Carlo Collodi: Pinokkió kalandjai

- Hogy mer sértegetni kelmed?! - ripakodott rá az asztalosra.
- Már hogy sértegetném? - tiltakozott Rézor mester.
- Azt mondta, hogy Málé!
- Én ugyan nem mondtam!
- Hát talán én mondtam? Mondom,hogy kelmed mondta!
- Nem!
- De!
- Nem!
- De!
Addig-addig vitatkoztak, míg veszekedni nem kezdtek, s addig veszekedtek, míg verekedés nem lett belőle. Hajba kaptak, és alapodan elagyabugyálták egymást.
Mikor aztán vége lett a viadalnak, Dzsepettó málészínű parókáját Antonió mester szorongatta, Antonió mester ezüstszínű parókáját meg Dzsepettó.
- Add vissza a parókámat! - mondta Antonió
- Te is az enyémet, aztán kössünk békét.
Az öregek kölcsönösen parókát cseréltek, kezet nyújtottak egymásnak, és megfogadták, hogy most már örök életükre jó barátok maradnak.
[...]
Dzsepettót elöntötte a méreg, rávetette magát az asztalosra és kezdődött megint a haddelhadd.
Mikor a csata véget ért, Antonió mesternek két karmolással több volt az orrán, Dzsepettónak két gombbal kevesebb a mellényén.
Miután így annak rendje és módja szerint elintézték a vitát, ismét kezeltek egymással, és ismét megfogadták,hogy holtukig jó barátok maradnak.