Wass Albert: Csaba

„A köd tépett foszlányokban lógott a lámpavasakon, a borzolt fák dideregtek, s a széles, hólepte, szürke utcán sehol nem mozdult senki. Zárva voltak a kapuk, a legtöbb ablakot tábla takarta vagy zsalu, vagy leeresztett függöny. Halott volt az utca. A házak is mintha meghaltak volna, vagy mintha dermedt álomban aludnának. Csak a kéményeken osont ki bujkálva a füst, mint félénk lélegzetvétel, de ahogy megjelent, elkapta azt is a szél, és leszorította a hólepte tetőkre, nehogy árulója lehessen az elrejtőzött életnek.

A mély, boltozatos kapualjakban sötét sejtelmek lapultak borzongva és félve, olyan volt az utca éppen, végtelenbe vesző néma és szürke házsoraival, mint amilyennek fáradt és nehéz álmainkban az életből kivezető utat megálmodjuk néha.

Este volt, siket, nagy téli este, nagy dolgok estéje. Sorsok dőltek el azon az estén, emberek, népek, országok sorsa. Rémült nagy kérdőjel volt az utca és a város, és szó nem esett, és hang nem esett, csak a tél foga vacogott eszelősen, s az ismeretlen holnap ólomködbe burkolta a házak kapuit.

Valami olyant érzett, amit még eddig soha. Nem tudta, mi az. Valami összeszorította a torkát, valami égette a szemeit, és valami fájt. És ugyanakkor, mintha valami felemelte volna, és valami ott bent a szíve tájékán nagyon szép és nagyon nagy volt abban a percben”.

◙

„Irtják az erdőt… az erdőt!...

Megfagy a vére. Mozdulni sem tud. A fülében, az agyában, a torkában mázsás pöröllyel ver a szíve. Iszonyú mélység szakad föl valahol a lábai alatt. Valami zuhan. Zuhan. Ő. Móruc. A világ. Az Isten. Szürke fal mered föl kereken. Szuronyokból. Éles, hideg, nyers szuronyokból. A fal rádől a világra. Vége. Mindennek vége.

Áll. Mozdulatlanul. Jégből való rémült gyermekszobor a lanka tetején. S túl döng a fejsze. Vén, mohos fák recsegve eldűlnek. Nyögve, sóhajtva vén mohos világok összedűlnek. És semmi sem marad. Tar sebek a didergő földön. Méltóságos szép szálaserdő helyén vacogó csonkok. Dúlt csonkjai nyugalmas, békés, boldogabb koroknak. „

◙

„Valakinek nyugalmas bölcsessége rendelte így. Hogy ahol recsegve dőltek óriási szálfák – világok omlottak, sorsok roppantak össze -, ahol a halál járt vágatató harci szekerén, ott a tél után nagy csendességben lassan és észrevétlenül új élet induljon. Mint lassú áramlása fluidumoknak, rügyeknek, zsönge fűszálakban az élet felszínére törjön, s eltakarja a halál nyomait. A forgácsokkal teli, összetaposott föld lassan halványzölddé váljon, füvek, dudvák, lapik felnőjenek, a csonkok fölé nyurga vesszők szökkenjenek, s ellepjék a múltat, mintha nem is lett volna sohasem. Vesszők cserjévé sűrűsödjenek, a cserje surgyévá izmosodjon, s a surgyék fákká bomoljanak lassan: valaki így rendelte el.

Mert van fa, amelyiknek gyökere nagyon mélyen bent van a földben. Évszázados mélységekre bent. És ember is van ilyen. És sem az ilyen fát, sem az ilyen embert nem bánthatja nagyon a vihar. Csak megtépheti, de kidönteni nem bírja. Mert a gyökere benyúlik a föld szívéig éppen, s a föld hűséges erővel megtartja az ilyen fát s az ilyen embert.”

◙

„Mert a fájdalom mindenkinek a magánügye. Az élet visszájának dolgai, a sok miből, hova, hogyan, az nem tartozik csak arra, akit illet. A máséból senki nem vállalja, csupán a jót. S Ferkó ahogy lődörög az emberek között, megtanulja, hogy a színét szeretik csak, a visszáját unják. Ha jókedvű, szívesen látják, ha bánatos, azt mondják: unalmas, neveletlen.

Furcsa, ahogy az idő az ember fölött tovamegy. Események, emberek, gondolatok jönnek és mennek, érzések hullámoznak az ember lelkén keresztül, aztán egy idő múlva nem marad belőlük semmi. Elkallódnak szeret az életbe, mint apró, haszontalan holmik a házban.

Itt-ott valami leszakad az emberből, valami láthatatlan kis lelki cafat, odaakad egy-egy ajtókilincshez, egy-egy ablakpárkányhoz, rozoga padhoz, keskeny sétaúthoz. Az ilyeneket emlékeknek nevezzük, tiszteljük őket hosszabb-rövidebb ideig, asszerint, hogy mekkora bennünk a romantika. Aztán szépen és észrevétlenül végképpen elmaradnak mellőlünk, mint halk szavú régi barátok, vagy mint az élet, aki velünk indult, s valahol egyszer lemarad.

Úgy érzi magát, mint egy idegen, aki indult valahova, s véletlenül rossz ajtón nyitott be. Ki ismeri itt őt? Kinek van köze a gondolataihoz? Ki az, aki ezek között valóban törődik valamivel?”

◙

„Szegény Apa, akkor ő jelentette a világon az erőt s biztonságot… de jó is volt… amióta már nem jelenti ezt, azóta nincs is a világon sem erős, sem biztonság. Milyen furcsa is: az ember, ha apa lesz, valakinek a szemében hosszú ideig erőt, bölcsességet, hatalmat és törvényt képvisel. Aztán lassan kiderül, hogy az erőnek gyöngeségei vannak, a bölcsességnek ballépései, hogy a hatalmas a törvény színlelt és önkényes és fölöttük is csak más, idegen hatalmak és törvények uralkodnak. Milyen nehéz lehet vállalni a kezdetet: bírni az erőt s felelni a bölcsességért! S milyen nehéz lehet a végén lemondani róluk.”

◙

„S megy tovább az élet, forog tovább a világ, egymásba kapcsolódó fogaskerekek szörnyű rendje, melyek közül nincsen kitérés, nincsen félreállás, nincsen szünet soha. Csikorog a roppant gépezet […], az élet megy tovább, nem is zökken, mintha mi sem történt volna. Egy ember meghalt, valahol egy másik született… nincs a kegyetlen rendnek soha vége, nincs a hajszában megállás.”

◙

„Mindenki mond valamit, mindenkinek megnyílik a lelke, s tele van szép, puha jóakarattal, szép, szomorú komoly érzésekkel. Mert mindenki, aki ott van, tudja, hogy egy sors dőlt most el. Eldőlt és elvágódott egy ember sorsa, mint szálfa a földön. Nagy dolog ez, szép dolog ez, szomorú, komoly dolog ez. Ők is így vágódtak el egyszer ezen az agyagos, ezen a keserű, ezen a kedves vén mezőségi földön.”

◙

„A dombok barnán visszanéznek rá és mosolyognak, derűs lankák, szelíd verőfények két tárt marokkal hintik szét a napfényt, s kereken a messzeségbe tűnő dombok hullámai mozdulatlan, bódult varázzsal magukhoz ölelik a lelket, és elringatják benne a fájdalmat s a vágyat, évezredes bűbáj titka szerint. A végtelenbe vesző Mezőség szélesen árasztja magából a békét, a józan megértést egy változatlan valóságnak, csöndes életeknek fénytelen, derűs, álomtalanul álmos életét, melyben úgy elvász minden vágy és fájdalom.”

◙

"TÉL. Ködös, félelmetes, sötét tél. Csikorgó éjszakák kísértetjárása. Sötétbe vesző halálos délutánok, fojtogató magány. Mikor a mély völgyeket lila árnyékok lakják, s a néma fehér mezőkön, ha elfut a szemünk, eszünkbe jut, hogy meghalunk egyszer.

Tél. Komisz, kegyetlen, régi simerős. Titkos évezredek mélyéről emlékszem reá. Ott volt velünk a pusztán. Orromban érzem még most is szagát, ahogy egy vékony szél az Ural felől hozta, s én előrehajolva ültem a lovon és fáztam. Összehúzott szemmel a messzeséget néztem, és sehol senki sem volt, csak farkasok üvöltöttek távoli erdők közt, és ló reszketett, akárcsak én.

Ott volt velünk a vég nélküli harcban, csikorgó foggal, amikor mentünk évszázadokon át, mindig mindenkivel szemközt, véresen, rongyosan és szitkozódva, örökös viharban. És ott volt velünk száműzetésben és rabságban is mindig, besüvített rácsos börtönablakainkon, és a csontjainkba mart, Kufsteinban és Isztambulban egyaránt, és ette le rólunk az erőt és az életet.

Évezredes mélységekből hoztuk magunkkal ezt a mi telünke, akár a magányosságot is, mely megszáll mindannyiszor, valahányszor ellepi dombjainkat a hó, és nappalainkat, mit szárnyalt varjak, korán a szürkületbe hullnak, s az égbolt kékje tőlünk messze megy.

Valahánysor vakítva szikrázik a hó, s a dombjaink megnyúlnak, végtelenbe tűnnek, összefolyik a horizont az éggel, nagy és üres lesz körülötte a világ, s mi magunkban állunk, és vállainkon történelem épül.

Valahányszor leteríti falvainkat a csend, s a hideg olyan közel férkőzik hozzánk, mintha a szívünkből jönne."

◙

"Pedig a tél már elmenőben. Lucskos a hó, a réten szennyes vizek gyűlnek. Martok mezsgyéin, délután, egy-egy pacsirta tavaszt álmodik. Aztán felhők kerekednek, alacsony, alattomos felhők. Rátelepednek a dombokra, mint zordon végrehajtók, s követelik a téltől az adót. Szegény a tél már s eladósodott. Tépett rongyai közül itt-ott kilátszik mezítelen teste. Nem tud fizetni. S a felhők megkezdik az árverést: egy hajnalon az eső megered. Aprópénzüket csörgető erek dús patakokká gazdagodnak ezen az árverésen. Tengerré pöffeszkedik milliomos-gőgjében a rét. S a felpréselt tél szétszórt csontjain harmadnapra szelek marakodnak fent az északon, mint kölyökkutyák."

◙

"Akik azt a régi telet élték, nem feledhették el soha, de soha. Magukkal vitték éveken keresztül, magukkal vitték egy egész életre, nem tehettek másként. Úgy odaakaszkodott az a tél a lelkekhez. Beléjük költözött, és sötét árnyékát gyakran rávetette életükre."

◙

"Csak úgy csatangol az utcán, mint gazdátlan ebek szoktak, akik már annyira gazdátlanok, hogy nem is keresnek semmit. Idegen emberek, idegen arcok. Milyen különös érzés, így menni egy régi utcán, ahol valamikor sokat jártunk, s most nem látunk sehol ismerőst. Vajon hová lesz az utcák régi arca s a régi emberek? Elmúlnak? Mint ahogy elmúlik egy nap, s jön utána a másik?”