a szemében ködös fátylakat bontott valami, talán a bánta, vagy talán csak az idő, mely eltelt. A ráncos szemhéjak alatt két szürke szem lapult most, két egyszerű, szürke öregasszonyszem, kicsit bánatos, kicsit aggódó, kicsit messzire néző.

Nem kutatott élesen az emberek arcán, nem hasított metszőn a vesékig, nem villámlott és nem csillogott bátran az élettel szemközt. Olyan volt, mint minden öregasszony szeme, aki egyedül maradt, mert halt az ura."

"Ült a szekéren, feje előrebillent, gondolkozott. Az életen, amelyik telik, jó s rossz között halad a maga útján, s ahogy telik, úgy fogy, míg egyszer elfogy egészen. Baj ez? Nem baj. Hadd fogyjon csak, úgyse sokat ér. Mindig csak egyedül, mindig magányosan: igazán nem ér valami sokat. Az ember… Hát igen, az ember tulajdonképpen nem erre született. Arra született az ember, hogy kínlódjon, vergődjön, de legyen mellette egy asszony, legyen mellette gyermek, család, mert különben nincs értelme a kínlódásnak. Az ember el kell tudja hitetni magával, hogy mindezt valakiért csinálja, valakikért… Mert csak úgy, becsületből… Hát igen, ez is szépen hangzik, becsületből. De sok értelme valóban nincsen."

"…egyedül érezte magát. Nem mutatta senkinek, elrejtette jól , hogy ne is lássák. Különcködésképpen viselte."

"De nem azt mondotta. Mást mondott, csúnyát, förtelmeset, amilyent csak egy hiú gőgjében megsértett hím állat mondhat, aki nem tud különbséget tenni hiba és bűn között, szeretet és vak szenvedély között, és egyelten pillanat diadaláért odalöki az egész életet. Azt mondta akkor – jaj, hogy nem harapta le inkább a nyelvét, nem döfött tüzes kést a szájába - , azt mondotta akkor: mehetsz. Keményen, gőgösen és bután kiáltotta ezt oda az asszonynak, ezt az egyetlen szót. […] S az ő szíve abban a pillanatban olyan lett, mint a kő. A megsértett férfigőg tette azzá, egészen állati érzés volt, csúnya és szégyenletes. És ennyit mondott csak: mehetsz."

"Egy szó. Félelmetes milyen ereje van néha egy szónak. Sorsokat sodor és életeket dönt. Egyetlen szó, amit nem kellett volna kimondani."

"Az emberek azt mondják erkölcs, és bólogatnak hozzá ostoba képpel. Mi az erkölcs? Az élet tisztasága, mondják."

"És ez olyan volt, mintha megrepedt volna a mennyezet, és rájuk zúdult volna dübörögve. Olyan volt, mintha a világ kettéhasadt volna. Aztán hirtelen ellepte fejét a vér, érezte, hogy kegyetlennek kell lenni, gonosznak kell lenni, gyilkosnak, ördöginek kell lenni, és kinyújtotta keményen a karját az ajtó felé, és ezt mondta. Nem kiabálva, sziszegve inkább, keményen, gonoszul és gőgösen: mehetsz."

"De ő csak állott mereven, dacosan az ablak mellet, és úgy fájt benne valami, hogy szinte szétszakadt."

"Mert van valami a földben, és van valami a levegőben, ami nem az övék. Valami egészen különös, valami egészen félelmetes. Valaminek az árnyéka, mintha folytonosan ott lebegne előttük az úton, a földeken, ha szántanak, vetnek, vagy akár aratnak rajta. Valaminek az árnyéka, valami nagy múltnak talán, ami nem az övék, s ami elsötétíti előttük a jövendőt is. Hiába szerezték meg a földet, a föld nem ragaszkodik hozzájuk, a föld számára mindég idegenek maradtak, s ezt érzik, s ezért egy kicsit mindig honvágyuk van valami után, és egy kicsit mindig szomorúak, anélkül, hogy tudnák, mi okozza a szomorúságukat. Csak hallgatni kell, amikor munka után énekelnek. Fiatalok, egészségesek, piros arcuk van, és kedvük a szerelemhez: és mégis, az ének, ami a szájukat elhagyja, olyan szomorú, olyan felhős, úgy tele van bánattal és valami titokzatos vágyódással. Vagy nézni kell, amikor lendítik a kaszát, vagy markolják az ekét, vagy őrzik a jószágot: mindenük megvan, s olyanok mégis, mint a száműzöttek, akik hazagondolnak.

Néha próbálják megmagyarázni ezt az érzést, ezt az idegenséget, ezt a szomorú vágyódást, és azt mondják: elnyomottak vagyunk. Kisemmizettek vagyunk. Nincsenek jogaink. Harcolni akarunk a jogainkért, uralkodni akarunk ezen a földön, ez a mi bajunk. […]

Mert nem érzik otthonuknak ezt a földet, igazán otthonnak, vérükből és húsukból való otthonnak, és ez a föld nem támasztja lábaikat nagy mozdulatokhoz, kisiklik alóluk minduntalan s ők elcsúsznak rajta. Küzdeni akarnak az igazságért, de csak a küzdéssel maradnak mindannyiszor, mely értelmetlen vérengzésbe fullad, és az igazság…"

"De nem értik meg. Csak amikor fejük már a sír felé görbül, rettennek föl ösztönösen, hogy nem, nem itt kellene… ez a föld kemény, hideg és idegen… ez a föld nem arra való, hogy pihenjen benne az ember… menni kellene valahová… de nem tudja nekik megmondani senki, hogy hová. És aztán elmennek a halálba, és velük súlyosodik egy láncszemmel a bilincs, amely ezt a népet ideköti az idegen földhöz."

"Így talált rájuk Brencsák, aki szellőzködni jött ki a friss levegőre. Határozottan szerencsés találkozás volt ez, Eszterke két csattanós pofont kapott, Bács János pedig iramodott át a kerten, neki a kukoricásnak, ahogy a lába bírta. Minden oka megvolt erre, mert a karó, amivel Brencsák kergette, határozottan hegyes volt. És legkevésbé sem látszott megnyugtató szerszámnak, olyan ember kezében, akinek egyetlen célja, hogy keresztüldöfje vele azt, akit utolérni igyekszik. Brencsák azonban nehéz volt és szerencsére kissé szívbajos. Nem bírta sokáig a futást, és meg kellett elégedjen azzal, hogy visszatérve a mulató házhoz, az ordítva beígért derékletörés helyett még két istenes nyaklevest lekent a szemérmesen sivalkodó leányzónak."

"Régi tavaszok jutottak az eszébe, küzdelmesek, de szépek, régi tavaszok, amik odalattek. Hova? Hát igen, a mulandóságba. Mert minden változik, minden alakul, emberek, eszmék, s a világ, talán az leginkább. Érdemes volt annyi tavaszon át küzdeni, kínlódni, annyi őszön át, télen át, azért, hogy majd változzon egyet a világ, s minden eltűnjön, elenyésszen, akárha nem is lett volna? Hát érdemes volt annyi derék embernek életét, sorsát, mindenét föláldozni, hogy majd begyöpösödött sírok fölött egy új nemzedék elfeledje az apák szenvedéseit, s együtt dáridozzon azzal, ki apáig megölte? […] Érdemes volt küzdeni? S látni azután, hogy a küzdés mind céltalan volt és haszontalan: a fiak önként hódolnak be annak, aki őket letörni sohasem tudta? Érdemes volt? Annyi tavaszon, őszön, télen át!? Annyi kalandon, nyomorúságon keresztül?"

"De ezeknek az apró szemeknek acélszínű tükrében belső gazdagság fénylett. Néha tréfacsináló jókedv villant, néha bölcs derű ömlött belőle. Máskor tompa volt, átláthatatlan és hideg, mint maga a tél. De tudott villámlani is, és lesújtani, hogy akit ért, az összegörnyedt tőle és belesápadt."

"…és egy pillanatra eszébe jutott, hogy egyszer mind nem lesz többé, ez a lenézett, elmaradt, furcsa világ itt… és abban a pillanatban valami nagyon keserűt érzett, tisztán és egészen világosan érezte, hogy a helyén egy nagy üresség marad a világban, amit az ő számára nem tud majd pótolni semmi, még Európa sem, a kultúra sem, az új élet felé haladó jövendő sem."

"Ahol egy embernek szállása volt egy hosszú és keserves életen keresztül, s ahonnan néhány élet indult, hogy meghódítson magának valamit a világból."

"De azért kurtán kell tartani a gyermeket, szigorúan és igazságosan. Hogy nevelődjön hozzá az élethez, szokja meg, hogy törvények vannak és kötelességek, amiknek engedelmeskedni kell. Csak így lesz ember belőlük. Igen, csak így. S ő azt akarja, hogy azok legyenek. Emberek. Nagy emberek, hatalmas emberek, józan, okos és bölcs emberek, tisztalátású emberek. Művelt emberek. Európai emberek. Igen, ezt akarja. Föltétlenül és minden áron ezt. Ha kell, saját akaratuk ellen is…"

"Magára húzta a pokrócot, és amíg a kocsi lassan dagasztott lefele, nem nézett se jobbra, se balra, csak egyenesen a lovak füleire. Így is mintha a magányosan maradó ház nyögését halotta volna, így is a lelkébe tépett valami kegyetlen, rossz, hideg érzés, és egy hang súgta, súgta, a kerekek szortyogásában: hűtlen vagy, hűtlen vagy… Eltemeted az életünket, ami még itt maradt…"

"Aztán hirtelen a kastély fényeire gondolt. Milyen üres fény, milyen céltalan és semmirevaló. Melege nincs, nem is világít. Az utat keresőket csak elvakítja, ha szembenéznek vele. Nem látják meg a fordulókat, s árokba szaladnak.
Nagyon fáradt volt, mire hazaért. Sötét volt minden és néma. A falu, a kastély, beletemetkeztek az éjszakába, és lesték a csöndet, mely tel volt ijesztő, üres várakozással."

"Egyre nőtt az iszap, egyre mélyebbre süllyedt benne… már a nyakáig ért… már az álláig… már alig kapott levegőt… aztán összecsapott fölötte a sötétség és elaludt."

"Nem mozdult semmi odafönt. Mintha egy alvó világ volna… Fejében megragadt ez a gondolat. Kinyílt, szétterpeszkedett s képeket varázsolt. Igen, alvó világ. Ez az, amit eddig nem tudott megfogalmazni. Most rátalált a helyes nyomra. Alvó világ. Alusznak az öregek és álmodnak és alszik körülöttük az élet és álmodik."

"Rettenetes nagy fáradtságot éreztek mind a ketten, talán soha az életben olyan fáradtak nem voltak. Leültek egymás mellé az előszoba padjára, csüggedten, szótlanul gunnyasztottak ott a sötétben, foguk vacogott, lelkük didergett és arcukon egyre csorogtak, csorogtak a könnyek."

"A lélek – mondotta nagyon komolyan -, a lélek az, ami a mozdulatlan, süket és vak testben látja a világot, hallja a világot, múltban és jövőben messzire szárnyal, és Istent keresi akkor is, amikor tagadja létezését."

"Emberben is egyik ilyen, másik olyan. Egyiknek ez a baja, a másiknak az. Éppen csak a baj maga, az van meg mindenkinek."

"Az adósság olyan, mint a patkány, ha nem irtod ki, folyvást szaporodik."