Nehéz elmenni, ha valaki megszokott egy helyet. [...] Nehéz az embernek megváltoztatni a gondolkodását.
Az a hely ahol az ember él, annyi, mint az ember maga. [...] Régóta nem beszéltem már senkivel [...] Csak ólálkodtam, mint a kísértet.
Mogyorószín szeme mintha minden lehető tragédiát átélt volna már, s a fájdalom és szenvedés lépcsőin emelkedett volna fel a magasztos nyugalomig, és emberfeletti megértésig. látszott rajta, hogy ismeri, elfogadja, szívesen látja a maga helyzetét: hogy ő a család fellegvára, bevehetetlen erőssége. [...] megtanulta a fájdalmat és a félelmet megtagadni önmagában. És mert - ha valami örvendetes dolog történt - ránéztek, hogy örvendezik-e: megszokta, hogy jelentéktelen dolgok miatt is örvendezve kacagjon fel. De nyugalma többet ért még öröménél is. Erre a megzavarhatatlan nyugalomra rábízhatta magát a család. Nagy és szerény családi helyzetéből méltóság áradt és tiszta, nyugalmas szépség. Mert ő volt a család gyógyító orvosa: biztos, hűvös és nyugodt lett a keze; mert ő volt a család döntőbírája: elfogulatlanul ítélkezett, mint egy istennő. Mintha tudta volna, hogy az egész család meginog, ha ő ingadozni kezd, s ha igazán megrendül vagy kétségbeesik, vége a családnak, a cselekvő akart kivész belőle.
...de mintha nem törődött volna semmivel; közömbös volt mindennel szemben, ami más embernek kellett. Mintha egy furcsa, csöndes házból nézegetett volna ki.
De nem lehet újrakezdeni. Kezdeni csak a gyerek tud. Te meg én - mi már csak abban élünk, ami volt. Pillanatig tartó harag, ezer kép a szemünk előtt, ez vagyunk mi. Ez a föld, ez a vörös föld, mi vagyunk; s az áradás évei meg a por évei meg a szárazság évei, azok is mi vagyunk. Nem kezdhetjük újra. A keserűség, amit az ócskásnak eladtunk, az övé is lett, de bennünk is megmaradt. [...] mindegyikünk olyan, mint egy tamburmajom, aki a fájdalmak elvonulását vezeti, s hordozza a keserűségünket. És valamikor mind egy úton járnak majd a keserűség seregei. Összeverődnek mind, s halálos rémület lesz abból
Ott ültek, és nézték a holmit, és beleégették emlékezetükbe. Milyen is lesz az, amikor nem tudja majd az ember, miféle tájék terül el az ajtaja előtt? Milyen lesz az, ha az ember fölébred éjszaka, és tudja - tudja, hogy a fűzfa nincs ott? Lehet-e élni a fűzfa nélkül? Nem, nem lehet. Az a fűzfa te magad vagy. A fájdalom ezen a matracon, az a rettentő fájdalom te magad vagy.
Csak túlságosan szépnek látszik a dolog. [...] Félek, mert nagyon is szép az egész. Nem tudok hinni benne. Félek, hogy valami mégse lesz olyan nagyon szép.
Néha azt hiszem szeretnék. De tudom, hogy nem megyek el - mondotta. - Bizonyosan tudom, hogy az utolsó pillanatban elszaladnék, és elrejtőznék, mint valami kísértet. [...] Némelykor igen elhagyatottnak érzem maga, némelykor meg úgy érzem, hogy rendben van így, jól van így. Mindegy. [...] Nem, nem megyek. Nem tudok elmenni. Most már itt kell maradnom. Valamikor szerettem volna menni. De most már nem. Az ember gondolkodni kezd, s aztán sok mindent megtud. Sohasem megyek el.
Szeretnék itt maradni. Örökösen itt heverészni. Sohasem éhezni, sohasem szomorkodni. Csak a vízben heverni egész életemben, lustán, mint a disznó a pocsolyában.
Úgy szeretnék meghalni. Rettentően szeretnék meghalni. Egy kicsit meghalni. Muszáj. Mintha aludnám. Egy kicsit meghalni. Olyan fáradt vagyok, olyan fáradt. Talán nem is ébrednék fel többet. [...] Itt maradok, hiába is mennék vissza. Nem használok senkinek, csak hurcolom a bűneimet, mint holmi piszkos alsót […]. Én nem vagyok jó semmire. Nem én. Csak hurcolom a bűneimet, s beszennyezek mindenkit.
Láttatok valaha fácánkakast? Szép, büszke állat, minden tolla színes, színes még a szeme is. Aztán puff! Fölszeded véresen, szétlőve; tönkretettél valamit, ami különb nálad, s hiába eszed meg, mert magadban is tönkretettél valamit, s azt ki nem reparálhatod soha.
Én láttam egyszer egy darabot, az mintha rólam szólt volna, az én életemről; de több volt, mint én, több, mint az én életem, felnagyított mindent.
Aztán, ha egy kis pénz akadt, mindig leihatta magát az ember. Szelídebb és melegebb lett körülött a világ. Nem érezte a magányosságot, mert benépesített agyát barátokkal, megtalálhatta ellenségeit, és elpusztíthatta őket. Puhának érezte dereka alatt az árok földjét. Sebei nem sajogtak, a jövendő nem fenyegette. Nem ólálkodott körülött az éhség, szelíd és kellemes volt a világ, s mindenki eljutott oda, ahová indult. Csodálatosan közel jöttek a csillagok, s lágyan borult az ég az ember fölé. Jó barát volt a halál, s az álom a halál testvére. Visszatértek a régi jó idők. [...] meleg van itt. És a csillagok oly közelre szálltak le, szomorúság és öröm oly szorosan húzódnak egymás mellé, hogy összeolvadnak. Bárcsak mindig részeg lehetnék. Ki mondja, hogy ez rossz? Ki meri azt mondani, hogy rossz?
Olyan bűn ez, amelyre nem talál szót a vád. Olyan bánat, amelyet nem jelképezhet sírás. Olyan bukás, amely minden sikerünket fölülmúlja. Termékeny föld, egyenes fasorok, zömök tőkék, érett gyümölcsök. És pellagrás gyermekek sorban halnak meg, mert a narancsot nem lehet haszonnal eladni. És halottkémek írják a bizonyítványokat: Meghalt elégtelen táplálkozás miatt - mert az ennivalónak el kell rothadnia, az ennivalót el kell rothasztani. Az emberek hálóval jönnek, hogy krumplit halásszanak ki a folyóból, s az őrök visszakergetik őket; zörgő kocsikon jönnek a kiborított narancsért, de már le van locsolva petróleummal. S az emberek ott állnak, nézik az elúszó krumplit, hallgatják a disznók visítását, amelyeket árokban szúrnak le, s oltott mésszel temetnek be; nézik a narancsdombokat, amelyek bűzös iszappá roskadnak össze; s az emberek szemében ott izzik a növekvő harag. Az emberek lelkében nőnek és nehezednek, s várják a szüretet a harag gyümölcsei.
Van olyan ember, aki csak az, ami, semmi több.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése