"Az idő folyamatában van valami szomorú értékvesztés: kívül talán még hasonlítunk ahhoz, akik valaha voltunk, de lelkünk a sok csalódástól, megalkuvástól, gondtól, s magától a múló időtől is megváltozik."
◙
"Ami tiszta forrásból indul, idővel magába sodorja az idő szemetét, s mire a tengerbe érkezik, a valaha kristályosan ragyogó vízből, melyből inni lehetett, szennyvíz lesz, koszos folyadék. Megőrizni az ifjúságunkat nem élettanilag nehéz, hanem lelkileg. Mert elromlunk. Alkalmazkodunk a hitványhoz, a méltatlanhoz. Magunkba szívjuk a világ és a történelem minden szennyét, és elkoszolódunk.
Hagyományunkból hiányzik a humor. A kacagás. Az önfeledt derű. Lelkünk a bajokra van hangolódva. A gyászra, a szenvedésre, a komor tragédiákra. A gyűlöletre, a bosszúra, a keserűségre. Újabban pedig a száraz, rideg, okoskodó, szívtelen, józan észre. Sötét, mosolytalan hagyomány a miénk."
◙
"A „szövegalatti" az igazság világa, amelyről nem beszélünk, nem is tudunk, talán. És ez a lényeg! Mást teszünk, mint amit mondunk, mást mondunk, mint amit gondolunk, és mást érzünk, mint amit józan eszünkkel tudunk... És hogy ezek a lelki rétegek szétcsúsztak bennünk, mint egy vulkán fölött a talaj, arról fogalmunk sincs.
Van a kimondott szöveg, amit a fülünkkel hallunk és az eszünkkel értünk - és van a „szövegalatti", vagyis a lényeg, amit nem hallunk és nem értünk. Vagy nem akarunk érteni!"
◙
"A legforróbb pokol olyan családokban van, ahol szeretik egymást. Ahol csak közöny van, ott nem vagyunk sérülékenyek. Ott nem fáj az életünk, legfeljebb üres. De ahol érzelmek kötnek össze bennünket, láthatatlan energiahálók, érzékeny hajszálidegek, ott fájdalmat okoz a másik. Minden mozdulatával megránt valamit bennünk. Sebekhez ér. Nem mindegy, mit mond és hogyan szól hozzám, nem mindegy, mit tesz és hová megy - úgy működünk, mint a sziámi ikrek: egymásnak fájunk, és idegvégződéseink összeérnek."
◙
"Összevissza élünk. Senki sincs a helyén."
"Az érzések - még a legforróbb és legvalódibb érzések sem képesek egy emberi együttest egybetartani. Hiába „szeretem!" szenvedélyesen, vadul és kétségbeesetten - nem elég. Kell még hozzá valami több is."
"...s mint egy búvár, lemerül lelkének mélytengerébe, s felhozza mindazt, ami ott, emlékeinek roncsai között mégis csak él még: hirtelen jelenvalóvá lesz a múlt.
Csak nem gondol rá. De azért a fájdalom ott van. A seb nem gyógyult meg benne, csak nem figyel rá. Halottja tetszhalott, bármikor megmozdulhat, mert benne él még. Érdekes dolog a lelki sebeknél, hogy sokkal lassabban gyógyulnak, mint a testiek. Sőt, a testi sebeink fájdalmát nem is igen tudjuk felidézni. Tudjuk, hogy fájt és sajgó tt, például egy műtét utáni kötözés, de az érzetét nem igen tudjuk felidézni. Csípett? Hasított? Vagy égetett? Rossz volt, de nem tudjuk pontosan, milyen is volt az a „rossz". A húsunk hamar gyógyul, a csontunk már lassabban, az idegeink még lassabban, de vannak lelki sebeink, melyek még fél évszázad múlva is fájnak. Mintha ez is azt mutatná, hogy inkább vagyunk lélek, mint test. A léleknek ugyanis nincs elmúló ideje, legalábbis úgy nincs, mint a fizikai testnek s ezért a regenerációja is sokkal tovább tart - néha úgy tűnik, hogy a fájdalmunk (vagy a félelmünk) időtlen. A lélek emlékezete mélyebb és valóságosabb, mint a testé."
"Nehéz olyan világban élni, ahol a szeretet nemcsak állandóan sérül, de senki sem akad, aki a sebeket begyógyítsa. Nehéz olyan világban élni, ahol valaki, ha múltjára emlékeznie kell, újra félni kezd, és elsírja magát. Még akkor is, ha az a múlt réges-régen elmúlt. Ami nem is igaz. Elmúlni csak az múlik el, ami a helyére kerül. A helyén pedig akkor van valami, amikor a megbomlott harmónia helyreáll. Amikor a bűntudatot, a bosszúvágyat és az elkeseredést fölváltja a lélekben a kiengesztelődés és a megértés szelleme. Amikor még az értelmetlennek tűnő halál is értelmet kap, utólag. Amikor a szeretet világa helyreáll. Amikor az emlékmagok nem hordoznak már magukban bosszúszomjas, tébolyult gyűlöletcsírákat. Ezért nehéz ebben az országban élni.
Beteg világ az, ahol soha nem oldódik meg semmi. És nincs más, csak a lappangó fájdalom, az igazságtalanság fullasztó érzése - és engesztelhetetlen, sötét bosszúvágy."
„Azt szeretem benned, hogy nem olyan vagy, mint én."
"A jóságnak két szeme van. Az egyik szeme gyengéd. A másik szigorú. Tágra nyitott szemű, éber tekintet ez, mely a sebészorvos kíméletlenségével lát és ítél. Eldugni előle semmit sem lehet - mert itt most vágni, szúrni kell. Ez véres munka. Gyengédséggel ez nem megy. Lehet, hogy a lelke mélyén mindenki jó (ahogy ezt az orrszarvú mélységesen hiszi, és igaz is!), de oda eljutni csak akkor lehet, ha a felszínen már minden aljasság, hazugság, gonoszság, mohó önzés, hatalmi szenvedély, gyilkos harag és gyávaság és gyűlölet és önáltatás kivérzett bennünk."
"Nemcsak az emlékeid tévednek, nemcsak a múltadat varázsolod át a kancsal képzeleted önző és öntörvényű hatalmával, de a jelenlegi „itt és most" élményeidet is! Nem azt látod, ami jelenleg van, hanem amit félelmed, önzésed, érzelmeid, hiúságod, reménységed, vagy éppenséggel az ostoba előítéleted a „valóságból" lefordít számodra. Mondasz valakinek valamit, és utána még el kell magyarázni, hogy mire gondoltál, mert rájössz, hogy ő egészen mást gondolt, mint amit mondtál: a lelke ugyanis lefordította magának az ártalmatlan mondataidat, és sértést olvasott ki belőle. (Igazán sohasem tudod eloszlatni. Lehet, hogy átírja magában a dolgot, de a tüske benne marad. Mert azért „Tudom, amit tudok!")"
"Mindenki a saját varázsvilágában él. Nem lát ki belőle. Megvannak a saját rémei, démonai, istenei. Belelépsz valakinek a világába, és angyalt vagy ördögöt csinál belőled. S mindenkit, még a gyerekeit is átfesti a saját érzelmeinek, gondolatainak, sőt képzeletének a színeivel. Még csak azt se mondanám, hogy „saját szemüvegünkön át" látjuk a világot, mert a látványnak nemcsak a színeit, hangulatait színezzük át, hanem minden elemét átbűvöljük magunkban. A kifejezés úgy lenne pontos: „saját varázsszemüvegünkön át" látunk. Úgy is hívhatjuk: teremtő látás. Azáltal, hogy valamit magamnak látok, és magamban, vagyis a saját benső világomban, már nem olyannak látom, amilyen, hanem ahogy az a lelkemben tükröződik."
"Az ember a szemével csak érzékel, de a képzeletével lát. Azt és úgy, ahogy benső világa akarja."
"Csak annak nem fáj semmi, aki nem szeret. A közönynek nincsenek idegvégződései. Semmi közöm a másikhoz - és akkor nem is fáj. De ha megszeretem, a lelkem érzékennyé válik, s az egész lényem mintha megtelne vérrel, érzékeny, eleven hússal és összeérő, meztelen idegekkel. Ameddig nem szeretek valakit, csak magamnak fájok. . De ha megszeretem, ő is fáj nekem, és a hiánya még jobban fáj. Ha szeretek valakit, mindent kettősen, sőt néha százszorosan érzek, mert az ő fájdalma még jobban fáj nekem, mint az enyém."
"- Elengedni valakit nem azt jelenti, hogy megszűnik a fájdalmad. Amíg szereted, fájni is fog a hiánya. Nem baj. Attól még elengedheted. Sírva búcsúzunk egymástól, s ha valódi a szereteted, ez egy jó sírás. Elválasztva lenni bárkitől is, akit szeretünk: fáj. Ha már nem fáj: nem is szeretjük...
Fájdalommal azonban nem lehet élni. A hiánnyal igen - de a fájdalommal nem. Ezért tapasztaljuk azt a gondoskodást, hogy az idő gyógyít. Nem szünteti meg a fájdalmat, csak gyógyítja. Ez azt jelenti, hogy az idő az elvesztés véres drámáját lassan-lassan élhetővé teszi - vagyis elsüllyeszti benned. Már nem rettegsz, ha egyedül vagy, már nem sajog a lelked, már nem is gondolsz rá annyiszor, mert a hiány lelkednek egy olyan rétegébe merült, amit éppen most nem élsz. Az ember végtelenül gazdag lelki tartományának mindig csak egy egészen kis részét éli meg. Rendszerint csak az egyik, felszíni rétegét. A többiről nem is tud. Figyelmedet a fájdalomról átterelted az éppen most zajló időbe. Amiről pedig nem tudsz, ami nincs figyelmed előterében, olyan, mintha nem is lenne. De azért van!... Arról beszéltem, talán emlékszel rá, hogy egy asszony ötvenöt év után is elsírta magát, amikor meggyilkolt párjáról beszélt. Kérdezték, s ő kinyitotta múltjának kútját, és hirtelen felbuggyant belőle a hiányérzet. Nem is gondolt rá. Élte vidáman az életét, rengeteg szerelme volt, tán férje és gyerekei is - csak most, amikor lenézett, ahogy a tenger fenekére néz le az ember, váratlanul meglátta, hogy ott van! Még mindig ott van - nem oszlott el. Él. Ott van, benne!
A fájdalom olyan élmény bennünk, mely nem vált még emlékké. Az emlékben pedig benne van minden, mint a szellem a lezárt palackban: benne van az összes elmúlt élmény, szó, hangulat, illat, öröm, kép, vonzalom, érintés - benne van a fájdalom is. Csak nem fáj. Ahhoz, hogy fájjon, fel kell idézni. Ide kell hozni, a jelenbe. Az idő úgy „gyógyít", hogy emlékké párolja a fájdalmadat. Gazdagító, erőt adó s néha szép emlékké. Amíg nem idézed meg, mint a múlt szellemét, nem érzel semmit. Csak ha fölhozod a mélyből, s kiszabadítod a palackból, érzed majd úgy, hogy fáj - újra fáj megint.
Minden múlandó. Minden valóságnak hitt tudatállapot csak álom, és eloszlik, kivéve egyet: ez a szeretet. Amíg ezt nem tudjuk átélni, addig a fájdalmunk, ha csillapodik is, sőt el is múlik, a hiányérzet megmarad. Már nem nagyon fáj. Lehet, hogy egyáltalán nem is fáj - csak hiányzik belőlem valaki. Az élettanban ezt úgy hívják: fantomfájdalom. Arra emlékeztet, hogy nem vagyok teljes. Tudjuk, hogy ezzel a hiánnyal nagyon szépen együtt lehet élni. Nem is gondolunk rá.
Az erős fájdalomnak azért van hatalma fölötted, mert iszonyatos erővel magához rántja a figyelmedet. Nem tudsz másra figyelni, csakis a fájdalomra. Nem tudsz - és nem is akarsz! Tehetetlenül nézed, s nem tudod levenni róla a szemedet. Elbűvölt a kín. Magához rántotta figyelmedet a fájdalom - és képtelen vagy azt akarni, hogy ne fájjon. Hozzá vagy kötve a sebedhez. Csak éjszaka oldódsz el tőle, ha tudsz aludni. Álmodban nem fáj. Sőt, ami nappal elviselhetetlenül szörnyű és iszonyatos - az álomban ritkán jelenik meg. Oda nem követ a halál, a gyász és az elvesztés borzalma."
"A gondolataink és érzelmeink ugyanis szabadon csaponganak, valójában uralhatatlanok. A léleknek szándékától független időjárása van. Vihara, napsütése. Csupán akarattal nem tudom befolyásolni, hogy ne érezzem azt, amit érzek, s ne gondoljak a „fehér elefántra". Hiába akarok „pozitívan" gondolkodni, ha nem tudok. Az egyetlen, ami akaratunktól függővé tehető (ha nem is könnyen), az a figyelmünk."
"Hogy egy hanyatló, „sötét" kor gyermekei vagyunk. A hagyomány mértékével mérve: őrültek. Ön- és közveszélyes őrültek, mind. De azért szeretni mi is tudunk. A magunk módján: őrülten, és zavarosan. A pokoljárók módján."
"Igazi arcunk szemmel nem látható. Csak szívvel - néha."
"Két tekintetünk van. Egy érzelmes - és egy józan. Az érzelmes szemünk még ma is könnyezik, ha meghallja azt a szót, hogy „szeretlek!" A másik azonban kétkedve néz körül. És riadtan olvassa a statisztikákat: alig van olyan párkapcsolat, mely ne omlana össze előbb-utóbb. Ahol a szerelem kezdeti vonzereje és mámora ne fordulna át taszítássá, közönnyé vagy eszeveszett gyűlöletté."
"A házasság: sorsközösség. Alapja ennek is a férfi-nő kapcsolata, de ez hamar kiszélesül, s lesz belőle gyerekszeretet, emberszeretet, rokonsági viszonyok, munkakapcsolatok, barátságok; létharcok, küzdelmek a megélhetésért. Főleg egymásért. Manapság pedig egy újabb frontot is kell nyitni: harcolni kell egy beteg és tébolyult társadalom ellen, mely az ilyen sorsközösségeket - éppúgy, mint az életünket és lelkünket - föl akarja dúlni."
"Őrült világban élünk."
◙
"A családban élők legnagyobb gondja: hogyan tudjuk megvédeni magunkat egy olyan világgal szemben, mely a valódi szeretetet nem ismeri, sőt gyűlöli és szétrombolja? A mai életünk soha nem tapasztalt módon vált egocentrikussá. Kemény lett. Durva, anyagias és önző. Sok tekintetben aljas. És hazug.
A családról csak papolnak - valójában olyan zaklatott, kaotikus és tébolyult világot kényszerítenek ránk (kívül-belül!), mely alapjaiban szétrombolja."
"Lényünket ez a kor oly mértékig teszi önzővé, hogy szeretetképtelenné válunk. Én-pánikban élünk. Én-görcsben. S ha önmagunkkal rossz viszonyban élünk, hogyan éljünk bárkivel jó viszonyban? A család: maradandó közösség. Ennek egybetartásához kitartás kellene. Főleg: önfeláldozás. Az én-pánikban élő ember azonban úgy érzi, hogy lemarad valamiről; áldozatképtelen."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése