„A Nagy Folyó: csillapító orvosság a magányosoknak, a megtört szívűeknek, mely gyöngéden simogatja a lelket a víz halk csobogásával vagy a néma sekélyeseken megtörő holdfény ezüstös csillogásával. Nyers, gyönyörű világ volt A Nagy Folyó világa. Tündérvilág. Csodálni, szeretni és birtokolni való világ, mély, kígyózó vízfolyamával, a fölötte magasló sziklákkal, fás hegyoldalakkal, sűrű erdőkkel, sötét, elrettentő öblöcskékkel és gübbenőkkel. Tele vadakkal, gyöngyöző forrásokkal, szelíd lapályokkal és elvarázsolt völgyecskékkel, melyek hívogatóan integettek az otthont keresők felé, akik kis kunyhókról álmodtak egy forrás mellett, barátságos fák alatt. Ugyanakkor azonban nyers, kemény világ volt, csakis nyers, kemény emberek számára való.”
◙
„De a régmúlt napok emlékei azért ott rejtőznek még valahol, s a lábnyomai azoknak, akik először léptek ezekre a partokra, még mindig mélyen bele van vésődve ennek a földnek a lelkületébe. Ezek az ittmaradt emlékek és porlepte lábnyomok emberi szemmel láthatatlanok, de ha figyelmesen hallgatózunk, lelkünk még érzi a rezgését a réges-rég tovatűnt álmoknak, ifjonti lelkesedéseknek, melyeket elhalványított a kor. Ha mozdulatlanul állunk, s szívünkkel belehallgatunk a csillagfényes éjszakába, még érezzük a szeretetet, melyet oly sokan éreztek és fejeztek ki itt, oly sokféle módon A Nagy Folyó csobogó vize mentén. Törekvések, fájó emlékek, győzelmek és kudarcok – mind itt vannak még valahogyan, a múló idő pókhálójával bevonva. Egy vén fa árnyékában, melyet valamilyen céllal ültetett valaki, aki régen elment már. A folyóágy zavaros mélyén, ahol valaki életét kockáztatva szállt szembe az elemekkel, és tett le egy kőrakást, méghozzá olyan szilárdan, hogy az eljövendő nemzedékek is átmehessenek a hídon. A görbe körvonalaiban egy hegyoldalban magányosan álló ódon, megroggyant pajtának, egyedüli túlélőjének egy ember álmának, aki állandóságot keresett az örökké változó világban. Egy öreg, elsüllyedt csónak szúette fájában. Egy látszólag indokolatlan kanyarulatában egy régi, szűk sikátornak egy régi, szűk városkában, mely néma emlékeztetőjeként maradt ott valami régi, szomszédok közti ellenségeskedésnek, mely annyi szomorúságot okozott, s most, miután az érzelmek kiégtek s a hamvakat szétszórta a szél, nem egyéb szánalmas sebhelynél egy város arcán, már-már a nevetségessel határos.
A múlt lábnyomait midig meg lehet találni abban a tényben, hogy az emberek, akik itt élnek, minden változás ellenére még mindig ugyanazt a nyelvet beszélik, ugyanazokat az álmokat álmodják. Az idő takarójába szőtt folyamatosság titkos szálait nem könnyű megtalálni és megmagyarázni. De a lélek titkait mindig a megmagyarázhatatlan őrzi, s érte érdemes megismerni a múltat a jövő kedvéért. „
◙
„Ha férfi volnék, tűnődött álmodozva, miközben az úton ment, csak mennék, egyre mennék tovább, nyugatra, ahol a világ még tele van élettel és szépséggel, mert nincs ott ember, aki tönkretegye!”
◙
„Hát, tűnődött el, miközben saját tükörképét bámulta a vízben, apa mindig azt mondta, hogy a függetlenségnek megvan az ára. Szóval erről az árról beszélt, erről az üres, marcangoló érzésről a gyomrában.”
◙
„A magány szörnyű kísértet! A semmiből jön elő, és megszállja az embert!”
◙
„Kinn nem változott semmi: ugyanazok a sötét felhők, ugyanaz a szemerkélő eső, ugyanazok a nedves sziklák, nedves fák, szürke köd mögé rejtőző távoli hegyek. Semmi nem változott, minden ugyanolyan volt: sötét, hideg, barátságtalan, mintha az idő örökre megállt volna, s a világ egy helyben vesztegelt volna.”
◙
”…s mintha zsilipet nyitott volna meg, ami mögött emlékek s ki nem mondott érzelmek megduzzadt árja várt, hogy elszabadulhasson.”
◙
„...első alkalommal történt meg,hogy otthon érezte magát. Volt ott valami, amit ő készített, s a jövőjének volt szánva. Jó érzés volt, biztonságízű.”
◙
” ...kívánom, bárcsak igaz lenne... ami annak tűnik...”
◙
„ ...miközben lefele ment az úton, furcsa ürességet érzett belül, mintha valami elveszett volna, végleg elveszett. Mert hogy találhat meg az ember valamit, amiről nem is tudja biztosan, mi az?”
◙
”Majd hirtelen hallatszott valami a nyitott ajtó irányából. Egy hang, gyenge és törékeny, mint a szilánkokra tört üveg.”
◙
”Így vert hát gyökeret az élet […]. Egy fiatal pár élete, melyet mélyen meghatározott a szerelem misztériuma, akik nyitottak voltak a csodára, de ugyanakkor lehúzták őket az élet egyszerű szükségletei. Naponta háromszor enniük kellett, s majdnem mindent, amit megettek, elő kellett teremteni valahonnan.”
◙
”Ezek a szavak úgy döfték át Jacob szívét, mint valami csúf tövis, amit az ember érez, de kihúzni soha nem tudja. Belefúródtak és sok-sok évig véreztek benne, miközben csákányát lendítette vagy a szenet lapátolta a csúszdába, amikor a tárna előtti lapos sziklán ülve pihent, s az eget, a fákat, a madarakat nézte. Hogy szúrásukról elvonja a figyelmét, még az eddiginél is erősebben igyekezett, hogy sose üljön tétlen, mindig legyen valami tennivalója, amibe beletemetkezhet.”
◙
◙
„Hát persze, semmi sem ugyanaz már - […] - Minden változik napról napra.”
◙
"Telt az idő, s a nagy völgy lassan átalakult. A hegyek békés alapállapota megadta magát az emberek csillapíthatatlan étvágyának; hangyarajként özönlöttek el minden egyes hegyet, völgyet, szurdokot és gödröt, amit csak találtak. Magukkal hozták álmaikat, félelmeiket, tehetségeiket és szorongásaikat, jóságos lelküket és aljas indulataikat. Nagy megvalósításokat, hősies erőfeszítéseket és szomorú kudarcokat hoztak magukkal."
◙
"Eliza jókedve napokig eltartott egy-egy ilyen látogatás után, néha hetekig is, míg csak valaki valahonnan egy egyházi összejövetelen vagy egyszerű baráti látogatás alkalmával elejtett egy utalást, egy mérgezett hegyű célzást, amitől aztán fájdalmasan összerándult és ismét megdermedt.
◙
"Egyedül érezte magát, oda nem illőnek, s ez számára új, ismeretlen érzés volt. Különös, megmagyarázhatatlan szomorúság érkezett a nyomában, mintha ő állna ott a sír szélén, ő bámulna bele... vagy talán ő feküdne odalenn a fekete koporsóban, szépen összekulcsolt kézzel, s hallgatná a hulló rögök tompa, magányos hangját. Könnyek szöktek a szemébe. Még mélyebbre kellett mennie az erdőbe, hogy elmeneküljön az egésztől. „Szedd össze megad, Eliza!” - hallotta anyja hangját valahonnan messziről, „szedd össze magad, leányom...”
[…]
…, amikor az ember temetésen vesz részt, mindig eszébe jutnak bizonyos dolgok. Senki nem él örökké, ezt mind tudjuk. S bár efölött nincs hatalmam, azt meg tudom válogatni, hogy hol töltöm majd el az utána maradt időmet..."
◙
"Sokáig állt ott s a rohanó árt bámulta. Majdnem olyan volt, mintha az életet nézte volna, ami csak folyik, egyre folyik, soha nem áll meg egy pillanatra sem, hanem magával ragad mindent, ami beleesik, magával ragadja valahová, amit az ember úgy hív, hogy „örökkévalóság”. A percek, órák, napok, évek, álmok, megvalósítások, kudarcok és emlékek.. minden, amiből az ember élete és szíve és lelke felépül... csak viszi, és soha nem hoz vissza semmit."
◙
"Eliza egyre visszahúzódóbb lett, s Jacob minden igyekezete, hogy legalább egy közeli kastélyt megtekintsen belülről is, hiábavalónak bizonyult. Odáig jutott, hogy még a templomba járás is megpróbáltatás volt számára; mintha rosszalló és kutató pillantások kereszttüzében kellett volna végigmennie. A legkisebb kifogáson is kapva kapott, hogy otthon maradhasson vasárnaponként, s februártól kezdve egészségi állapota tökéletes mentségnek bizonyult. Túl gyenge és beteges volt ahhoz, hogy elhagyhassa a házat."
◙
"A kastély fényűző pompája teljesen lenyűgözte. Első gondolata az volt: mennyire élvezné ezt Eliza! Nem mintha Jacobra különösebb hatást gyakoroltak volna az olyasféle dolgok, mint a bútor, tapéta, egy szoba vagy épület mérete. Szíve mélyén egyszerű ember volt, aki szereti a kétkezi munkát. Bár szorgalma folytán sikeres üzletember lett belőle, nem a pénz volt a célja. A pénz csak eszköz volt az elképzelésében, mint a csákány vagy a lapát. Eszköz, melynek segítségével valóra válthatja vágyait. S élete legfőbb vágya az volt, hogy boldoggá tegye Elizát.
De az nem volt boldog, amit nem volt nehéz megállapítani. Bár szorgalmasan nevelgette családját, mind visszahúzódóbb lett a társas kapcsolatok terén, nem járt összejövetelekre, gyűlésekre, egyházi vagy közösségi eseményekre. Egyre magányosabbnak tűnt […]
Nem Eliza nem volt boldog, ezt Jacob is egyre biztosabban látta, s boldogtalanságának oka világosnak tűnt: lenézik […]
Először csak kevesen, de ahogy Jacob szénvállalkozása egyre sikeresebb lett, gyorsan növekedett azok száma, akik irigykedtek sikerére. Mivel egyéb érzékeny helyet nem találtak, ahová fullánkjukat fúrhatták volna, rosszindulatú pletykákat terjesztettek Elizáról. Ez rettenetesen dühítette Jacobot, s bár a bosszú gondolata ellentétben állt keresztényi gondolkodásmódjával, a vágy, hogy „megmutassa azoknak a gonosz fehérnépeknek, ki is Eliza”, újra és újra felmerült elméjében, mint egy tövis, ami mélyen a húsában rejtőzik."
◙
"De azt nem teheted, hogy elfelejtsem a múltat meg az emlékeket, amiket oly féltve őrzök. Hozzám tartoznak, Jacob, elválasztathatatlanul..."
◙
"...semmi értelme visszatekinteni a múltba, régen elmúlt napok emlékei közt kutakodni. De ha az ember olyan bolond, hogy megteszi... legalább tartsa meg magának az eredményét, s ne terheljen másokat szomorúságával."
◙
"Sokáig álltak ott egymás mellett, s az egyszerű kis tárgyakra meredtek a nyers polcon, melyek annyira nem illettek oda, annyira szánalmasan el voltak vesződve a gazdag, elegáns kastélyban, hogy szívük belefájdult."
◙
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése