Ez a kritika híven tükrözi az én véleményemet is, bár én inkább a sorozatra mondanám ezt.
„Emlékezetes regény egy olyan hőssel, akinek tulajdonképpen őrültekházában lenne a helye, de ki akarna egy ennyire szeretetreméltó fickót bezárni?”
- Rocky Mountain News –
Beleolvasós:
Megértette. A vértől és fájdalomtól lüktető szeme, melyből könnyek csorogtak az arcára, hirtelen megtelt belátással, amikor rátalált a tekintetemre, és felfedezte benne mindazon dolgokat, amelyeknek meg kell majd történniük vele. Megértette. És tudta, milyen fontos, hogy mindent jól csináljon. Most kezdte el tudni.
[…]
Megmervedett.
Számára megállt az idő.
- Ne! – mondta.
- De igen – válaszoltam.
- Ó, ne! – ismételte meg.
- Ó, de – feleltem neki.
- NEEEE! – üvöltötte.
Rántottam egyet a kötélen. Az üvöltést elvágták, a pap térdre rogyott. Egy nedves, elcsukló nyüszögés jött ki a torkán, és eltakarta az arcát. – De igen – erősítettem meg. – Micsoda mocsok, ugye?
Az egész arcával csukta le a szemét. Nem bírt odanézni, most nem, így nem. Nem hibáztatom, tényleg nem lehetett, valóban mocskos volt az egész. Azóta zavart folyamatosan a tudat, amióta elrendeztem ott a dolgokat. De látnia kellett. Muszáj volt. Nem csak miattam. Nem csak a Sötét Utas miatt. Miatta. Látnia kellett. De nem nézett oda.
[…]
Heten voltak. Hét kicsi test, hét nagyon piszkos kis árva kiterítve a tiszta és vízhatlan gumi zuhanyzófüggönyökön. Hét egyenes volna, mindegyik a szoba túlsó vége felé mutatva.
[…]
Én egy rendmániás szörnyeteg vagyok.
[…]
A rendhez természetesen idő kell, de megéri. Megéri boldoggá tenni a Sötét Utast, mert hosszú időre elcsendesíti. Megéri takarosan és rendesen csinálni. Egy újabb kupac mocskot eltakarítani a világból. Pár tiszta, jól lezárt szemeteszacskó, és az én kis sarkom a világban rögtön szebb, rendesebb hely lesz. Jobb hely.
[…]
Sokkal jobban éreztem magam. Utána mindig jobb volt. A gyilkolás jó hatással van rám. Megszüntetni a rövidzárlatokat drága Dexter sötét huzatolásában. Édes megkönnyebbülés, a belső kis szelepek szükséges megnyitása. Én élvezem, amit csinálok; sajnálom, ha ez zavar vlakit. Tényleg nagyon sajnálom. De ez van. És természetesen nem akármilyen gyilkosság váltja ezt ki belőlem. Jól kell csinálni, a megfelelő időben, a megfelelő partnerrel – elég komplikált, de ez kell hozzá.
[…]
Bármitől is lettem ilyen, üresség tett, kivájt belülről, és eltüntette belőlem az emberi érzelmeket. Igazából nem nagy ügy. Biztos vagyok benne, hogy a legtöbb ember amúgy is megjátssza magát a mindennapi emberi kapcsolatai nagy részében. Én az összes esetben megjátszom magam. Nagyon ügyesen csinálom, és soha nem érzek semmit.
[…]
Erről voltam híres. A megérzéseim gyakran egészen jók voltak. És miért ne lettek volna? Nagyjából tudom, hogyan gondolkozik egy gyilkos. Én is úgy gondolkozom. Persze nincs mindig igazam néha nagyon mellétrafáltam. Nem jött volna ki jól, ha mindig igazam lett volna. És azt sem akartam, hogy a zsaruk elkapják az összes sorozatgyilkost. Akkor új hobbit kellene találnom.
[…]
Szerethetetlen vagyok.
[…]
De nem működött. Valami eltört bennem, vagy hiányzik belőlem, és előbb vagy utóbb a másik fél mindig ráébred, hogy színészkedek…
[…]
Ahogy a pszichomókusok fogalmaznának, a világképemben nincs súlya mások létezésének. Következésképpen ez a súly nem is húz le engem.
[…]
Az igazat megvallva, fogalmam sem volt. Lehet, hogy a dolgok nagyon rosszul állnak. Talán kezdem elveszíteni az eszem, vagy már el is vszítettem. Mi van, ha szép lassan, minden egyes évvel egyre mélyebbre csúsztam az őrületbe, és ez az új gyilkos egyszerűen csak megadta az utolsó lökést a szabadeséshez? Hogyan lehet egy hozzám hasonló ember relatív épelméjűségét megmérni?
[…]
Milyen nagyszerű dolog is ilyen mélyen emberi élmény részesévé válni. Most már tudom, mit érez az, aki ráébred saját végtelen hülyeségére.
[…]
Életemben már sokszor éreztem úgy, hogy hiányzik belőlem valami, valami alapvető darabja annak a kirakósnak, amit mindenki más magától értetődő módon magában hordoz. Általában nem is bánom, mivel az esetek java részében kiderül, hogy valami nagyon hülye, humán alkotórészről van szó…
De más esetekben úgy érzem, nincs hozzáférésem a szívmelengető bölcsességek hatalmas tárházához, egy olyan érzék elsajátításának lehetőségéhez, ami bennem nincs meg, és amit az emberek olyan mélyen magukban hordoznak, hogy nem is kell beszélniük róla, és amúgy sem tudnák szavakba önteni.
[…]
Most már egyszerre voltam nyugtalan, szédült, zavarodott, hiperaktív és letargikus. Odasétáltam az ablakhoz, és kinéztem. Már sötét volt, és messze a víz felett egy fény emelkedett az égen, mélyen bennem pedig egy kicsi, gonosz hang indult felfelé, hogy találkozzon vele.
[…]
Suttogás a fülemben. Még csak nem is igazán valakinek a hangja, hanem az az érzés, amikor valaki alig hallhatóan kimondja a neved, valahol nem túl messze. Sőt, egészen közel, talán egyre közelebb. Nem szavakkal, hanem egy nem hang száraz csikorgásával, színtelenül, egy lélegzetvételnyi gondolattal. Forró lett az arcom, és hirtelen meghallottam, hogy veszem a levegőt. Aztán megint feltűnt a hang, puha cseppenként esett a fülcimpámra. Megfordultam, bár tudtam, hogy senki nincs ott, és nem a fülemmel hallottam bármit is…
[…]
A szívem vadul kalapált, és nagyon kellett koncentrálnom, hogy ne remegjen a kezem. De munkához láttam, felfedezőútra indultam, olyasvalami után kutattam, ami mindig éppen csak elérhetetlen volt. Izgalmas - és végtelenül frusztráló. A nyomás nőni kezdett bennem, kifelé kúszott a fülemen és sikoltozott, hogy engedjem szabadon - de végül csak nem szabadult ki. Ellentétben a növekvő nyomással, és az érzéssel, hogy egy lépésre vagyok valami csodálatostól, ami arra vár, hogy megtaláljam és belevessem magam. De nem találtam meg, és a jó öreg megszokott dolgokban sem találtam semmi örömöt. Mit tegyek? Zavaromban véletlenül felnyitottam egy ütőeret, így egy rettenetes vértócsa terebélyesedett a gondnok melletti fólián. Másfele néztem, kipillantottam az ablakon. És csak bámultam, még levegőt venni is elfelejtettem.
[…]
Egy újabb álom. Egy újabb távolsági hívás a képzeletbeli paritvonalon. Nem csoda, hogy életem legnagyobb részében állhatatosan megtagadtam az álmodást. Olyan ostoba dolog; olyan céltalan, egyértelmű szimbólumok. Teljesen szabályozhatatlan szorongásturmix, gyűlöletes, lármás zagyvaság.
[…]
Ó, micsoda elmebeteg kis szörnyeteg voltam ott.
[…]
Aminek elvileg a tudatalattim kellemes megnyilvánulásának kellett volna lennie, attól remegni kezdtem és bizonytalan lettem. A gondolat, hogy lelépett az eszem, és itt hagyott engem a kifizetetlen számlákkal, rettegéssel töltött el.
[…]
Lélegezz, te bolond; szívd be a jó levegőt, fújd ki a rosszat. Nem több ez, mint a mostanság rám törő elmezavar újabb tünete. Egyszerűen idő előtt szenilissé váltam a rendezett élettel járó sok sterssztől. …. Azt feltételeztem, hogy egyszerűen csak kezdek megőrülni, és az agyam fogaskerekei sorra a szemétbe potyognak. … Az elmebetegség tényleg elfogadhatóbb, mit a tudatlanság? Végül is ez nem több egy magasabb szintű alvajárásnál.
[…]
Álmában mindenki megbolondul, nem? Elvégre mi más lenne az álom, mint az a folyamat, amelynek során őrületünket a tudatalatti mélyére ürítjük, majd felébredve müzlit eszünk reggelire, nem pedig a szomszéd kisgyereket?
[…]
Persze, egyikünk sem tudná ezt valódi érzéssel előadni. Végül is, nekünk nincsenek érzéseinek, ugye? Mindketten szerepjátszással töltjük az életünket. Úgy megyünk végig a világon, hogy betanult szövegeket mondunk fel, és úgy teszünk, mintha ebbe az emberi lények számára készült világba tartoznánk, annak ellenére, hogy nem vagyunk emberek. És mindig, folyamatosan olyasmit keresünk, amitől érezhetünk valamit! Ezekért a pillanatokért élünk, ….! A valódi, őszinte, nem megjátszott érzelmek pillanataiért! Eláll tőle az ember lélegzete is, nem?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése