Wass Albert: Magukrahagyottak

1. Korea, 1951

Arcán érezte a napsugarak simogatását, s emlékezetébe villant valahonnan a messz múltból az anyja kövérkés, meleg keze, ahogy kislánykorában olykor végigsimitott az arcán. Ugyanez a puha, megleg érintés volt. De már nem szorult össze a szíve, és könny se szökött a szemébe, mint régen, amikor az anyjára és a gyermekévekre gondolt vissza. Olyan távoli és valószínütlen volt már mindaz, mintha meséskönyvben olvasta volna valahol.

Szeme megkönnyesedett, ahogy visszagondolt arra a régi kislányra, s az apjára, aki ott állt mellette azon a régi tavaszon és ismeretlen hősökről mesélt. A könnyek lassan túlcsordultak, aláperegtek az arcán, befolytak a szájába, és keserű-sósan összekeveredtek a kenyér ízével.
Sokáig ült ott. Háta mögött érezte a csöndet és a halottakat, szemei előtt tágra nyílt a hullámos horizont, s a kék hegyek emléklabdákat dobáltak feléje a messzeségből. Puha, meleg ütések érték a szívét, mely összeszorult tőlük és kitágult megint, és vergődött, mint egy megsebzett kicsi madár.

Majd egy kis idő múlva felsóhajtott, s a sóhajtás mögött úgy indultak meg belőle a szavak, félhangosan, akadozva, szégyenkezve is, de mégis feltartóztathatatlanul, mint amikor megnyílik egy régi seb, és fekete vérrel vérezni kezd.

A leány arcáról folytak, folytak lefelé a könnyek, némán, megállás nélkül. Hagyta. Sötét volt, mindegy volt. Egyészen mindegy volt már minden, tudta jól.

"Akik szeretnek, mindig sírnak."


Aztán nem esett több szó, több nesz, semmi. Csak az éjszaka volt odakint, s magasan a sziklák fölött a hold. És a csönd. Más semmi.
A leány ült mozdulatlanul és fogta a hideg, halott kezet. S mikor a hajnal párái szürkülni kezdtek, fölállt. Gyöngéden fölvette a halott mellől az összegyűrt paprílapokat, s betette őket a keblébe, a szvetter alá. Aztán megindult, kilépett a barlangból és ment. Szemei szárazak voltak és furcsán tüzeltek. De vissza se nézett velük, egyetlenegyszer sem. Mint akit már nem érdekel, hogy mi az, ami egy emberből visszamaradt. Egy emberből, aki kedves volt nagyon, de mennie kellett messzire, mert az volt a sorsa, hogy menjen.

2. A levél


Az asszony belépett a házba, és becsukta maga mögött az ajtót. A fény, az utca, a színek: egyszerre mindez kint maradt. Csak szürke sötétség volt körülötte, ahogy ott állt az előszobába, reszkető kezében a sárga borítékkal s a könnyekkel, ahogy lassan folytak lefelé sovány arcán.
Néhány pillanatig állt ott és a falnak támaszkodott, mint akinek nincs ereje szembenézni az élettel.

Még nem volt bátorsága hozzányúlni a levélhez. Mintha egy másik, titkozatos világból nyúlt volna át egy kéz, egy ismerős kéz, de mégis új és titkozatos, mert már egy másik világhoz tartozik.
Szíve furcsa, fájdalmas didergéssel vert. Szeme megkereste a képet a kicsi asztalon, s a fiatal katona gondtalanul visszamosolygott rá a keskeny aranykeretből. Szemét újra elöntötték a könnyek. Egy idő óta olyan könnyen megeredtek, jóformán minden látszólagos ok nélkül. Egy gondolat elég volt, egy emlékezés, egy kép, egy szín, néha csak egy illat.
Próbálta lenyelni a könnyeket, mert hiszen tudta jól, hogy semmi érteleme nem volt a sírásnak.

"Drága jó Anyácska!" Egy pillanatra újra le kellett tegye a levelet, mert a könnyek mégiscsak elfutották a szemét és elmosták a szavakat. Fülében fölcsengett és fájt a szavak emléke. Újra hallotta a kedves hangot, mely ezeket a szavakat oly sokszor mondta, és arra gondolt, hogy micsoda borzasztó tévedés lehet az, ami egy ilyen hangot elnémít örökre. Látta maga előtt a keskeny ívelt szájat, ahogy ezeket a szavakat mondta, a szemeket, melyek olyan melegen tudtak mosolyogni hozzá, és egy darabig csak ült ott, s nézett maga elé, kezében a levéllel, míg megcsöndesedtek kissé a gondolatai.

Jaj, ezek a könnyek. Nem tudott tenni ellenük semmit. Csak jöttek valahonnan nagyon mélyről, jöttek, jöttek az emlékek nyomán, elöntötték a szemét és elhomályosították a sorokat.

Keze lassan leeresztette a levelet az ölébe. Csak ült sokáig, és nézett maga elé a semmibe. Régi arcok tűntek föl az emlékezet ködéből. Látta apját, ahogy hosszú szárú pipával a kezében fel s alá járt a kis falusi ház tornácán. Testvéreit, régi barátnőket, ismerősöket látott jönni, menni, nevetni, tréfálni a messzi múlt homáylában, arcokat, akik már mind elmentek azóta valahova, ahol nem lehet meglelni őket többé, s akik most magukhoz csalták a fiát is, az egyeltent, abba az ismeretlen másik világba, mint valakit, aki hozzájuk tartozik.

Nagyon nehéz megtartani az ígéreteket és nem sírni, amikor valaki elmegy, aki mindennél kedvesebb...

Az asszony szemét újra elfutották a könnyek, nem tudott ellenük védekezni.
Jaj, a tulipánok... olyan szépek voltak, olyan színesek azon a napon, amikor a hivatalos értesítés jött, a szörnyűséges értesítés... úgy pompáztak, hogy valósággal gyűlölte őket. Hát olyan mindegy nekik, hogy a kéz, mely ültette őket, elveszett örökre? A kéz, mely ápolta, öntözte, gondozta őket? Ilyen közömbösek a virágok? Vagy talán ilyenek vagyunk mi, emberek is? "Én magam - gondolta az asszony fájdalmasan -, én magam mi mást csinálok? Eszem, alszom, elbeszélgetek az emberekkel, árakról, időjárásról, divatról, mintha semmi se történt volna..."
Fájtak a gondolatok. Szeméből alácsordult két nagy keserű könnycsepp, és az ölébe csöppent.

"... Az emberi világ olyan, mint egy hatalmas színjáték, amit láthatatlan rendző keze irányít. Ha a szereplők rosszul játszanak el egy jelenetet, újra eljásztaja velök. Újra és újra. Amíg meg nem tanulják jól a szerepet. Vagyis azt, hogy az igazságnak győzedelmeskednie kell a gonoszság fölött, és ahol nem így történik, ott hibáztak a színészek, és újra kell kezdjék a darbot.
Újra és újra. Elrontották a világot az első háborúval, s még jobban elrontották a békével, ami után ajött. Most aztán újra kell játsszák a háborút - [...] -, s addig fogják játszani ezt a nyomorúságot a népek újra meg újra, míg meg nem tanulják az igazságos békét."

Az asszony előregörnyedve ült az ablaknál és halkan sírdogált. Puhán, szelíden ömlöttek szeméből a könnyek és mosták a lelkét, mely olyan volt, mint egy nagy fehér kendő, amit valaki eltűnő hajó után lenget a partról.
[...] De a szavaknak nem volt értelmük, nem is jelentettek semmit, még csak nem is fájtak már. Kint halk szellő járta a kertet. Valahol lombok suhogtak, s szinte olyan volt, mintha egy halk ismerős hang suttogta volna valahol a messzeségben: "Anyácska, szeretlek!"

Miféle becsület az, amelyik nem kell a világnak? Miféle világ az, amelyiknek nem kell becsület?

Gondolja arra, hogy én akkor már ott leszek melletted, csak a szemeddel nem láthatsz. Ott leszek a tulipánok színében, a kis almafa rügyeiben, a virágillatban s a szellőben, mely megborzolja néha a hajadat.

Mi mindnyájan, akik itt kell befejezzük az életünket, anélkül, hogy valóban éltünk volna. Takarékoskodtunk valamivel. Ki ezzel, ki azzal. És mégsem takarítottunk meg semmit.

3. Magyarország, 1956



....s máris szemébe szökött a holdfényben a halott bükkfa. Fehér törzse messzire világított a gerincen, s vaskos, csonka ágai idétlenül meredtek bele az éjszaka csillagporos egébe.


4. USA, 1967


- Milyen szép a világ - gondolta -, Istenem!
Mindez csupán egy megszokott kis sóhajtás volt a lelkén, semmivel sem több.
Hála volt benne és szomorúság. Hála a szépségért, amit Isten a világnak adott, és szomorúság, mert akivel mindezt a sok szépséget megosztani érdemes lett volna, nem volt többé ezen a világon.

Akivel nem lehetett beszélni többé, akinek nem lehetett megmutatni egy különösen szép világot, akivel nem lehetett együtt hallgatni a madarak vidám csivitelését a park bokrai között, annak a lelki létezése kevés vigasztalást nyújtott az ilyen napokon. Annak a halálát szinte érezni és tapintani lehetett. Mindegy, hogy távozása óta mennyi esztendő telt el, s a megszokás apró pókhálószálai mennyire takarták el látszólag a hiány okozta űrt: az üresség, amit maga mögött hagyott, fájdalmas valósággként sajdult föl újra az asszony szívében, ahogy ott állt a boltajtóban, s szembetalálkozott a tavaszi szépségben fürdő világgal.

Wass Albert: Te és a világ

Testvér! Valamit szeretnék mondani Neked. Ne hidd, hogy csúnya a világ s az emberek rosszak. A világ szép s az emberek jók. A rosszaság nem egyéb, mint valami furcsa betegség, mely ragályos és időnként visszatér. Akár a pestis vagy a nátha. S olyankor elcsúfítja a világot maga körül.

A világot? A Te világodat.

De ne feledd el, hogy a Te világodon kívül van még egy másik világ is és ez az igazi világ. Gyökered, vagyis jellemed, adottságaid, érzéseid és az a sok láthatatlan holmi amit magadban hurcolsz egy életen át, ebből az igazi világból ered, és ahhoz a mesterséges másik világhoz, melyet magadnak csináltál, csak annyi köze van, mint a hóvirágnak az avarhoz, melyen átüti fejét midőn a földből előbúvik.

Ha felületesen megnézed, azt hiheted, hogy ez a penészszagú halott szőnyeg tartja a hóvirágot a hátán. Pedig nem így van. Előfordul, hogy erdőtűz támad s az avar tüzet fog és elég. Elég a hóvirág is vele, az igaz. De jövő tavasszal előbúvik megint.

Miért? Mert gyökere mélyebben volt, mint a halott avar, a földben volt, az igazi földben. Így van ez veled is, testvér. Gyökered nem ebből a világból való, amit magad köré ácsoltál, és ha tűz támad s rád dőlnek a kontár tákolmány romjai: Éned az ösztön gyökérszálainak nyomán visszamenekül az igazi világba, akár a hóvirág. Mert nincsen különbség, közted s a hóvirágok között abban a világban.

Ez a kis írás arra szolgál, hogy megismerd, kendő és festék nélkül, anatómiai egyszerűségében a világot, melybe beleültetett az élet, akár egy palántát. Az igazi világot, melyről látod, a tűz leperzselte az avart s Téged visszaűzött a természet ősi talajába.

Igen, tisztában kell lenned ezzel. Vagy visszatalálsz az igazi világba, a tiszta és egyszerű törvények, világos szabályok és egyenes utak világába, mint ahogy a hóvirág visszatalál gyökeréhez a földbe - vagy elpusztulsz menthetetlenül, korom és hamu piszkában.

Tisztáznod kell a fogalmakat, melyeket összezavartál és egybekevertél az utolsó évszázadok zagyva lázában. Meg kell keressed a gyökerüket, hogy visszatalálj általuk az igazi világba. Európában születtél, a huszadik század elején. Ez magában véve már annyit jelent, hogy a Nagy Kertész, aki életed palántája fölött rendelkezett, kertjének egy sovány, szélnek kitett sarkába ültetett Téged, ahol fagy, vihar és jégeső között kellett megismerkedned a világgal. És ezáltal azt hiszed most, hogy a világ nem egyéb, mint fagynak, viharnak és jégesőnek egymást követő váltakozása.

Ennek a kis írásnak az a célja, hogy visszavezessen Téged az igazi világhoz. Hogy kézen fogjon, mint testvér a testvért, és sorra mutasson mindent. S megkérjen rá: ne hidd, hogy csúnya és rossz a világ.

A világ szép és különös. Csak sok benne nagyon a beteg ember. Az izgága, az irigy, a gyűlölködő. A gonosztevő és a diktátor, az őrült és a hős. Fertőzik és rontják a világot, amennyire adottságaiktól kitelik. De egészen elrontani nem tudták mégsem, ha ezerszer is azt hirdeti a látszat.

Miért nem? Mert a Világ anyja a Természet, s a természetben az ember nem egyéb, mint egy kis pajkos tréfa. Vigyázz tehát, hogy vidám tréfa maradj. Mert a gonosz tréfából tövis nő csupán, mely véresre sebez Téged, s elcsúfítja a világot.

Lion Feuchtwanger: A csúnya hercegnő

„… a látszólagos különbségek ellenére mindig csak egy könyvet írtam: a cselekvés és tétlenség, a hatalom és felismerés között döntő ember könyvét.”

Margarete, Tirol úrnője, a XIV. században élt, amikor a várak hatalma csökken, a városok szorgalmas polgárainak kezében hatékonyabb fegyver csörög - a pénz.
A Római Birodalom örökéért folytatott vetélkedésben Tirol hegyekkel körülzárt, gazdag földje fontos szerepet játszik: a Luxemburg, Wittelsbach és Habsburg család küzd egymással birtoklásáért.
A csúnya hercegnő a vetélkedések, küzdelmek közepette, a városok fejlődéséért harcol.
Szeretetre, emberi közösségre vágyik, de sem alattvalói ragaszkodását, sem az egyéni boldogságot nem találja meg, förtelmes külleme mindenkit elriaszt.
Mindkét házassága boldogtalan, gonosz embert választ szeretőjének. Kezéhez vér tapad, kínzó bűntudat gyötri és még a gyűlölt vetélytárs, Ágnes, megölése sem hoz vigaszt összetört, meghasonlott szívének, mert mindig a szépséges, bájos asszony marad a győztes, még halálában is. A tűzvész és pestis sújtotta ország Habsburg kézre jut és az öregedő, csúnya asszony, élete roncsai felett, már csak a mértéktelen evésben talál gyönyörűséget.


"Nem hitt semmiben a világon. Pénz, hatalom, vagyon, kéj - ez minden ember célja, és tetteiknek indítékai a pénzvágy, hatalomvágy, kéjvágy. Nincs megérdemelt jutalom, büntetés, nincs sem igazság, sem erény. Az egésznek semmi értelme."




"...miképpen lesz történelem az életből s a valóságból, hogy az életből és a létből semmi sem marad, csak a történelem, .... a történelem, minden cselekedet végső célja, legbiztosabb alapja."


Havas Henrik: A méhkirálynő


Sekélyesedem. Elolvastam. Fél nap alatt.

Azt hiszem ez az a könyv, amibe mindenki valamilyen formában belefutott, ha máshol nem, hát a könyvesboltokban..., feltünően virít. Egy nagy monológ az egész, egy-két kérdéssel tűzdelve.
Véleményem szerint, kár volt nyomtatásban lehozni, kár a kivágott fákért (persze újrahasznosítás van, de akkor is...), kár az elfecsérelt tintáért, és kár a kidobott 2490 Ft-ért..., és mielőtt bárki is meggyanúsítana, nem, nem vettem meg, tipikusan azok közé a könyvek közé tartozik, amelyekért SOHA nem adnék ki egy fillért sem.

Hogy miért olvastam el?
Hmmm..., magam sem tudom, talán kíváncsi voltam, hogy milyen ez a "hírhedt botránykönyv", továbbra is az a véleményem erről a "hölgyeményről", hogy igenis megvan a magához való esze, és nem olyan hülye, BUTA, mint amilyennek mutatja magát.
Az egész történet (ha igaz, ha nem), egy nagy xar, úgy ahogy van, egy nagy össze-visszaság, ki-kivel, miért, hol, hogyan, mennyiért, mit, mivel...kusza, összefüggéstelen dolgok, visszafogottnak egyeltalán nem nevezhető, csöppet alpári, és mindenki sejtheti, hogy tulajdonképpen miről is szól(hat)..., gondolom egy-két embert igen érzékenyen fog érinteni, már ha magára ismer és felismerik, minden esetre szép bevételt fog hozni.

Valahol az olvastam, hogy a könyv "színvonalas és izgalmas olvasmány".
Muhahaha...ez pl. egy Merle könyvre illő jellemzés, de erre nem, határozottan nem! Szerintem nem!

A könyv végén van egy felhívás, ez:

Hallgasson meg további pikáns részleteket!

Hívja most: ....................

Anna olyanokat is elmond, amit még ide se mertünk leírni.


Nevetséges, az egész úgy ahogy van.

Kiragatam pár részletet, talán a legértelmesebb mondatok, és pár röhejes gyöngyszem.



"Őszintén! Kinek nincsenek problémái? Ha azt nézzük, a társadalom többi tagjához képest én meglehetősen jól állok. Anyagilag mindenképpen. Tisztán látom magam, és tisztán látom a dolgokat magam körül, és ez épp elég ahhoz, hogy bedilizzek."

"Egyébként szerelmes vagyok. Nem mintha ez bármiben zavarna."

"Állandóan az jár a fejemben, hogy én mindig csak öt percre kellek. A televízióban is, meg az ágyban is. Pedig nekem lenne mondanivalóm."

"Tudja, én mindenkit meg akarok menteni, mert igazából olyan vagyok, mint egy anya, aki csak ad."

"Én tényleg két oldalról égetem a gyertyát. Egyáltalán nem érzem magam betegnek, pedig sok pszichológusnál jártam. Bármikor, bármit teszek, az egész arról szól, hogy eltereljem a figyelmemet, hogy nagyon magányos vagyok. Ez a nagy helyzet."

"NEKEM EDDIG RITKÁN MONDTÁK, HOGY SZERETNEK, DE ha mondták, akkor se hittem el. Hogy mit lehet bennem szeretni? Hát ez az! Ez az, hogy tegnap zokogtam. Ezt a kérdést tettem fel magamnak. Nem érdemlem meg, hogy szeressenek! Ez fogalmazódott meg bennem, mert hazudok, mert vannak vágyak, amik nem lehetnek az enyéim, mert nem érdemlem meg őket. Ne higgye, hogy sajnáltatni akarom magam, mert nem is keresek indokot arra, hogy szeressenek. Nincs indok semmire. Mondtam, hogy utálom önmagam? Nem akarok emberek közé keveredni! Megvagyok én a magam külön világában! Még akkor is, ha szörnyű állapotba kerül az ember."

"Egyébként tudok önzetlen is lenni, például a Zebulonnal (aki történetesen egy kutya. Hát nem édes?:)"

"Az én nagy bajom az, hogy nincs szinkronban a külvilággal való kapcsolatom azzal, ami bennem van. Amikor szerepelek, nem figyelek magamra. Aztán amikor egyedül vagyok, iszonyúan szorongat az az érzés, hogy nagyon-nagyon vágyom valakire. De ki a fasz hiszi ezt el, ha még én sem?! Ha magamat nem tudom meggyőzni, akkor hogyan tudnám egy másik emberrel elhitetni? Ez a lelkiállapot nagyon régóta tart."

"Tudnék változtatni! Változtatás helyett viszont provokálok. Azt akarom kiprovokálni, hogy fedezze fel bennem valaki az igazi énemet, bárki, aki akarja."

"Amikor nekem azt mondják, hogy tanulj, mert vannak alapdolgok, amiket el kell sajátítani, akkor én onnan elmenekülök. Ez jellemző mindenre, sajnos. Borzasztóan lusta vagyok! Gáz! Mert ez csak részben lustaság, részben butaság is valahol. Meg sem lehet indokolni, mert vannak dolgok, amiket egyszerűen meg kell tanulni. Csakhogy a tanulás elveszi a kedvemet. Nekem ne szabjanak határokat! Legszívesebben én tanítanék. Megtanítanék másokat arra, hogy az életet meg kell tapasztalni. Tapasztalni és figyelni kell, s nem magyarázni!"

"A pénz, a pénz ... olyan sokat sosem fogok keresni folyamatosan, hogy bármire is elkezdjek gyűjteni. Nekem pont annyi kell, amiből telik azokra a dolgokra, amelyek nekem fontosak, tehát ruhára, a körmömre, a testemre, a kutyámra. Na, ezekre a dolgokra, amelyek nekem kellenek, mindig előteremtem a szükséges pénzt.'

"Szerintem valakinek az állandó jelenléte, akármennyire is szeretjük, előbb-utóbb nyomasztó lehet, akár elviselhetetlenné is válhat."

"Látom magam körül, hogyan lesz egy lányból először barátnő, aztán menyasszony, aztán feleség, végül gyermekeinek anyja, férjének tisztességes, visszafogott szépségű párja. Ehhez nem túl kihívó, normális nőnek kell lenni. Vágynék én erre, de közben szabad ember akarok lenni. A kettő nem egyeztethető össze. Igazából azt se tudom, hogy milyen egy normális férfi. Ezt még valahogy nem kiáltották ki. Minden keretek közé van szorítva, és ez engem megköt. A legjobban azt gyűlölöm, hogy miért kell nekem hazudoznom, meg színészkednem? Legalább otthon ne kellene!"


"Nekem egyedül a legjobb. Olyan sötétítős függönyeim vannak az ablakaimon, hogy teljesen ki tudom kapcsolni a külvilágot."

"Valahol a fejemben él az a kép, hogy állok a kertben egy férjjel, és ez tényleg egy idilli kép. Ehelyett ülök egy szarkupac tetején! Mi kell egy boldog élethez? Ez egy nagyon buta kérdés, mert mindenkinek más kell."

"Én szerepelni akarok, ott akarok lenni a televízióban! Én imádok szerepelni! Én azt akarom megmutatni, ami ott van az emberek előtt, amit viszont nem látnak. Előbb-utóbb gondolkodnom kell azon, hogy mi lesz, ha kimegyek a divatból, vagy megöregszem. Nehogy már! Én mégiscsak eredeti vagyok! A baj az, hogy nem én határozom meg, milyen képet fessenek rólam."



"Két dolog vezérel, a pénz és a szeretet. Ez a kettő. Úgy vagyok, hogy a pénz, az kell a mindennapokhoz, és ha az megvan, akkor megpróbálom a szeretetet valahogy megfogni vagy elkapni, vagy legalábbis valamilyen kölcsönhatásba kerülni vele. Már többször mondtam magának, hogy borzasztóan vágyom rá, hogy vagy engem szeressenek, vagy én szerethessek. Ha választani kell, akkor inkább az utóbbit választom, hogy én szerethessek. Csakhogy az én szeretetem senkinek sem kell."


Ezt akár tőlem is kérdezhette volna: "- Szereti maga az embereket? - Ha az igen és a nem között kell választani, akkor nem."

"Platón szerint a teremtés kezdetekor az ember nem olyan volt, mint ma. Nem léteztek férfiak és nők, csak egyféle lény létezett: alacsony volt, egy teste volt és egy nyaka, de a fején két arc volt, az egyik előrenézett, a másik meg hátra. Mintha két teremtményt összeragasztottak volna a hátuknál fogva.

Ennek a lénynek két neme volt, négy lába és négy karja. De a görög istenek féltékenyek voltak, mert látták, hogy egy négykarú lény sokkal többet tud dolgozni, hogy a két arc mindig mindent lát, ezért nem lehet rajtaütni, a négy láb pedig sokáig tud gyalogolni, vagy egyszerűen talpon maradni. És ami a legveszélyesebb: egy ilyen kétnemű lénynek nincs szüksége másra, csak hogy szaporodni tudjon.

Akkor azt mondta Zeusz, az Olümposz legnagyobb ura: "Tudom, mit lehetne csinálni ezekkel a halandókkal, hogy ne legyenek olyan erősek." És egy villámmal kettéhasította őket, megteremtvén ezzel a férfit és a nőt. Ez jelentősen megnövelte a föld népességét, de ezzel egyidejűleg nagyon meg is gyöngítette a lakóit. Mert most mindenkinek újra meg kellett keresnie az elveszített másik felét, hogy átölelhessék egymást, és ebben az ölelésben visszanyerhessék régi erejüket, hogy ellen tudjanak állni a támadásnak, hogy újra bírják a hosszú menetelést és a fárasztó munkát..."

/Paulo Coelho: Tizenegy perc/

Paulo Coelho: Tizenegy perc

Azt hiszem azon kevesek egyike vagyok, aki nem rajong Coelho-ért. Nem tudom megmagyarázni, hogy miért, egyszerűen nem, folyton Marquez-hez hasonlítgatom (kérdés, hogy miért? Ezt sem tudom), és tény, hogy az ő szintjét nem éri el, nem is fogja. Határozottan nem szeretem, de ez nem gátol meg abban, hogy elolvassam:)

Igaz, nem olvastam az összes könyvét, talán 4 vagy 5 írásához volt szerencsém, de valahogy ellenszenvesek a történetei. Ettől független mindegyik (olvasott) könyvében találtam olyan dolgokat, amik megfogtak, amiken elgondolkoztam (lásd lentebb).


"...életünk minden pillanatában egyik lábunk a tündérmesék földjén, másik lábunk pedig a mélységes szakadék szélén áll..."

"...rájött, hogy a világ túl nagy, a szerelem túl veszélyes..."

"Az élet nagyon gyors: pillanatok alatt letaszíthat minket a mennyekből a pokol fenekére..."

"...velük nevetett - de a lelke zokogott..."

"...végül arra a következtetésre jutott, hogy a szerelmet nem neki találták ki."

"Meg akarom érteni a szerelmet. Tudom, hogy akkor éltem igazán, amikor szerettem, és azt is tudom, hogy most semmi olyan nincs az életemben, ami lelkesítene."

"De a szerelem olyan szörnyű: nap mint nap látom, hogy szenvednek a barátnőim, és nem akarom, hogy velem is ez történjen.
Mindennap egyre világosabban látom, milyen törékenyek, ingatagok, bizonytalanok és elképesz-tőek a férfiak. Bár meg akarom érteni a szerelmet, és bár sokat szenvedtem azok miatt, akiknek odaadtam a szívem, azt hiszem, képtelen vagyok már szeretni, mert úgy látom, hogy azok, akik megérintették a lelkem, nem tudták fölébreszteni a testem, azok pedig, akik megérintették a testem, nem tudtak közel férkőzni a lelkemhez."

"Minden azt súgja, hogy rossz döntést készülök hozni, de a rossz döntés is egy lépés. Mit akar tőlem a világ?"

"Aki már veszített el olyasvalamit, amit elveszíthetetlennek gondolt (és velem ez már számtalanszor előfordult), az rájön, hogy valójában semmije sincs."

"...álmodni könnyű, egészen addig, amíg nem kell tennünk érte semmit. Mert így nem kell szembenéznünk a kockázattal, a kudarccal, a nehéz pillanatokkal, és amikor megöregszünk, nyugodtan hibáztatunk másokat - a szüleinket, a férjünket, a gyerekeinket -, amiért nem valósítottuk meg az álmainkat."

"Olyan sokszor mondott "nem"-et, amikor minden porcikája "igen"-t akart mondani, és csak olyan kalandokba ment bele, amelyeket ő maga tudott irányítani (és csak akkor, ha biztos volt abban, hogy nem csúszik ki a kezéből a gyeplő) - szerelmi kalandokba, például. De most itt áll az ISMERETLEN előtt, ami számára éppolyan félelmetes, mint annak idején ez a tenger azoknak a tengerészeknek, akik először keltek át rajta, s akikről a történelemórán tanult. Mondhatna mindig mindenre "nem"-et, de vajon nem hibáztatná-e magát élete végéig, ahogyan még ma is a kisfiú miatt, aki kölcsön akart kérni egy ceruzát? "Nem"-et mindig lehet mondani, de miért ne mondhatna ezúttal "igen"-t?"

"...az élet kemény és szédítő játék, az élet ejtőernyőzés, kockázatvállalás, esések éskelések sorozata, hegymászás, vágy, hogy fölérjünk a csúcsra, és csalódás és szenvedés, ha nem sikerül."

"Valóban igaz, hogy a szerelem képes megváltoztatni az ember életét egyik pillanatról a másikra. De az éremnek két oldala van. És a másik oldalon ott van a csalódás. Lehet, hogy a szerelem megváltoztathat valakit, de a csalódás még gyorsabban letéríthet minket az útról, amelyen járunk."

"Azelőtt kedves, jól nevelt, mosolygós lány volt, aki soha nem beszélt ilyen hangon. De úgy tűnik, ez a lány örökre halott."

"Boldog akar lenni. Én is akarok, mindenki akar, de senkinek sem sikerül."

"Nem én kértem, hogy megszülethessek, nem találtam senkit, aki szeretne, és mindig rossz döntéseket hoztam. Most döntsön az élet helyettem."



"Vannak emberek, akik arra születtek, hogy egyedül nézzenek szembe az élettel. Ez nem jó vagy rossz, egyszerűen ilyen az élet, és kész." (ez az egyik kedvenc idézetem, már-már mottóm)



"Mi a fontosabb az életben? Hogy éljek, vagy hogy úgy tegyek, mintha élnék?"

"A szerelem nem a másik emberben van, hanem bennünk. Mi ébresztjük föl magunkban. De ahhoz, hogy fölébreszthessük, szükségünk van a másikra. Az életnek csak akkor van értelme, ha van kivel megosztani az érzéseinket. ( csak akkor van értelem? Csupa ellentmondásnak érzem ezt a mondatot. Miért kell egy másik ember, ahhoz, hogy teljes egészek legyünk?)"



"Szerelmeim meghalnak, mielőtt megszületnének."

"A szenvedély miatt az ember nem tud enni, aludni, dolgozni, megnyugodni. És sokan megijednek tőle, mert amikor megjelenik, összetör minden régit, ami az útjába kerül. Senki nem akarja szétrombolni az életét. Ezért sokan távol tudják tartani maguktól ezt a veszélyt, és képesek fönntartani egy olyan házat, s amely belülről már rothad. Ők a tudatosság mérnökei. Mások épp az ellenkezőjét gondolják: gondolkodás nélkül átadják magukat a szenvedélynek, és azt várják tőle, hogy minden problémájukra megoldást nyújtson. Kedvesükre hárítanak minden felelősséget, neki hálásak, ha boldogok, és őt !' hibáztatják, ha boldogtalanok. Hol a fellegekben járnak, mert valami érthetetlen csoda történt velük, hol meg teljesen letörnek, mert valami váratlanul mindent összezúzott körülöttük."

"Menekülni a szenvedély elől, vagy vakon engedelmeskedni neki - melyik hozzáállás a kevésbé pusztító? Nem tudom."



"A legmélyebb és legigazibb vágy annak a vágya, hogy közel kerüljünk valakihez."

"A legfontosabb találkozásokat a lelkek előre megbeszélik egymással, amikor a testek még nem is látták egymást."

"Ezek a találkozások általában olyankor történnek, amikor valamilyen határhoz érünk: a lelkünknek meg kell halnia, hogy újjászülethessen. A találkozások megvárnak, de a legtöbbször éppen mi nem hagyjuk, hogy valóra váljanak. De ha végképp el vagyunk keseredve, ha már nincs mit veszítenünk - vagy ha éppen ellenkezőleg: imádjuk az életet -, az ismeretlen testet ölt, és a világ kifordul a négy sarkából."

"Mindenki tud szeretni, hiszen mindannyian ezzel az adottsággal születünk. Van, aki eleve jól csinálja, de a többségnek újra kell tanulnia, visz-sza kell emlékeznie, hogyan szeretett, és mindenkinek - kivétel nélkül mindenkinek - el kell égetnie az elmúlt érzelmeket, újra kell élnie néhány örömöt és fájdalmat, botlást és gyógyulást, hogy észrevehesse a vezérfonalat, ami ott rejlik minden új találkozásban."

"Minden embernek van egy vágya, ami csak az övé, és ez a vágy sokakat eltaszíthat tőle."

"A világ élvezi a szenvedést és a fájdalmat. Szadista dolog végignézni mások szenvedését, és egyben mazochista is, mert tudjuk, hogy boldogabbak volnánk, ha nem tudnánk minderről a szörnyűségről, és mégis végignézzük, és gyakran együtt szenvedünk a szenvedőkkel."

Egyszer egy hatalmas varázsló el akart pusztítani egy egész királyságot, ezért megmérgezte a kutat, ahová inni jártak az emberek. Aki ivott a vízből, az megőrült. Másnap reggelre az egész lakosság ivott a kútból, és mindenki megőrült, a királyi család kivételével, mert nekik saját kútjuk volt, amelyhez nem fért hozzá a varázsló. A király aggódott népéért, és próbálta kormányozni őket: egy sor biztonsági és egészségügyi rendeletet hozott. De a rendőrök és a felügyelők szintén ittak a mérgezett vízből, így hát
értelmetlennek tartották a király rendeleteit, és nem voltak hajlandóak betartani őket. Amikor a lakosság értesült a király rendeleteiről, mindannyian egyetértettek, hogy a király megőrült, és ezért ír ilyen sületlenségeket. Sőt, összegyűltek a palota előtt, és teli torokból kiabálva követelték, hogy mondjon le. A király elkeseredett, és kész volt elhagyni a trónt, de a királynő megállította, és azt mondta: "Most pedig odamegyünk a kúthoz, és mi is iszunk belőle. Akkor olyanok leszünk, mint ők."

És így is lett: a király és a királynő ittak az őrület vizéből, és nyomban zagyvaságokat kezdtek beszélni. Az alattvalóik pedig meggondolták magukat: olyan bölcs királyuk van - miért ne kormányozhatná továbbra is az országot?
Az országba visszaköltözött a nyugalom, bár lakói egész másként viselkedtek, mint a szomszédaik. A király pedig békében uralkodott élete végéig.

/Paulo Coelho: Veronika meg akar halni/

Paulo Coelho: Veronika meg akar halni


"Magához vette a négy doboz altatót, amely ott hevert az éjjeliszekrényen. De nem szórta az összesét a tenyerébe, hanem egyesével nyelte le őket, hiszen szándék és tett között nagy a különbség, ő pedig meg akarta magának hagyni azt a szabadságot, hogy félúton meggondolhassa magát. De ellenkezőleg: minden egyes tabletta, amit lenyelt, egyre erősebbé tette elhatározásában, és öt perc múlva mind a négy doboz üres volt."

"Ez jellemző volt rá, mindig a legkönnyebb megoldást választotta, mindig azt, ami egy karnyújtásnyira volt tőle."

....természeténél fogva közönyös volt....

"Most önmagára volt büszke, mert képes volt rá, meg merte tenni, nemsokára meghal..."

"Próbálta elképzelni, milyen lesz meghalni, de nem sikerült."

"Mindenesetre élvezettel töltötte el a gondolat, hogy nemsokára választ kap a nagy kérdésre, amely mindannyiunkat foglalkoztat: van-e Isten?"

"...majdnem biztos volt benne, hogy a halállal mindennek vége. Éppen ezért döntött úgy, hogy öngyilkos lesz: szabadság, végre! Örök felejtés."

"Ha van Isten, amit én őszintén kétlek, nyilván tisztában van vele, hogy az emberi értelem véges. Ő teremtette a zűrzavart, a nyomort, az igazságtalanságot, a nyerészkedést, a magányt. Bizonyára jót akart, de az eredmény elkeserítő. Ha van Isten, biztosan nagylelkű azokkal a teremtményeivel, akik idő előtt óhajtják elhagyni a Földet, sőt, talán még bocsánatot is kér, amiért arra kényszerítette őket, hogy itt időzzenek."

"Hogyan lehet - egy olyan világban, ahol mindenki és mindenáron a túlélésre hajt - megítélni azokat az embereket, akik eldobják maguktól az életet? A világ csak ne ítélkezzen. Csak a magunk szenvedését tudjuk fölmérni, és csak a saját életünket érezhetjük fölöslegesnek."



"Egy szép napon rájövök, hogy az élet már csak ilyen: nincs értelme és nem változik. És belenyugszom."



"Nem az számít, amit a testemen lát, hanem ami a lelkemben történik."

"Élete során Veronika megfigyelte, hogy az emberek nagy része úgy fogadta mások életének tragédiáit, mintha nagyon szeretne segíteni - holott valójában nagyon is élvezték mások szenvedését, s boldognak érezhették magukat, hogy mindez nem velük történik, mert az élet kegyes hozzájuk."

"Egész életében mindig csak várt valamire..."

  • bolond az, aki a saját világában él. Mint a skizofrének, a pszichopaták vagy a mániákusok. Vagyis, akik különböznek a többiektől.
  • ...bolond az, aki nem képes kifejezni a gondolatait. Mintha idegen országban lennél: mindent látsz, mindent értesz, ami körülötted zajlik, de képtelen vagy kifejezni magad, és nem tudsz segítséget kérni, mert nem érted a nyelvet, amit beszélnek.

"Különös, de soha nem jött elő a depresszióm az ilyen felhős, szürke, hideg napokon. Ilyen időben mindig úgy éreztem, hogy a természet összhangban van velem, és a lelkemet tükrözi. Amikor viszont kisütött a nap, a gyerekek kint játszottak az utcán, és mindenki örült a szép időnek, olyankor borzalmasan éreztem magam. Mert micsoda igazságtalanság, hogy ennyi boldogság van a világban, csak nekem nem jut belőle."

"Kamaszkorában úgy érezte, hogy túl korai egyedül dönteni, most pedig, hogy felnőtt, bizonyos benne, hogy túl késő változtatni."

"Az orvosok szerint részben egy nemrég felfedezett vegyület, a szerotonin a felelős az ember hangulatáért. A szerotonin hiánya negatívan befolyásolja a koncentrálóképességet, az alvást, az evést és az élet örömteli pillanatait. Ha a vegyület teljes mértékben hiányzik, az illető elkeseredik, pesszimista lesz, feleslegesnek érzi magát, beteges fáradtság és nyugtalanság vesz erőt rajta, döntésképtelenné válik, végül állandó szomorúságba merül, ami a teljes apátiához vagy öngyilkossághoz vezet."


"...az ember soha nem tanul abból, amit mások mesélnek neki, mindent magunknak kell átélnünk."

"Mindig abban volt hajlíthatatlan, ami a legkönnyebb volt: önmagának akarta bebizonyítani, hogy erős és érzéketlen, holott a valóságban nagyon is gyenge és törékeny volt, aki soha nem tudott kitűnni semmiben, sem a tanulmányaiban, sem az iskolai sportversenyeken, de otthon sem tudta megőrizni a harmóniát."



"Elég az önfegyelemből, az álarcokból, a jólneveltségből."


"Amikor együtt vagyunk valakivel, és egyikünk sem szólal meg, a csönd egyszer csak kínossá válik, feszültté és elviselhetetlenné."

"A keserű embernek rövid időn belül nem maradnak vágyai. Sem élni, sem meghalni nincs kedve - és ez a legnagyobb baj."

"...a keserű emberek többsége tovább élheti az életét, anélkül hogy veszélyeztetné a társadalmat, hiszen - erős bástyáiknak köszönhetően - teljesen elszigetelődtek a világtól, ha látszólag részt vesznek is a mindennapi életben."



"Mi a méltóság? Hogy az egész világ azt gondolja rólad, hogy illedelmes, jó kislány vagy, akinek csordultig telve a szíve felebaráti szeretettel?"

"...szembesülnie kellett azzal a felismeréssel, hogy az Igazság nem több mint hiú ábránd, és lassan ráeszmélt, hogy a törvények nem arra valók, hogy megoldják a problémákat, hanem arra, hogy a végtelenségig nyújtsanak egy-egy vitát."

"Volt, aki nem is volt kíváncsi a válaszra, mert már régen föladta, és olyan világban élt, amelyben nem létezett sem élet, sem halál, sem tér, sem idő."

"Bárcsak mindenki felismerné saját őrültségét, és együtt tudna élni vele! Talán rosszabb lenne tőle a világ? Nem! Ellenkezőleg: az emberek őszintébbek és boldogabbak lennének."

"...annak az eldöntése, ki normális és ki nem, csupán megegyezés kérdése. Azaz, ha valamit elegendő ember tart igaznak, az valóban az. Vannak dolgok, amelyeket a józan ész diktál: az ing gombolása azért van elöl, mert nagyon meggyűlne vele a bajunk, ha például oldalt lenne, ha pedig hátul lenne, egyenesen lehetetlen lenne begombolni. Ez logikus. Más dolgok viszont csak azért működnek úgy, ahogy működnek, mert az emberek többsége elhiszi, hogy úgy kell működniük."

"...minden ember egyszeri és megismételhetetlen - a tulajdonságaival, az ösztöneivel, az örömeivel és a kalandjaival együtt. A társadalom kialakít egyfajta kollektív magatartásnormát - és senki nem kérdezi, miért pont így kell viselkedni. Az emberek elfogadják, és kész."

"- Hová tettem a lelkem? - Elhagytam, ott felejtettem a múltamban, amiről azt hittem, hogy valóban az enyém."

"...órákig bámulta az eget, nézte a felhőket, ahogy úsznak a kékségben: szépek, de egy csöpp esőt sem adnak... Éppoly üresek, mint ő."


"Legalább minden újabb napot csodaként él meg. Hiszen valóban minden nap csoda, ha belegondolunk, mennyi minden történhet velünk törékeny kis életünkben."

Nyiszli Miklós: Dr. Mengele boncolóorvosa voltam

Az orvos szemszögéből, érzelmek nélkül, hideg, kíméletlen tárgyilagossággal ír, talán ezért sem gyakorolt rám olyan nagy hatást, mint vártam. Baromi hülyén hangzik, de a szenvtelen hangnem az egész könyvön végigvonul, kicsit olyan, mintha egy történelemkönyvet olvasnék, rideg tények halmaza, az íróval történtekről, az életben maradtak, az elítéltek vallomásaiból, és az összegyűjtött adatokból.
Érdemes elolvasni, bár gyengébb idegzetűeknek nem ajánlom.

Az iró viszonylag "szerencsés" helyzetbe kerül foglalkozása miatt, a körümlényekhez képest jól él, nem szenved hiányt se élelemben, sem ruházatban, ágyban alszik és segédeket is kap, keveset tapasztal a szörnyűségekből.

2 függelékkel van kiegészítve, az első a táborról, az ottani életről, az egész rendszerről szól, a második kizárólag Mengele-vel foglalkozik.


Különös lelkiállapotban vagyok, de az életemet sohasem töltöttem hiábavaló kétségbeeséssel. Mindegy! Bele kell éljem magam mindenbe, amit helyzetem parancsol. Nem szabad kétségbeesnem! Nem szabad érzelgősnek lennem! Látnom sem szabad, úgyszintén józannak sem szabad lennem! Józan vagyok pedig teljesen, mert ilyesmiket mondok magamnak.

Nehezen nyelem a falatokat. Eszembe jutnak otthonukból kiüldözött sorstársain), kik elhurcolásuk előtt az utolsó órákban szedték össze vagy készítették el könnyeik hullajtása közben útravalóikat. Éheztek, de nem fogyasztották egész úton, hogy tartalékul maradhasson öreg szüleiknek és gyermekeiknek, ha nehéz napok jönnek. Nem jöttek nehéz napok! Az élelem itt maradt érintetlenül, a krematórium vetkezőtermében.

Beszélgetésünk folyamán megismerem a krematóriumok történetét. Hogyan építették fegyencek tízezrei kőből és betonból ez óriási épületeket. Zord, téli időben kellett elkészüljenek. Tíz és tízezer szerencsétlen zsidó deportált vére tapad az épületek minden kövéhez. Étlen-szomjan, hiányos öltözetben, mosléknak is rossz ételekkel táplálva dolgoztak éjjel-nappal, hogy elkészüljenek e borzalmas halálgyárak és saját testük elhamvasztói legyenek. Azóta négy év telt el! Millió és millió ember lépett le vonatjáról a rámpán és lépett be a krematóriumok kapuján.

A hullák nem feküsznek szerte a terem hosszában és szélességében, hanem emeletmagasan egy halomban. Ennek az a magyarázata, hogy a lehullott gázszemcsék előbb a betonpadló fölötti levegőréteget árasztják el halálos kigőzölgésükkel és csak fokozatosan telítik meg a helyiség magasabb levegőrétegeit. Ez kényszeríti a szerencsétleneket, hogy egymást letiporják, egymásra másszanak. A magasban így későbben éri el a gáz őket. Micsoda rettenetes küzdelem folyhat itt az életért, pedig csak egy-két perces időnyerés az egész! Ha gondolkozni tudnának, ők is tudnák, hogy hiába
taposnak szüleiken, feleségeiken, gyermekeiken, de nem tudnak! Amit tesznek, a létfenntartás reflexe! Megfigyelem, hogy legalján a hullatoronynak a csecsemők, gyermekek, asszonyok és aggok fekszenek, tetején az erősebb férfiak. Egymásba fonódva, véresre karmolt testtel, amit a tülekedésben okoztak egymásnak, feküdnek vérző orral, vérző szájjal. Fejük kékre van dagadva, a felismerhetetlenségig eltorzulva!

Következik a zsidó hullák kiértékelésének újabb mozzanata. A ruhákat, cipőket tulajdonába vette a III. Birodalom. A haj is értékes anyag. időzített bombákhoz szükséges, száraz és nyirkos levegőre egyformán táguló és zsugorodó fonal a haj. Ez a képessége hozza működésbe a bombák gyújtószerkezetét. A halottakat tehát lenyírják. A III. Birodalom nem áll az aranynak, hanem a munkának értékbázisán! Mondják és harsogják világszerte.
Íme a valóság! A foghúzó kommandó nyolc embere áll a kemencék előtt, kezükben kétféle szerszám, illetőleg" műszer. Az egyikben feszítővas, a másikban foghúzó. A halottakat arccal fölfelé fordítják, szájukat kifeszítik és a száj üregben található aranyfogakat, hidakat a borzasztó munkával járó kíméletlenséggel inkább kitörik, mint húzzák. Pedig e kommandó emberei mind kitűnő fogorvosok és szájsebészek! Mint ilyeneket szólította fel őket finom fogorvosi és szájsebészi teendők elvégzésére dr. Mengele. Ők jó
elhelyezkedést reméltek szakmájukban. Jelentkeztek és lebuktak a krematórium poklába. Pontosan úgy, mint velem történt! Az aranyfogak cinkvederbe kerülnek, ahol sósavas oldatban állanak a csont és húsrészek elégetése végett. A halottakon található egyéb arany, platinatárgyak, gyöngyök, nyakláncok, gyűrűk egy külön erre a célra szolgáló csukott ládába kerülnek

A holttestek 20 perc alatt hamvadnak el. A krematórium 15 kemencével dolgozik. Ez napi ötezer ember elégetését jelenti. Négy krematórium dolgozik ugyanilyen kapacitással. Összesen 20 000 ember megy át naponta a gázkamrákon, onnan a hamvasztókemencékbe. Húszezer ártatlan ember lelke száll el az óriási kéményeken. Nem marad itt belőlük egyéb, mint egy halom hamu a krematóriumok udvarán, ahonnan teherautók viszik az alig két kilométerre hömpölygő Visztulához és adják át a hullámoknak. Annyi szenvedés, annyi borzalom után még az sem lehet a vég, hogy földbe kerüljön és elenyésszen.

Hullajelölt itt mindenki, aki a K. Z. területére lépett. Kit szerencséje a bal oldalra visz. egy órán belül a gázkamrákban válik hullává. A szerencsétlenebb itt az, kit balsorsa a jobb oldalra helyez! Annak is hullajelölt a minősítése, csupán az a helyzet, hogy három-négy hónapig, amíg kibírja, végig kell szenvedje a K. Z. minden borzalmát. Gályarabmunkától roskad össze! Ezer sebből vérzik. Ordít az éhségtől. Eszét vesztve üvölt kitágult szemekkel! Fagyhalálig vergődik a hómezőkön. Betanított vérebek marcangolják le a még rajtuk maradt húst és midőn már a tetvek sem találnak kiszáradt testükön táplálékot, jön el értük is a megváltó halál! Ki jár jobban? Apáink, anyáink, testvéreink, gyermekeink közül? A jobb vagy a bal oldal?

A halál itt leselkedik reánk őreink géppisztolyában. Mi élni akarunk!
Szabadulni akarunk innen és ha nem fog sikerülni mindnyájunknak, csak egynek, kettőnek, úgy is nyertünk, mert lesz, ki a világnak hírül vigye e borzalmas műhelyek sötét titkait.

Borzalmas látvány volt a kivilágított teherautók hosszú sora, amint őrjöngő, rémülten sikoltó vagy halálfélelemtől némává dermedt rakományával a krematórium udvarára kanyarodott. -Egymásután rakták le a föld alatti lejárat előtt a már meztelenül érkező szerencsétleneket és hajtották be a gázterembe. Ezek közül mindegyik tudatában volt annak, hogy ide a gázhalálba jöttek, de négy hónapos rabságuk szigora,.valamint testet-lelket ölő szenvedéseik, idegrendszerük lassú összeomlása eltompított bennük minden érzékelést és akaratmegnyilvánulási képességet. Ellenkezés nélkül hagyták magukat a gázkamrába vezetni, ahol megtörten, agyonhajszolt életükbe belefáradva várták a halált, hogy felcseréljék, nekik már céltalanná vált, csak mérhetetlen testi és lelki szenvedést adó életükkel. Mily hosszú volt idáig vezető útjuk! Mily emberi képzeletet felülmúló szenvedést hozott számukra ez útnak minden állomása! Meleg, békés, szeretetben úszó családi otthonukat feldúlták, kirabolták! Férjeikkel, gyermekeikkel, öreg szülőikkel a városaikon kívül álló téglagyárakba hurcolták őket, ahol hetekig feküdtek a tavaszi esők pocsolyájában. Ez volt a gettó, ahonnan csoportonként kerültek naponta a különlegesen berendezett kínzókamrákba, ott hüvelykszoritókkal, gumibotokkal kínozták- verték őket, míg a fájdalmaktól már félig aléltan megmondták, hová rejtették, kiknek adták át értéktárgyaikat. Sokan haltak bele a kínzásokba. Akik megmaradtak, szinte megkönnyebbültek, midőn vagonokba rakták őket, ha 80-90-ed magukkal is!

Négy-öt napig utaztak így, útközben elhaltak társaságában, míg az auschwitzi koncentrációs tábor zsidórámpájára érkeztek. Ami itt történt velük, azt már tudjuk. Férjeiktől, szüleiktől, gyermekeiktől elválasztva, a gyermeki, a hitvestársi, az anyai szív fájdalmától félig őrülten érkeztek, mint jobbra szelektáltak a "C" tábor barakkjaiba. Mielőtt a piszoknak, a terveknek, a járványos betegségeknek e csarnokaiba léptek, még át kellett éljenek egy mozzanatot, az emberi méltóságbóli kivetkőztetés procedúráját, a fürdetést.

Durva kezek vágták le ápolt hajfonataikat és szedték le testükről a ruhát.
Fürdés után adtak reájuk másokat, de olyanokat, amelyeket még az útszéli koldus is undorral dobna el. Ezekben a ruhákban kapták a III. Birodalom első juttatását, a tetveket.

Ilyen előzmények után kezdték meg a K. Z. drótjai közé zárva, árnyékéletüket. Mosléknak is silány táplálékuk nem engedte, hogy éhen haljanak, de élni sem. Táplálékukból teljesen hiányzott a fehérje, ennek kiesése ólomnehézzé tette lábaikat. A zsiradék hiánya püffedtté tette testüket. A rendes havi mensesük elmaradt. Ennek idegesség, fejfájás, gyakori orrvérzés voltak a következményei. A "B" vitamin hiánya állandó aluszékonyságot és feledékenységet idézett elő, ami addig terjedt, hogy már lakhelyük utcájának nevét és házuk számát is elfeledték. Csak szemükben látszott még élet, belőlük sem az értelem tiszta lángja lobogott, hanem az éhségtől, testi és lelki fájdalmaktól megzavart tudat ködfátyolba vont tüze.

Ily körülmények között csinálták végig az órákig tartó Zählappeleket, számbavételi sorakozókat, és ha ájultan kidőltek a sorból, midőn a reájuk öntött hideg víztől magukhoz tértek, első pillantásuk a K. Z. fölött gomolygó füstre és a krematórium kéményeinek lobogó lángjára esett. E két jel, a füst és a láng tudatták velük a nap minden órájában, hogy a túlvilág kapui előtt állanak!

Négy hónapig éltek a "C" tábor lakói a krematóriumok kapui előtt és tíz napig tartott, míg a halálba indulók azokon átvonultak. Negyvenötezer, agyonsanyargatott testből szállt el a lélek, és a "C" táborra, annyi tragédia hordozóinak szállására, mérhetetlen némaság borul!

Ezt a véres epizódot is elfelejtettük, mert el kellett felejteni, ha nem akartunk beleőrülni az átélt borzalmakba és sötét jövőnk reménytelenségébe.
Sokat segítettek ebben a luminálmámor feledtető órái. Sokszor úgy gondolok a múltra, mintha álomban éltem volna át K. Z. előtti életemet. Elfeledni mindent, csak az a célom és nem gondolni semmire.

Mi az életünkért futunk, eszünkbe sem jut, hogy egy pillanatra is megálljunk és valamit magunkhoz vegyünk. Mi megtanultuk, hogy minden mulandó és minden csak relatív értékkel bír! Kivétel ez alól csak egy van: A szabadság!

Elhalt milliók sír nélküli sírjaitól búcsúzom.

Minden mulandó!

Ezerkilencszáznegyvenöt május ötödikén már fehér zászló leng az ebenseei koncentrációs tábor tornyán. Vakító fehéren süt a tavaszi nap. Vége van! Letették a fegyvert! Kilenc óra körül kis amerikai tank érkezik három katonával és átveszi a tábort. Szabadok vagyunk!...

Betegen, testben, lélekben megtörve, útnak indulok hazafelé. Utamat nem könnyíti a nosztalgia kielégültsége, mert virágzó városok helyén mindenhol üszkös romok és temetők tömegsírjai fogadnak.

Félek a valóságtól, hogy feldúlt családi otthonomban nem várnak szülők és nélkülözni fogom a hitves, a gyermek, a testvér megnyugtató szeretetét.

A megaláztatások, a bánatok, a krematóriumok és máglyák borzalmai, az élőhalottak kommandójában eltöltött nyolc hónap siralomházi élete eltompították bennem a jónak vagy rossznak érzékelését.

Érzem! Pihenni kellene. Erőt gyűjteni. De kérdés, van-e ennek értelme tovább?

Egyfelől betegségem láza éget. másfelől a véres múlt dermeszti szívemet.

Kétmillió ártatlan embert kísértek szemeim a gázkamarákig és voltam tanúja a máglyák borzalmainak.

Hullák százait nyitottam fel egy lángeszű, egyben csendesen őrjöngő orvos parancsára, hogy hamis teóriákra épített tudomány profitáljon a gáz- és máglyahalálba küldött milliók tömegeiből.

Egészséges fiatal leányok holttesteiről szeltem le a húst és készítettem belőlük erős táptalajt dr. Mengele baktériumtenyészete számára.

Nyomorékok és törpék hulláit dugtam klórmeszes fürdőkbe, vagy főztem napokig, hogy tiszta csontvázak kerüljenek a III. Birodalom múzeumaiba, ahol nemzedékeknek vannak hívatva igazolni egy nép kipusztulásának szükséges voltát.

Kétszer éreztem a halál szelének érintését, midőn a kivégzőosztagok fegyverei előtt feküdtem. Ezerháromszáz bajtársam véres holttestétől búcsúztam, hogy egyedül maradjak hírmondónak.

Száz kilométereket meneteltem hómezőkön, fagyhalállal küzdve, hogy további megsemmisítőtáborok lakója legyek. Nagy utat tettem idáig!

Lakásomban nem találom helyemet. Céltalanul járok-kelek a néma falak között. Véres emlékekkel és mély bánatokkal van tele a múltam és sötét előttem a jövő.

Mint nyugtalan árnyéka önmagamnak, úgy bolyongok az ismert utcákon. Csak akkor zökkenek ki mély letargiámból, ha enyéimet vélem a jövők-menők között megpillantani.

Némán tűröm betegségem fájdalmait és magamba roskadtan számolom a hónapok múlását. Már október van. Hat hónap telt el szabadulásom óta.

Fázósan ülök egy korasötét délutánon, a kályha melegétől várok enyhülést szobám homályában.

Csengő szól hirtelen és ajtó nyílik. Nőm és gyermekem lépnek be rajta.
Bergen-Belsen, a hírhedt megsemmisítőtábor volt felszabadulásuk helye, onnan tértek jó egészségben haza. Ennyit elmondtak, a többit sírták órákon át, de így is megértettem és tudtam mindent.

Most már van értelme tovább! Van kiért és miért! Dolgozni akarok ismét. Jó érzés lesz a segíteni tudás kielégültsége, de halottakat, nem boncolok többé

dr. Josef Mengele az ígéretesen induló fiatal orvos, a későbbi kegyetlen
tömeggyilkos és embertelen szörnyűségek elkövetője, az emberiség egyik
elhibázott eszméjének nevében lealjasult és állattá vált ember, aki később
egy másik földrészen keresett menedéket - 1979. február 7-én a brazil
tengerparton a vízbe fulladt. Az ő csontvázát tárták fel hat évvel később a
szakemberek, és így végre bizonyossá lett, hogy az annyit keresett háborús
bűnös a régen megszolgált halált nem mások kezétől ugyan, de elnyerte
hatvannyolc éves korában.

Jeff Lindsay: Dexter dühödt démonai


Ez a kritika híven tükrözi az én véleményemet is, bár én inkább a sorozatra mondanám ezt.

„Emlékezetes regény egy olyan hőssel, akinek tulajdonképpen őrültekházában lenne a helye, de ki akarna egy ennyire szeretetreméltó fickót bezárni?”

- Rocky Mountain News









Beleolvasós:

Megértette. A vértől és fájdalomtól lüktető szeme, melyből könnyek csorogtak az arcára, hirtelen megtelt belátással, amikor rátalált a tekintetemre, és felfedezte benne mindazon dolgokat, amelyeknek meg kell majd történniük vele. Megértette. És tudta, milyen fontos, hogy mindent jól csináljon. Most kezdte el tudni.

[…]

Megmervedett.

Számára megállt az idő.

- Ne! – mondta.

- De igen – válaszoltam.

- Ó, ne! – ismételte meg.

- Ó, de – feleltem neki.

- NEEEE! – üvöltötte.

Rántottam egyet a kötélen. Az üvöltést elvágták, a pap térdre rogyott. Egy nedves, elcsukló nyüszögés jött ki a torkán, és eltakarta az arcát. – De igen – erősítettem meg. – Micsoda mocsok, ugye?

Az egész arcával csukta le a szemét. Nem bírt odanézni, most nem, így nem. Nem hibáztatom, tényleg nem lehetett, valóban mocskos volt az egész. Azóta zavart folyamatosan a tudat, amióta elrendeztem ott a dolgokat. De látnia kellett. Muszáj volt. Nem csak miattam. Nem csak a Sötét Utas miatt. Miatta. Látnia kellett. De nem nézett oda.

[…]

Heten voltak. Hét kicsi test, hét nagyon piszkos kis árva kiterítve a tiszta és vízhatlan gumi zuhanyzófüggönyökön. Hét egyenes volna, mindegyik a szoba túlsó vége felé mutatva.

[…]

Én egy rendmániás szörnyeteg vagyok.

[…]

A rendhez természetesen idő kell, de megéri. Megéri boldoggá tenni a Sötét Utast, mert hosszú időre elcsendesíti. Megéri takarosan és rendesen csinálni. Egy újabb kupac mocskot eltakarítani a világból. Pár tiszta, jól lezárt szemeteszacskó, és az én kis sarkom a világban rögtön szebb, rendesebb hely lesz. Jobb hely.

[…]

Sokkal jobban éreztem magam. Utána mindig jobb volt. A gyilkolás jó hatással van rám. Megszüntetni a rövidzárlatokat drága Dexter sötét huzatolásában. Édes megkönnyebbülés, a belső kis szelepek szükséges megnyitása. Én élvezem, amit csinálok; sajnálom, ha ez zavar vlakit. Tényleg nagyon sajnálom. De ez van. És természetesen nem akármilyen gyilkosság váltja ezt ki belőlem. Jól kell csinálni, a megfelelő időben, a megfelelő partnerrel – elég komplikált, de ez kell hozzá.

[…]

Bármitől is lettem ilyen, üresség tett, kivájt belülről, és eltüntette belőlem az emberi érzelmeket. Igazából nem nagy ügy. Biztos vagyok benne, hogy a legtöbb ember amúgy is megjátssza magát a mindennapi emberi kapcsolatai nagy részében. Én az összes esetben megjátszom magam. Nagyon ügyesen csinálom, és soha nem érzek semmit.

[…]

Erről voltam híres. A megérzéseim gyakran egészen jók voltak. És miért ne lettek volna? Nagyjából tudom, hogyan gondolkozik egy gyilkos. Én is úgy gondolkozom. Persze nincs mindig igazam néha nagyon mellétrafáltam. Nem jött volna ki jól, ha mindig igazam lett volna. És azt sem akartam, hogy a zsaruk elkapják az összes sorozatgyilkost. Akkor új hobbit kellene találnom.

[…]

Szerethetetlen vagyok.

[…]

De nem működött. Valami eltört bennem, vagy hiányzik belőlem, és előbb vagy utóbb a másik fél mindig ráébred, hogy színészkedek…

[…]

Ahogy a pszichomókusok fogalmaznának, a világképemben nincs súlya mások létezésének. Következésképpen ez a súly nem is húz le engem.

[…]

Az igazat megvallva, fogalmam sem volt. Lehet, hogy a dolgok nagyon rosszul állnak. Talán kezdem elveszíteni az eszem, vagy már el is vszítettem. Mi van, ha szép lassan, minden egyes évvel egyre mélyebbre csúsztam az őrületbe, és ez az új gyilkos egyszerűen csak megadta az utolsó lökést a szabadeséshez? Hogyan lehet egy hozzám hasonló ember relatív épelméjűségét megmérni?

[…]

Milyen nagyszerű dolog is ilyen mélyen emberi élmény részesévé válni. Most már tudom, mit érez az, aki ráébred saját végtelen hülyeségére.

[…]

Életemben már sokszor éreztem úgy, hogy hiányzik belőlem valami, valami alapvető darabja annak a kirakósnak, amit mindenki más magától értetődő módon magában hordoz. Általában nem is bánom, mivel az esetek java részében kiderül, hogy valami nagyon hülye, humán alkotórészről van szó…

De más esetekben úgy érzem, nincs hozzáférésem a szívmelengető bölcsességek hatalmas tárházához, egy olyan érzék elsajátításának lehetőségéhez, ami bennem nincs meg, és amit az emberek olyan mélyen magukban hordoznak, hogy nem is kell beszélniük róla, és amúgy sem tudnák szavakba önteni.

[…]

Most már egyszerre voltam nyugtalan, szédült, zavarodott, hiperaktív és letargikus. Odasétáltam az ablakhoz, és kinéztem. Már sötét volt, és messze a víz felett egy fény emelkedett az égen, mélyen bennem pedig egy kicsi, gonosz hang indult felfelé, hogy találkozzon vele.

[…]

Suttogás a fülemben. Még csak nem is igazán valakinek a hangja, hanem az az érzés, amikor valaki alig hallhatóan kimondja a neved, valahol nem túl messze. Sőt, egészen közel, talán egyre közelebb. Nem szavakkal, hanem egy nem hang száraz csikorgásával, színtelenül, egy lélegzetvételnyi gondolattal. Forró lett az arcom, és hirtelen meghallottam, hogy veszem a levegőt. Aztán megint feltűnt a hang, puha cseppenként esett a fülcimpámra. Megfordultam, bár tudtam, hogy senki nincs ott, és nem a fülemmel hallottam bármit is…

[…]

A szívem vadul kalapált, és nagyon kellett koncentrálnom, hogy ne remegjen a kezem. De munkához láttam, felfedezőútra indultam, olyasvalami után kutattam, ami mindig éppen csak elérhetetlen volt. Izgalmas - és végtelenül frusztráló. A nyomás nőni kezdett bennem, kifelé kúszott a fülemen és sikoltozott, hogy engedjem szabadon - de végül csak nem szabadult ki. Ellentétben a növekvő nyomással, és az érzéssel, hogy egy lépésre vagyok valami csodálatostól, ami arra vár, hogy megtaláljam és belevessem magam. De nem találtam meg, és a jó öreg megszokott dolgokban sem találtam semmi örömöt. Mit tegyek? Zavaromban véletlenül felnyitottam egy ütőeret, így egy rettenetes vértócsa terebélyesedett a gondnok melletti fólián. Másfele néztem, kipillantottam az ablakon. És csak bámultam, még levegőt venni is elfelejtettem.

[…]

Egy újabb álom. Egy újabb távolsági hívás a képzeletbeli paritvonalon. Nem csoda, hogy életem legnagyobb részében állhatatosan megtagadtam az álmodást. Olyan ostoba dolog; olyan céltalan, egyértelmű szimbólumok. Teljesen szabályozhatatlan szorongásturmix, gyűlöletes, lármás zagyvaság.

[…]

Ó, micsoda elmebeteg kis szörnyeteg voltam ott.

[…]

Aminek elvileg a tudatalattim kellemes megnyilvánulásának kellett volna lennie, attól remegni kezdtem és bizonytalan lettem. A gondolat, hogy lelépett az eszem, és itt hagyott engem a kifizetetlen számlákkal, rettegéssel töltött el.

[…]

Lélegezz, te bolond; szívd be a jó levegőt, fújd ki a rosszat. Nem több ez, mint a mostanság rám törő elmezavar újabb tünete. Egyszerűen idő előtt szenilissé váltam a rendezett élettel járó sok sterssztől. …. Azt feltételeztem, hogy egyszerűen csak kezdek megőrülni, és az agyam fogaskerekei sorra a szemétbe potyognak. … Az elmebetegség tényleg elfogadhatóbb, mit a tudatlanság? Végül is ez nem több egy magasabb szintű alvajárásnál.

[…]

Álmában mindenki megbolondul, nem? Elvégre mi más lenne az álom, mint az a folyamat, amelynek során őrületünket a tudatalatti mélyére ürítjük, majd felébredve müzlit eszünk reggelire, nem pedig a szomszéd kisgyereket?

[…]

Persze, egyikünk sem tudná ezt valódi érzéssel előadni. Végül is, nekünk nincsenek érzéseinek, ugye? Mindketten szerepjátszással töltjük az életünket. Úgy megyünk végig a világon, hogy betanult szövegeket mondunk fel, és úgy teszünk, mintha ebbe az emberi lények számára készült világba tartoznánk, annak ellenére, hogy nem vagyunk emberek. És mindig, folyamatosan olyasmit keresünk, amitől érezhetünk valamit! Ezekért a pillanatokért élünk, ….! A valódi, őszinte, nem megjátszott érzelmek pillanataiért! Eláll tőle az ember lélegzete is, nem?