"Lépett már hangyabolyba? A maga számára nem jelent sokat. Csupán egy elhibázott lépés. Mindössze valami puha a lába alatt, amit a következő másodpercben már el is felejt, ahogy halad tovább a maga utján. De a hangyák, azok nem tudják elfelejteni. Az ő számukra egy világ dőlt össze. Néhányan elpusztultak, sokan életükre nyomorékok lettek, és minden, amit fölépítettek maguknak, odalett. Néha úgy érzem, mintha manapság egy nagy lábú esetlen óriás járkálna a mi emberi világaink fölött, s ahova lép, egy világ összedől. Emberek pusztulnak el, otthonok omlanak össze, szépség, boldoság s mindaz, amiért élni érdemes, megszűnik.”
◙
"Azóta megtanultam, hogy bárhova menjen is az ember, mindenütt talál embereket, akik olyan életformában élnek, amit jogosan lehet szegénységnek nevezni. Az ember elhalad mellettük, látja a nyomorult viskókat, a rongyos ruházatú, éhes tekintetű gyermekeket, és arra gondol, hogy micsoda szégyen. Aztán megpróbál vádolni valakit, azért, amit látott, hogy találjon ezáltal valami magyarázatot arra, amitegyébként nem tud megérteni. Az ember vádolja a társadalmi rendszert, amely elnyomja őket, vagy vádolja a kormányt, amiért nem tesz valamit ellene, vagy egyszerűen csak vádolja a gazdagot, amiért szívtelen és önző. De az ember rendszerint nem megy be azokba a viskókba, hogy saját maga jöjjön rá: miért is élnek azok az emberek úgy, ahogyan élnek?"
◙
"Különös, de ahogy az ember hányódik ide-oda a világban, rendre az az érzése támad, hogy az emberek mind bizonyos minta szerint készülnek, függetlenül attól, hogy hol születtek, s milyen nyelvet beszélnek. Ugyanazokkal a tulajdonságokkal találkozik az ember mindenütt. Ami megkülönbözteti őket, az nem annyira a velük született hajlam, hogy egy bizonyos tettet, egy bizonyos módon hajtsanak végre, mivel ez a tulajdonság együtt jár a mintával. A környezet, amelyben élnek, okozza csupán, hogy ugyanarra a behatásra azonos körülmények között különbözőképpen reagálnak. Mondhatnám azt is, hogy a környező életforma és az ezzel járó általános gondolkodásmód határozza meg, hogy ugyanabból a lelki és szellemi anyagból formált emberek közül melyik milyen módon cselekszik azonos adottságokkal szemben."
◙
"...az erkölcs mindössze egy vékony máz az emberi állaton, amit magányos elmélkedések órái raktak reá, s ami könnyen ledörzsölődik róla, amikor falkába verődik, s kitör alóla a vadállat rejtett ösztöne."
◙
"A gyűlölet magja fiatal lelkek termékeny talajába hullott azon a napon, és gyorsan csírába szökött ott, ogy csúnya gyomokká nőjön."
◙
"Ahogy ezeket az utolsó szavakat mondta, érezni tudtam a szívét a sötétségen át. Mint valami nagy, sötétpiros harangot, mely fájdalmas emlékeket kongatott bele a csöndbe. Mintha nagy, feket vércseppek hullottak volna egyenként egy feneketlen kút szédítő mélységébe."
◙
"Millió kicsi csillag tarkította felettünk az ég sötétpuha selymét. Nyugat felől szél indult, könnyű, játékos szél, s arcomba csapta a tenger sós szagát, majd megzörgette a pálmák levelét. Hűvös ujjainak érintésétől az ember megrázkodott mellettem, mint aki a csend hűvös bilincsét rázza le....."
◙
"Gondolkozott-e már valaha azon, hogy mit érez a hangya, amikor békés és megszokott világába egyszerre csak váratlanul belelép egy óriás? Egy olyan iszonyú nagy óriás, hogy méretei elsötétítik felett az eget, s lábának egyetlen gondtalan mozdulatával halomra dönti az egész világot? A hangya és az óriás képe valahogy belerögződött az agyamba. Életemben többször ütött szíven az a rettenetes tehetetlen érzés, hogy valahol fölöttünk is ott járkál egy láthatatlan óriás, és egymásután rúgja fel az emberi hangyabolyokat. Olyan tehetetlen érzés ez, hogy a valósággal megbénítja az ember gondolatait. az ember szembetalálja magát valamivel, ami olyan nagy, hogy se alakja, se méretei nincsenek. Olyan hatalmas, hogy fel sem lehet fogni ésszel. és az ember ott van a lába alatt. Akár egy hangya. Egy féreg. Egy semmi. És az óriás még csak azt sem tudaj, hogy az ember ott van valahol a talpa alatt és szenved."
◙
"Szavai mögött bezárult a csend, mint egy nagy, fekete kapu. Hosszú ideig egyikünk sem szólt. Csak ültünk a rönkön, az éjszaka alatt, s hallgattuk lábunk alatt a hullámok halk verdesését. Mintha véres, tört gerleszárnyak verdestek volna valahol a sötétség mélyén. Messze kint a vízen apró piros pontocska mozgott iszonyú lassúsággal. Halászhajó, magányos hajó, egyedül a semmi közepén. [...] Az a kis vörös fénypont még mindig ott volt messze kint a sötét vizek felett, és nagyon lassan mozgott dél felé. A part mentén fehér köd kezdett emelkedni a vízről, s a pálmák alól kisurranó szellő felkapta olykor és tovalebbentette a víz felett. Egy-egy foszlánya néha eltakarta néhány másodpercre a halászhajó jelzőlámpájának fényét. De aztán újra feltűnt. Nagyon messze, és az éjszaka végtelenségében félelmetesen egyedül."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése