Kétféle beszélgetés van.
Az egyik, amikor mondom a magamét. Amikor önmagamat akarom érvényesíteni. Szavakkal hatalmat lehet szerezni, olyan világot, amely csakis rólam szól, amelyben én vagyok a fontos: amit én gondolok, én érzek, én élek, én fájok - színjátékot, melyben én vagyok a főszereplő. Aki a magáét mondja: egyedül van. Olyan világban él, ahol senkinek sincs köze hozzá. [...]
A másik fajta beszélgetés az, amikor valaki társat keres. Ez nagyon ritka.
Hogy mennyire "varázsvilágban" él minden ember, az önmagadon nem látod. Saját ketrecéről senki sem tud. Ezt akkor érzed, ha valaki mással beszélsz.
Egy másik világ! Végtelen múlttal, emlékekkel, ismeretlen érzésekkel. Belebújni egy másik ember lelkébe nagyobb kaland, mintha egy idegen bolygóra lépnél. Érthetetlen világ! A szavaink egyformák, csakhogy neki mást jelentenek. Kimondod ezt a szót, hogy "szeretet" - és mást gondolsz róla te is, ő is. Magadon nem veszed észre, de rajta már látod, hogy "teljesen el van varázsolva". [...].
Kimondasz egy szót, mondjuk, hogy "mama" - a te szemed boldogan nevet, s az övé fájdalmasan megvillan, mert a gyógyulatlan sebéhez értél. Neked egy szép anya- élményed volt, neki maga a pokol. [...]
Mindannyian a saját világunkban élünk - és nincs átjárás.
Az a másodperc, amikor igazán szeretünk, életünk egyetlen valóságos pillanata.
A többi nem az.
A többi boldogtalan varázslat. Őrület. Teli félelemmel és szomjúsággal. Mi persze éppen fordítva gondoljuk. Mi azt hisszük, hogy az a "valóság", amikor egyedül, kővé dermedt, magányos lélekkel élünk. Valóság a hétköznap, a közöny, az egoizmus, az én, az enyém, a pénzkereset. Valóság a tévé, a robot, a rohanás, a vásárlás, az aszafalt, a "senkihez sincs közöm" életérzés.
Van élő szó, és van holt szó.
[...]
Élő szó az, ami vérzik. Néha csak annyira, mint egy megszúrt ujjhegy. Az ember maga is megijed, amikor kimondja. Akkor is, ha olvassa. Ami mélyről jön, az mindig véres. [...]
A holt szóról nincs mit beszélnünk - legtöbbször azt mondjuk ki. A holt szó lehet szép, okos, művészi, de nincs benne vér. [...] A holt szavakat mindig valami helyett mondjuk ki, és ez a valami lényünk igazsága. Nem az a baj vele, hogy nem okos vagy szép - a baj vele az, hogy öl.
Igen, öl.
A holt szó: gyilkol.
Vagyis nem egyszerűen hazudik - pusztít.
Minél mélyebben szeretünk valakit, annál kevésbé fontos a külseje. [...].
Az élet mindannyiunk jelmezét és maszkját felismerhetetlenül átvarázsolja. De ha valakit szeretsz, az alig változik szemedben: eltelik hatvan-hetve év, és ugynazt érzed a köelében. Ugyanazt a sugárzást, ugyanazt a szóval kifejezhetetlen érzést, hogy "imerem!".
[...]
Ha a közeledben van, akit szeretsz, mintha melegebb lenne a levegő.
A tárgyak mosolyogni kezdenek, a szoba ismerősebb lesz, mintha az illat is megváltozna körülötted, ha a közeledben van, a számodra kedves. Ez az összetéveszthetetlen jelenlét-érzet, amikor az idegenség hirtelen ismerőssé válik, amikor meghitté varázsoldódik a környezeted - a szeretet biztos jele.
Ezért van az, hogy senkit sem lehet megvigasztalni, ha elveszti azt, akit szeret. Minden vigasz erőtlen és hamis. Főleg az a mondat, hogy "az idő majd begyógyítja a sebedet":
Nem igaz.
Ez nem olyan seb, ami gyógyul
A fájdalom érzése idővel csökkenhet, de a széttépettség érzése megmarad.
Egyetlen dolgo szünteti meg a másik hiányának a fantom-fájdalmást: ha nem szeretjük tovább. Ha elfelejtjük. Amikor azt mondjuk,hogy az "idő gyógyít", erre gondolunk. A felejtésre. Ez azonban - ha valóban szeretünk - nem lehetséges.
A szeretet hiányát csak egyetlen dolog gyógyítja: ha újra találkozunk azzal, akit szeretünk. Semmi más. Jövőre, húsz év múlva, odaát, vagy egy másik életben... Mindegy. A hiány mindaddig él, amíg nem látjuk újra. Nem is az emléke, a hiány él bennünk. (Sok idő után ez úgy jelenik meg, hogy "Nem tudom, hogy ki, de hiányzik nagyon!") És ezt a hiányt valamennyien felfedezzhetjük a lelkünkben. Gyakran évszázadokig vagy még tovább hurcolhatjuk magunkban. S néha megélhetjük azt a ritka pillanatot is, amikor - bármilyen alakban - újra találozunk, és megszólal bennünk az " Ő az" ismerős élménye. Ez a villámszerű felismerés nemcsak különsöen boldog és megrendítő, de azzal az érzéssel is jár, mintha egy régi szomjúságunk elégülne ki, mintha nemcsak az mondanánk, hogy "Ő az!", hanem azt is, hogy: "Csakhogy itt vagy, végre!"
Az ember a látásával varázsolni képes.
Ennek a varázslatnak az egyik részéet a lélektan leleplezte. Azt mondta, hogy saját lelkünk tudattalan tartalmait vetítjük másokra, s nem olyannak látjuk őket, amilyenek "valójában", hanem olyannak, amilyennek "varázsszemünk" láttatni akarja velünk.
Amit magunkban nem szeretünk, azt meglátjuk másokon, s gyakran meg is gyűlöljük őket emiatt.
A gyűlölet légkörében élni igen nehéz. És ez nem csak egyénekre - egyész népekre is igaz.
Nemcsak azért nehéz, mert az életünk fenyegetve van, hanem az ért is, mert eltorzulunk benne. Megcsúnyulunk, karommá görbül az ujjuns s magunk is gyűlölködni kezdünk. Már nem is tudjuk, hogy gyűlőlünk-e vagy visszagyűlőlünk; összevegyül a sugár és a visszavert sugázás. Vagy ami ugyanolyan rossz: belemenekülünk az üldözöttek szerepébe.
[...]
Ha valaki "rossz szemmel néz rád", gyűlöl, megvet, irigyel vagy utál, a legrosszabbat hozza ki belőled.
Ilyenkor nemcsak egyszerűen rosszul érzed magad, de ha nem vagy óvatos, elaljasodhatsz. Farkasnak lát téged, s ha nem vigyázol, és sokáig élsz a "rossz szem" igézete alatt, kinőhetnek a fogaid, s olyasmit művelhetsz, hogy nem ismersz magadra. Farkasemberré válhatsz - hiába gondolod eleinte,hogy "én nem ilyen vagyok".
[...]
Vannak olyan ártó helyzetek, amelyekből, hogy megmentsük önmagunkat a lelki megnyomorodástól, elmenekülünk. De bármilyen messze rohanunk is, még hosszú ideig hurcoljuk magunkban azt a benső torzulást, amelyet a "rossz tekintet" okozott bennünk.
Először is, föl kell dolgoznod a múltat. Ez nemcsak azt jelenti, hogy a sebeknek be kell gyógyulniuk, s a léleknek ki kell hevernie a bántások fájdalmas emlékeit, de főleg azt, hogy meg kell vizsgálnod, mennyit rontott benned az elmúlt kapcsolat.
[...]
Meg kell találnod az igazi arcodat.
És, főleg, vissza kell nyerned az erődet!
És azt is későn vesszük észre, hogy mások hogyan néznek ránk - néha döbbentem tapasztaljuk, hogy egy emberi kapcsolatban megcsúnyultunk.
Rosszabb emberré váltunk.
...tudjuk, hol élünk. A széthúzás, a megvetés, az irigység és a gyűlölet légkörében. Ebben nőttünk fel. Az elfojtott érzésben, hogy - Hamvas Béla szavával - a másik eléli előlem az életet.
[...]
Nehéz itt úgy élni, hogy a szemed ne szűnjön meg a jót sugározni, és másokban ne csak a gyűlölködő démont, hanem az esendő embert is meglássa. A potenciális jóságot az eltorzul lárva mögött. Nehéz itt észrevenni, hogy még a legtorzabb maszkok mögött is nagyszerű emberi értékek rejlenek. Nehéz akármilyen kis körben, akár csak néhány barátoddal is (jó, ha eggyel vagy kettővel!) a harmóniát megalapozni.
És még nehezebb itt a barátságot megőrizni.
A barátságok romokban hevernek.
Szolgalélekké nem akkor lesz az ember, ha kénytelen másokat szolgálni és a megélhetésért sokat kell robotolnia, hanem akkor, hogyha az állandó alkalmazkodásban elvész az identitása. Nem tudja, kicsoda. Sem akkor, ha tűr, sem, ha püfög és lázadozik.
Szolgalélek az, aki önmagát elveszítette.
[...]
A világ lenézte, testileg-lelkileg métatlan helyzetben tartotta, s ettől valóban le is került, összehúzta magát kicsire, és tényleg méltatlanná is vált. Eltörpésedett. Onnan kezdve, hogy csillagát elvesztette és beszorult a földi lét nyomorúságába, életét egyetlen cél motiválta: alkalmazkodni a fennálló világhoz, bármilyen sötét és aljas is az. Ha más élete nincs, gondolta, csak ez a vacak, akkor vacakká kell lenni - "Mert élni csak kell valahogy!"
Az élet: egységes folyam, nem különálló hullámk áradata.
A lelkemet kívülről is lehet irányítani: szomorúvá lehet tenni, és föl lehet vidítani. A jó hír földobja, a rossz lesújtja. Az érzelmi szeretet egy pillanatra eloszlatja ugyan a szorongásomat, de a gyűlölet a következő percben görcsbe ránt újra. A zűrzavarban megzavarodok, s a nyugalomban megnyugszok, mert minden "ártagad rám". A lelkem, ha nem belülről uralta, akkor a külvilág uralkodik rajta. Mintha egy távirányító lenne az emberek kezében: amilyen programot nyomnak, olyan műsor van bennem.
Néha elég egy másik ember puszta közelsége is. Egy ideges ember mellett ideges leszek, a félelem rám ragad. Meggondolatlaunk követek divatokat, és a túlélésem érdekében néha olyan dolgokat művelek, melyektől - ha a korszellem hipnózisa megszűnik - magam is iszonyodok.
Legtöbben így élünk: olyan rögeszméhez alkalmazkodunk, melytől lelkünk mélyén először talán undorodunk, de aztán fokozatosan megszokjuk, sőt végül azonosulunk vele. Észre sem vesszük.
[...]
Mert, ahogy mondjuk: "Ez van."
És a szeretet is mindig kívül fogja keresni, mások lelkében, s ha nagy nehezen rátalál, megpróbálja kétségbeesetten a tenyerébe zárni, mint éhező a tengerből kimarkolt halat. Egy másik ember egyetlen szavával boldoggá vagy boldogtalanná teheti. Boldoggá csak ritkán - aki önmagát a külvilágtól függő teszi, előbb-utóbb boldogtalan lesz.
Mert a külvilágból árad az örömtelenség és a rosszakarat.
[...]
Aki nem ébredt önmagára (ilyenke vagyunk mi), az mindig kívülről várja sorsának alakulását. Életéért nem ő, mindig mások a felelősek.
Ha valaki csecsemőként beleszokik a szeretetbe s utána, ha kikerül az "életbe", ezt a védelmet, a szeretet védőpajzsát nem találja meg sehol. Nincs meg benne az "immunitás", mert a gyűlölethez nincs szokva. Abban a pillanatban, amikor túllép az anyai szeretet védőkörén, a pokolban találja magát, s nem tudja mit tegyen. Nincsenek harci eszközei.
Vissza akar menekülni.
[...]
Olyan helyre akarja vonszolni magát ilyenkor az ember, ahova az Anya képzeletbeli varázsszoknyája még elér, és megóvja a rosszindulat gyolyóitól.
[...]
A jóság szoknyája alá menekülök, s ha ezt nem találom, inkább egyedül maradok.
Amikor azt mondojuk: "hétköznapi realitás", valójában nem a szürke életünkről van szó, amikor "Nem történik semmi, egyik nap olyan, mint a másik" - hanem arról az állapotról, amikor fokozatosen elveszítjük a szárnyainkat, és észrevétlenül zuhanni kezdünk.
Vannak olyan időtlen hülyeségek, amik ma éppúgy elrontják az életünket, mint ötezer évvel ezelőtt.
A hazugság oly mértékig megszokott lett, hogy észre sem vesszük, hogy hamisítványt hirdetnek.
[...]
Nem vesszük észre. Megszoktuk. Életünk része lett.
Nem zavar a hazugság. [...] Észre sem vesszük. Azaz tudjuk, hogy mndannyian hazudunk: "Ez van."
Minden egyre silányabb lesz.
Olyan életet élünk, amelyben mindenki leminősül, elértéktelendik, elbutul, és ha nem vigyáz magára - ami roppant nehéz, mert itt tehetetlen mélybehullásról van szó - egészen hitvánnyá válik.
Aljas lesz.
A magyar "aljas" szó azt jelenti, hogy valaki a lét legalsó szintjére zuhan.
Ha valaki egy másik bolygóról érkezne ide, és körbenézne a Földön, meg lenne győződve róla, hogy a pokolban jár.
Lélektanilag a pénz gyűjtőfogalom: benne van minden vágyam, szerelmem, célom. Az életem értelme. Megszerezni s növelni a pénzt az életcélom, semmihez sem fogható boldogságom. Ha van pénzem, minden az enyém. Ha nincs, félnem kell. Rettegni. Éhezni és meghalni idő előtt. Ez nem a papírpnz, nem a bankegyenleg vagy a hitelkárgya, hanem maga a szimbólum.
A kor istene.
A lelkünkben él.
[...]
A mai társadalom, amelyhez mindannyian tartozunk, valójában a pénzt és profitot szereti.
Álomtalan ifjúságot nevelünk.
Eszménytelent.
Ez a kamaszkori depresszió fő oka: megrettennek a jövőjüktől. Előren néznek, látják, hogy nincs előttük semmiféle értelmes emberi távlat, és azt kérdeik:
"Minek éljek én itt? Pénzt hajszoljak?.. Vegyek autót? ... Szeretkezzek?... Vállalkozzak?... Loholjak olyan értelmetlenül, mint az apám?... Vagy legyek mindjárt kábítószeres?"
Soha senki nem mondja ki: a felnőtt világ ezt az egyetlen szabadságot kínálja neki.
Egy kamasz gyerek őrültnek tartja a világunkat, mint ahogy az is.
[...]
Neked is azt tanácsolom: Járj magánúton!
Világítson a saját fényed, mint homlokon a bányászlámpa.
Magához ránt valakit, aztán elengedi. Sőt, el is taszítja.
Az idők során lehet belőle közöny. - a "Nem tudom, mit szerettem rajta..." kiábrándulása. Néha úgy hagyunk magunk mögött egy kedves embert, mintha soha semmi közünk nem lett volna egymáshoz.
Életünk hajója sodródik előre, s ők a farvízen eltűnő, távolodó hullámokba vesznek.
Lemaradnak.
Arcuk, mint a vízmosta fényképek, elhalványulnak és szétfoszlanak.
Idegenné válnak.
...fogd meg erősen a saját kezedet, adj erőt magadnak, és éreztesd zaklatott, boldogtalan és félelmektől gyötört lelkeddel, hogy van egy igazi barátja: önmagad.
Ami a lélekben egy egész világ, az kimondva egy kopott, értéktelen jel.
És ez minden nagy élményünkkel így van.
Elmondhatatlanok.
Sokan hordozunk olyan sebeket magunkban, melyeket nem gyógyít az idő.
A nagy találkozások kegyelmi pillanatok, és rendszerint nem tartanak sokáig.
Mintha ez a földi élet jobban kedvezne a megalkuvásoknak, a hűvs kapcsolatoknak. Sőt, aki kevésbé szeret, jóval kevesebbet is szenved...
A csak szerelmes ember Esztelen.
Valójában nem is szeret.
Ha azt mondom, szeretlek, de nem ismerlek, akkor nem téged szeretlek, hiszen azt se tudom, ki vagy. Valakit beléd vetítek, aki nem te vagy, hanem csakis az én ábránd- és vágyvilágomban él. Rávetítem az arcodra, belelátom a lelkedbe, és azt hiszem, hogy te vagy.
Valakivel összetévesztettelek.
Ha szeretlek beléd bújok, körülnézek benned. Először mintha egy idgen országba érkeznék, aztán, amikor befogadsz, egyre ismerősebb leszel. Megértem, milyen neked, egy másik Én-nek lenni, sőt, egy kissé én is Te leszek. Már látom, mi fáj neked, keserves és bodlog emkékeid mmintha az enémek lennének. Ki tudok nézni a szemeden, onnan látom most magamat - és megismerem a múltadat, sorsodat, örömeidet és rögeszméidet. Ráhangolódok gondolataid hullámhosszára, s veszem a szíved kódolt adásait.
Ha a szíved gyorsan ver, az én szívem is hevesebben fog dobogni.
És ha valamitől félsz, én is szorongani kezdek, és lehet, hogy megértjük, mitől félünk mindketten.
De minez csak akkor történhet meg, ha beléd bújok.
Kívülról senki sem ismerhető meg.
Csakis belülről.
Belülre pedig csak úgy jutok el, ha kinyílsz és befogadsz, s ha lényemet szélesre tárom, mint egy bő köpenyt s átölellek magammal.
Ha valóban szeretlek, tudom, ki vagy.
És, csak ha tudom, ki vagy, szerethetlek igazán.
Ha átéljük egymást.
A sírásnak két oka van.
Az első röviden ennyi:
Embernek lenni nehéz.
Az emberi sors küzdelmet jelent, olyan életet, melyet a születéstől a halálig végigkísér a félelem és a szenvedés. És ez mindjárt az idejövetel pillanatában kiderül.
Manapság, amikor az élet értelmével együtt az eget is ellopták a fejünk fölül, nem illik erről beszélni. Minél sötétebb egy társadalom, annál kevésbé vállalja az emberélet tragikus valóságát, annál inkább próbálja becukrozni és színes papírba csomagolni a nehézségeket.
Lelkünk mélyén ugyanis valóban ez a vágy él: boldogok akarunk lenni, és jólétben szeretnénk élni, de főleg félelem nélkül és betegség nélkül és halál nélkül.
És ez lehetetlen.
A föld: a küzdelem színtere.
[...]
Már megszületni is keserves volt, felnőtté válni is nehéz, s elmenni innen, kitépődni a testből, itt hagyni mindent és mindenkit, megint nehéz. És közben túl kell élni a betegségeket, a magányt, mások elvesztését, és meg kell tapasztalnunk az álmok kudarcát, hogy itt semmi sem a miénk, a kabátunk sem, a fogunk sem - végig kell éni az öregedést, a test elkorhadását és kikerülhetetlen halálát.
[...]
...ez itt a küzdelem helye. Frontvonal, ahol a fény és a sötétség harcát vívjuk, a Nagy Háborút, elsősörban önmagunkkal.
Ehhez erő kell.
Indulatainkat képtelenek vagyunk elcsendesíteni. Haragunkat - amelyet egy állat pillanatok alatt örökre elfelejt -mint gyűlölet, egy életen át hurcoljuk magunkkal. Betegségeink jórészét éppen lelkünk és testünk diszharomonikus kapcsolata okozza: megbetegítjük magunkat.
Ez a baj.
Hogy nem valamitől félsz, hanem félsz. A félelmed tárgyat kerese, alibit, hogy kimondhasd: én ettől félek. Félek a víztől, a magasságtól, a másik embertől, a kutyáktól, félek a múlttól, a jövőtől... és amikor végre nagy nehezen legyőzöd az egyik félelmedet, azonnal támad helyette másik. A félelem mint egy kísérteties árnyékfolt működik benned, fénye rávetül valamire, azt hiszed, attól félsz, s amikor ez a valami szétomlik, és rádöbbensz, hogy ettől nem érdemes félni, félelmed árnyékfoltja azonnal másik alibit keres, rávetül, és ezentúl attól fogsz félni majd.
A félelem az emberi lélek alapállapota.
Hétköznapi énünk szeretné önmagát, "királynak" érezni,ezért túlteng bennünk a gőg, az önérdek mohósága - csakhogy ez az "én", bármilyen erősnek képzeli magát, valójában gyenge, törékeny, mint a nádszál. Halálra van ítélve, s a legkisebb bajban pánikba kerül. Megriad, és föladja a játszmát.
Mi, ha szeretünk valakit, elgyengülünk. Kiszolgáltatottak leszünk. Megalázhatóak. Gyakran vesztesek is. Egy szerelemben mindig az veszít többet, aki jobban szeret. A közönyös, akinek egy kapcsolat nem "vérre megy", erősebbnek tűnik. az egoizmus világában az az erős, aki önösebb. Akinek a páncélja keményebb. Márpedig a "tökéletlen" szeretet védtelenné tesz. Azért is félünk szeretni, mert odaadóvá válunk, kiszolgáltatottá. Mondjuk ki: gyengévé. Páncélban nem lehet szeretni, s ha levetjük önzésünk páncélját, nem csak érzékeyek leszünk, de sérülékenyek is. És, mivel a szerelem ritkán izzik mindkettőnkben egyenlő hőfokon, mindig annak a nehezebb, aki jobban szeret. A szerelem "egyfülű kosarát" rendszerint az egyikünk cipeli. Annak nehezebb.
Bárkivel találkozom, a kérdés nemcsak az, hogy szeressem-e, vagy sem, hanem az, hogy vállaljam-e a veszeséget, azt, hogy ebben a kapcsolatban nem én "járok jól". Használjem-e a másik embert bármiféle önző anyagi, vagy lelki érdekem céljából - vagy mondjak le minderről, és egyszerűen csak szeressem.
Itt valóban koldussá válunk. Önzésünk megbízható támasztékát elveszítjük, és mások hatalmába kerülünk. Odaadjuk magunkat neki. Vergődő énünk fel-felhorkan ilyenkor. s ha új gazdánk rossz hozzánk, hiába próbálunk visszamanekülni önzésünk csonthéja mögé - amíg érzelmeink erősek, nem sikerül
Amíg érzelmi rezgéseink nem csillapodnak, lázban élünk, örökös fönt-lent hullámzásban. Ezért hasonlít ez az állapot a kábítószeres függőséghez: hol boldogság, hol gyötrelem.
Megszületünk, s gyerekfejjel még azt hisszük, hogy itt valami mese vár, csodavlág - aztán rájövünk, hogy az egész csak pocsék, fárasztó realitás. [...] ...egész életét megunja. Elfárad benne. Elege lesz belőle. Gonddá váli a létezse, reménytelen küzdelemmé. Nincs kedve reggel fölkelni. [...] A kedvtelenség, az aggodalom, a kiábrándultság... a "Minek csinálom az egészet?" - ezek a realítás címszavai. Életünk, amikor már csak "reálisan" látunk, szorgalmi feladattá váli. Örömtelennél. Megnőnek benne a leküzdhetetlen bajok, és vészesen megcsappannak a boldog pillanatok. Néha felmerül a menekülés gondolata is. Egy-egy teljesül remény, néha egy futó szerelm szikrája útja fénybe tudja borítani a komor színpadot, csakhogy ez is hamar kialszik, s a tűzijáték után ott maradnak megint a romok.
És az unalom. A közöny.
A lét csodátlanná váli.
Ilyenkor nincs miért élnem, nem bánnám, ha meghalnék.
[...]
Az irodalom jószerivel nem más, mint nyögés, fájdalom, panaskönyv, látleletet, vagy ironikus vicceslé arról, hogy NINCS ÉRTELME AZ EGÉSZNEK.
Már a gyerekektől is ellopjuk a meséket, és beledöngöljük őket a "realitásba". Az élet minden területét uraló "kulturális" hadigépezet reggeltől-estig szuggerálja, hogy egyszer élünk, hogy minden távlat - Isten, szellem, boldogsát, szeretet - káprázat és önáltatás, hogy az emberi tudat hamar kihőlő, szerencsétlen meteor-jelenség ebben a könyörtelen mindenségben. Minden értelmetlen. Nincsenek távlatok. Az hogy szeretsz, vagy nem szeretsz, agysejtjeid működsétől függ - ha hűtlen leszel hozzá, ne velem, az agysejtjeimmel beszélj. Vagy hívd föl a központi idegrendszeremet, ott dőlt el minden. A valóság nem az, amit élsz, hanem amit a mikroszkóp mutat. Jókedv? - Adrenalin! Szex? - Viagra. Nem jössz ki velem? Beszélj a hormonjaimmal. Vagy beszél a őseimmel, mert hibás géneket örökítettek rám.
Mivel minden eberrel egy önálló "kisvilág" születik, azt hiszi, hogy az egész óriási nagyvilág is akkor született, amikor ő, és mindenkinek akkor indult az élete, amikor az övé. a nap akkor kezdett sütni, a fák lombosodni, végszóra jöttek fel a csillagok az égen, és az anyja mindig felnőtt asszony volt, s mindig anya: az ő anyukája.
Paradicsomi tudatlanság ez, amely azt súgja: "én vagyok a világ közepe". Ezt az érzetét nemcsak a szülei erősítik meg benne, hanem ki is köveleteli, hogy így érezzék és így gondolják ők is.
"Értem él mindenki, rólam szól minden!"
A szerelem: lábatlan madarak szárnyalása. Együtt, valami régóta elhagyott otthon felé. Honvágy és hazatérés. A szerelem: vallásos állapot. Egy kozmikus széttépetséget akarunk összeforrasztani. Ebban az állapotunkban vagyunk a leghülyébbek és a legbölcsebbek.
Így élünk ma, megvakult szívvel. Keresünk persze, mert egyedül nem jó, s mint a turkálóban az asszonyok, fölvesszük egymást, mint a használt ruhát; megtapintjuk, nézegetjük, magunkra képzeljük, sőt néha magunkra is húzzuk. "Hozzám akarsz tartozni?" "Kellesz te nekem egyeltalán?" Így próbálgatjuk egymást egy darabig testileg-lelkileg, aztán mindenkit visszadobunk a kupacba, az idegen kacatok közé.
Időnként meghal bennünk valaki, és valaki más megszületik.
Ami elmúlt, annak múlttá kell válnia, s ha nem akar, akkor tudatos munkával azzá kell tenni.
Maga az idő nem teszi azzá - segíteni kell neki.
Hogy miért?
Mert csak a testnek van ideje - a léleknek nincs.
Ha a testedbe szálka fúródik, meggyűlik az ujjad, a gennyes góc előbb-utóbb kifakad, és a seb begyógyul, sejtjeid szépen lassan elintézik. Ahogy mondjuk: "az idő meggyógyítja". De ha a lelkedbe megy a szálka, az nem jön ki, mert ott nincs idő.
Lelki sebeink időtlenek, és fájnak...
Közel kell lennünk egymáshoz. [...] Barátok akkor is hívogatják egymást, ha nincs semmi mondanivalójuk, tudják, hogy eleven kapcsolat nélkül egy barátság meghal. Ha valaki kiesik figyelmed köréből, el is halványodik.
A barátság olyan fajta nyitottságot jelent, amit másokkal nem tudok megteremteni. Ez a "láss belém, neked megengedem", és a "nyisd ki magad, tudod, hogy előttem lehet" állapota.
A barátság az egyetlen olyan emberi kapcsolat, amely szabad válsztással jön létre. Nem velünk születik - mi teremtjük eg. [...] Nem akarunk egymástól semmit - egyszerűen csak jó együtt lenni.
A barátság születése mindig együtt jár azzal a kimondatlan érzéssel, hogy találkoztunk már valahol. Azért választjuk őt, mert ismerős. Ez sejtelem, nem biztos, hogy így van - sohasem tudhatjuk, hogy mitől találunk otthonra egymásban.
Arra a kérdésre, ki az igazi barátom, könnyű felelni.
Ha valaki az éjszaka közepén felhív, hogy bajban van, s én azonnal kiugrok az ágyból, és mosdatlanul, kábán ott vagyok nála: az a barátom.
Maga az a tény, hogy éppen engem hívott, jelzi, hogy számára mit jelentek - s hogy én odarohantam, gondolkodás nélkül, mutatja, hogy mit is jelent számomra ő.
Ha idősebb vagy, lehet, hogy azt kérdezed: miért van az, hogy a legjobb barátainkat fiatalabb korunkból hozzuk magunkkal? S ahogy öregszünk, úgy fogynak, s végül azt tapasztlajuk , hogy nemigenm tudunk már új barátságot kötni.
Minél öregebbek vagyunk, annál magányosabbak.
A barátok elmentek. Mi ugyan itt maradtunk még és élünk - de egyedül.
Végleg kialakultunk már. Megkérkesedtünk. Saját szokásrendszerünkbe zárultunk: zavar,ha nem ott vannak a tárgyak, ahová tettük, és néha fárasztó a másikra figyelni. Befelé is nehéz - de kifelé még nehezebb.
Egyre terhesebb lesz a másik ember.
Ilyenkor már nehezen tudunk életünkbe új szeretet-szálat szőni.
Valóban, a barátságban van valami "fiatalos".
Mintha akkor tudnánk csak igazán barátokat szerezni, tíz-húsz éves korunkban, mert akkor vagyunk még nyitottak erre a nemes, heroikus életérzésre. Akkor még van bennünk valami "hősies" - egy "élünk, halunk egymásért" szövetség. Még nem nyom az élet, még kissé felette lebünk a hétköznapi "valóságnak", még hajdt bennünket valamilyen hit, a biztató jövő szaga, hogy akármilyen pocsék világ ez, azért lehet majd valami szépet is csinálni itt és együtt! [...]
Ez a lelkes hitünk azhonban később elhervad, és megkeseredünk. Egy olyan "valóság" sűrűsödik körénk, amelynek nincsenek már távlatai, szürke és keserű.
Az öregedő ember jövőtlenné válik. Nem úgy, hogy nem tervez és alkot és dolgozik, hanem úgy, hogy elveszti igyekezetének értelmét.
Ebben a "nem érdems csinálni semmit" állapotban már nem terem barátság, mert annak a táptalaja valamiféle szavakkal kifejezhetetlen idealizmus.
Valami lelkesültség.
Jövővárás.
És ez sajnos a korral elvész.
Reményt vesztett embernek nem tudnak barátkozni. Vagy ha tudnak még, bizonyosan ott, ahol reményeiket még nem vesztették el teljesen.
Ez azonban nem biológia kérdés, és nem is szükségszerűen alakul így.
Csak akkor, ha a lélek hagyja magára csontosodni az egóját, hajlandó beleöregedni a testébe és elveszteni nyitottságát mások felé - akkor valóban nem tud már új barátokra szert tenni. Ilyenkor már csak a múltjával él. Elkezd önmagam körül keringeni.
De ez nem törvényszerű. A lélek ugyanis nem öregszik. S ha nem túél fáradt még az élettől, s nem mondja azt, hogy elegem van önmagamból és az emberekből - még utolsó földi éveiben is tud új barátokat találni.
Tudnunk kell, hogy amíg egy családot számunkra ismeretlen sorserők terelnek össze, addig a barátokat csakis a szimpátia. Egy családban egymás vétkét hordozzuk. Egymás hibáit örököljük és tükrözzük. [...] ..."örököljük" egymást, mind lelkileg, mint genetikailag.
Az igazság az, hogy megszoktuk a magányt. Nincs kihez szólni igazán.
[...]
Egy barátnő, akinek nem tárom fel ugyan a titkaimat, de azért beszélgetni, pletykálni jó velel. Manapság már ez is nagy dolog, mert emlékeztet az igazira.
De nem az.
Ahogy felnövünk, és egónk megcsontosodik, úgy veszítjük el barátainkat, s leszünk barátságképtelenek. Ilyenkor mondjuk, hogy "közbe szólt az élet", a gond, a munka, a rohansá, a családi problémák - sajnos nem maradt időnk a barátságra. Az ilyen kifogás azt jelenti, hogy elvesztettük a szárnyainkat - mert a barátságnál semmi sem lehet fontosabb a világon.
...minden bajunk forrása az élet értelmének elvesztése.
[...]
Minden életnek más értelme van - de van!
[...]
Életük értelme be van csomagolva abba a történetbe, amelyet éppen élünk.
Nem tudom, megfigyelted-e, ha valaki közeledik hozzád, először úgy éled meg, mint valami erőszakot. Mintha beléd lépne. [...] A lelked - mint mindenkié - önvédelemre van beállítva. Ahhoz, hogy elfogadd valakinek a szeretetét, az kell, hogy te is szeress. Különben roppant terhes. Ki kell nyitnod magad. Mint a régi váraknál, le kell engedned a felvonóhidat. Amikor azt mondja valaki: "szeretlek", az első reakciód az: "Mi a fenét akar ez tőlem?"
Az "ez" szó fontos, mert amíg nem szeretek valakit, addig "ez" és nem "te".
Aztán jön a gyankvás.
"Miért mondja ki?" Aki igazán szeret, nem beszél. Szemérmes. Miért beszél ez a szeretetről? Mit akar ez tőlem? A lelkembe akar költözni, ahol gyakran nekem sem jó? Vagy bele akar ráncigálni a saját lelkébe?
MIÉRT AKARJA ELVENNI A SZABADSÁGOMAT?!"
[...]
Minden szerelem vagy szeretet úgy lép az életünkbe, hogy elkéri a szabadságunkat.
Ha belemegyünk nem tehetjük azt amit akarunk.
Amikor az emberek találkoznak, meg akarják őrizni egymás között a távolságot.
[...]
Arcunk csak egészen kivételes pillanatokban tükrözi valódi lelkiállapotainkat. Minden másoknak szól rajta. Fedez, áltat. leplez, alkalmazkodik - egyszóval kifelé szó s mindi valamiért. Még a szemünk sugárzása is csak ritkán "leplezetlen".
Ha veszítettél már el valakit, tudod, hogy a vesztés pillantában szeretted a legjobban és a legigazabban.
Amikor szembesültél azzal, hogy "nincs".
Amikor a sors letépi rólunk azt, akit szeretünk, s ott maradunk kifosztva, egyedül - a hiányában döbbenünk rá, mennyire szerettünk.
Utólag.
És jönnek az emlékek: a közös hétköznapok, a szürke reggelek, a fáradt fölkelések, a rosszkedvű morgások, veszekedések, összezördülések, a kellemetlen esték, amikor nem történt semmi, csak ültetek egymás mellett, üresen - a hiány fájdalmas érzésével visszanézva villámfényben látod meg a múltadat...
[...]
Hogy mit is jelent szeretni valakit, azt akkor tudjuk meg, amikor elveszítjük.
Amikor van, észre sem vesszük - természetes.
Így vagyunk az életünkkel is.
Végigrobotoljuk az egészet, rosszkedvűen és idegsen. Azt mondjuk: szürke hétköznapok. Alig várjuk, hogy elmúljon a hétfő, a kedd, a szerda, a jövő hónap...s végül az egész élet.
Az időbe szorult ego mindent szürkében lát. Állandóan boldogtalan. Úgy éli az életét, mint egy szorgalmi feladatot. Nem veszi észre, hogy csodában jár. Azt hisze, mindig így elsz. Hamis örökkévalósában él, alig várja, hogy a napja elmúljon. A jövőt reméli, amit képzeletében talán színes, de mire ejön, szürke lesz és elviselhetetlen. Semmi sem jó. Állandóan konfliktust idzé maga köré, és hajszol valami nem létező káprázatot, miközben a jelenről megfeledkezik. Soha sincs itt - mindig ott van.
Az a sok-sok arc, amiben látsz engem, és én is látom magamat, nem az igazi arcom.
És a tiéd sem az! Belenézel a tükörbe, és nem te vagy! És mások sem téged látnak. Ezt egyébként nagyon jól tudod. Hogy senki sem lát téged igazából."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése