A szerző előszava /részlet/

Az első történet a Jó és a Rossz kettéválásáról az ókori perzsáktól származik.

Az idő istene, miután megteremtette a világot, észreveszi, hogy még hiányzik valami nagyon fontos dolog: egy társ, akivel együtt élvezheti mindezt a szépséget és harmóniát.

Ezer évig imádkozik, hogy szülessen egy fia. Arról nem szól a fáma,hogy kihez imádkozik, hiszen ó volt az egyetlen és mindenható főisten. Mindenesetre addig imádkozik, amíg végül teherebe nem esik. Ám amikor észreveszi, hogy teljesült az álma, rögtön meg is bánja, mert ráébred, milyen törékeny a dolgok egyensúlya.

De akkor már késő: a gyermek megszületni készül. Keserves zokogásával már csak annyit tud elérni, hogy a fiú, akit a méhében hordoz, váljék ketté. Úgy szól a legenda, hogy az időisten ikreket hoz a világra: imájából fogan a Jó (Ormuz), bánatából pedig a Rossz (Arimán). Az isten mindent megtesz annak érdekében, hogy Ormuz szülessen meg előtt, hogy féken tartsa fivérét, és megakadályozza, hogy kárt tegyen a világban. Csakhogy a Rossz ravasz és ügyes: születésükkor Arimánnak sikerül félrelöknie Ormuzt, így ő pillantja meg először a csillagok fényét. Az idő istene kétségbeesésében elhatározza, hogy szövetségeseket állít Ormuz mellé: megtermti az emberiséget, hogy együtt harcoljon fiával Arimán ellen, és közösen megakadályozzák, hogy átvegye az uralmat a világ fölött.

A perzsa legendában tehát az emberiség a Jó szövetségeseként születik, s a hagyomány szerint végül győzni fog. Évszázadokkal később azonban felbukkan egy másik legenda is a kettéválásról, amely éppen ellenkezőleg látja az ember természetét: az ember a Rossz eszköze.

/Paulo Coelho: Az ördög és Prym kisasszony/