"...az idős emberek mindig a múltról meg a fiatalságukról ábrándoznak, a kívülálló bölcsességével szemlélik a világot, amelynek ők már nem részei, és keresik a témát, amit megvitathatnak a szomszédaikkal."
◙
"Az ördögök jönnek és mennek, anélkül hogy észrevennénk a jelenlétüket. Állandóan járják a világot: legtöbbször csak tudni akarják, mi történik, olykor viszont azért, hogy próbára tegyenek egy-egy lelket. Ilyenkor teljességgel kiszámíthatatlanok, szeszélyesek, és váratlanul, minden logika nélkül változtatják meg a célpontjukat, egy-egy izgalmasnak ígérkező csata reményében."
"A falu lakói mindannyian tudták, hogy egy olyan világhoz ragaszkodnak, amely már a végét járja. De nem volt könnyű elfogadniuk, hogy ők az utolsó leszármazottai azoknak a földműveseknek és pásztoroknak, akik évszázadokkal ezelőtt éltek a környékbeli hegyekben. Előbb-utóbb bizony ide is eljutnak a korszerű gépek, a jószágot távolabb nevelik majd, és mesterséges takarmányon hizlalják őket, a falucskát pedig talán megveszi valami nagy külföldi cég, és síparadicsomot varázsol belőle. A környék többi településével is ez történt, csak Viscosnak sikerült ellenállnia, mert lakói sokkal erősebben kötődtek a múlthoz, az ősök szelleméhez, akiktől megtanulták, hogy az utolsó csepp vérükig kell küzdeni."
◙
"Először is: ne higgyen az ígéreteknek. A világ tele van velük: gazdagság, megváltás, örök élet, örök szerelem. Egyesek azt hiszik, bármit megígérhetnek, mások bármit készségesen elhisznek egy jobb élet reményében - mellesleg bizonyára maga is ezek közé tartozik. Aki könnyelműen ígérget, és aztán nem tudja teljesíteni az ígéreteit, tehetetlennek és sikertelennek érzi magát, s ugyanez történik azzal is, aki az ígéretekbe kapaszkodik. Hirtelen észbe kapott: feleslegesen túlbonyolítja a dolgokat. A saját életéről beszél, arról az éjszakáról, amely megváltoztatta a sorsát, azokról a hazugságokról, amelyekben kénytelen volt hinni, mert képtelenség lett volna elfogadni a valóságot."
◙
"Annyiszor összetörték már a szívét, és mégis hitt benne, hogy egyszer megtalálja élete párját. Eleinte rengeteg lehetőséget elszalasztott, mert úgy érezte, hogy még nem találta meg az igazit, de most ráébredt, hogy az idő gyorsabban telik, mint gondolta, és hajlandó lett volna otthagyni Viscost az első emberrel, aki magával viszi, akkor is, ha semmit nem érez iránta. Később biztosan meg tudná szeretni, hiszen a szerelem is csak idő kérdése."
"…a férfiak ugyanis különösen nagy örömüket lelik abban, ha felsőbbrendűnek érezhetik magukat - s közben észre sem veszik, hogy az esetek többségében tökéletesen kiszámítható a viselkedésük."
"Fölfedeztem, hogy amint lehetőségünk nyílik engedni a kísértésnek, nyomban engedünk. Minden emberi lény kész rosszat cselekedni, csak a körülményektől függ, hogy valóban meg is teszi-e.
- Ha pedig végül a tizenegy érintetlen aranyrudammal együtt hagyom itt a falut, kiderül, hogy amiben hinni akartam, hazugság. Ennek a válasznak örülnék a legkevésbé, mert sokkal könnyebb lenne elviselni az életet, ha nekem lenne igazam, és a világ alapvetően gonosz lenne. Tudom, hogy nem enyhítene a szenvedésemen, mégis úgy érzem, hogy tűrhetőbb lenne a fájdalom, ha tudnám, hogy mások is szenvednek. Ha viszont csak keveseknek kell nagy tragédiákkal szembenézniük, akkor valami nagyon el van rontva a Teremtésben.
Chantal szeme megtelt könnyel. De még most is tudott uralkodni magán.
- Miért csinálja ezt? Miért az én falummal?
- Nem magáról van szó, vagy a maga falujáról: csak magamra gondolok. De egy ember története az egész emberiség története. Tudni akarom, hogy jók vagyunk vagy rosszak. Ha jók vagyunk, Isten igazságos, és meg fogja bocsátani minden vétkemet, meg fogja bocsátani, hogy rosszat kívántam azoknak, akik tönkre akartak tenni, hogy a fontos pillanatokban rossz döntést hoztam, és hogy ilyen ajánlatot tettem a maga falujának. Meg kell bocsátania, hiszen ő taszított engem a sötét oldalra. Ha viszont rosszak vagyunk, akkor mindent szabad, akkor soha nem hoztam rossz döntést, mert eleve kárhozatra vagyunk ítélve, és nem számít, hogyan élünk, hiszen a megváltás független a gondolatainktól és a cselekedeteinktől. [...]
- Jogában áll megtagadni az együttműködést. Ebben az esetben magam mondom el a többieknek, hogy fölajánlottam a lehetőséget, hogy segíthessen nekik, de maga nem élt vele, így hát nekem kell közölnöm velük az ajánlatot. De ha ezek után úgy döntenek, hogy teljesítik a kérésemet, és megölnek valakit, nagy a valószínűsége annak, hogy maga lesz az áldozat."
◙
"Jól ismerte ezt a csöndet, ami egyáltalán nem a béke és a nyugalom jele volt, hanem annak a jele, hogy nem történik semmi, amiről érdemes volna beszélni."
◙
"Élete álmát tartotta a kezében, amire mindig vágyott, és amit csak valami csoda varázsolhatott elé. Ott állt a nagy lehetőség előtt, hogy örökre megszabaduljon az unalmas viscosi mindennapoktól, az egyforma nappaloktól és éjszakáktól, az örökös ide-oda rohangálástól az otthona és a szálloda között, ahol azóta dolgozik, amióta nagykorú, a barátai szokásos évi látogatásától, akiket a szüleik küldtek el tanulni, hogy legalább belőlük legyen valaki, a szeretteinek hiányától, amihez voltaképpen már hozzá is szokott, a férfiaktól, akik fűt-fát ígértek neki, és másnap elmentek, anélkül hogy elköszöntek volna tőle, és minden búcsútól és a búcsú hiányától is, amihez szintén elég jól hozzászokott. Ez a pillanat, itt, az erdő mélyén, élete legfontosabb pillanata. [...] Minden napja várakozással telt. Minden éjszaka abban reménykedett, hogy jön valaki, aki fölismeri az igazi értékeit. Minden férfi, akit az ágyába fogadott, a szabadulás reményét jelentette, hogy talán másnap örökre elmehet innen, és soha többé nem kell látnia ezt a három poros kis utcát, a kőházakat, a palatetőket, a templomot és mellette a temetőt, a szállodát és a biotermékeket [...] Elfogta a pánik: életében először rámosolygott a szerencse, de ennek bármelyik pillanatban vége lehet. [...] Miért pont most, amikor megváltoztathatná az egész életét, miért pont most fél ennyire? [...] Nem tudta megtenni, de nem azért, mert becsületes volt, hanem mert félt. Rájött, hogy két dolog létezik, ami megakadályozhatja az embert álmai megvalósításában: az egyik, ha eleve nem hisz bennük, a másik, ha egy váratlan sorsfordulat könnyebben elérhetővé teszi őket. [...] Nos, ilyenkor megijed az ismeretlentől, az úttól, aminek nem látja a végét, az előreláthatatlan kihívásoktól, és attól, hogy örökre meg kell válnia a megszokott kis dolgaitól. Az emberek változásra vágynak, de közben azt is akarják, hogy minden maradjon a régi. Chantal nem értette pontosan, miért van ez, de érezte, hogy vele is ez történik most. Talán túl régóta vergődik Viscosban, már beletörődött a vereségébe, és a győzelem leghalványabb reménysugara is túlságosan nagy teher a lelkének. [...] De túl gyáva volt ahhoz, hogy megváltoztassa a sorsát."
◙
"...a Jónak és a Rossznak ugyanaz az arca, minden csak attól függ, hogy életünknek melyik pillanatában találkozunk velük."
◙
"A jótét lélek szerepe annak való, aki nem mer kiállni az igazáért. Sokkal könnyebb ugyanis hinni a saját jóságunkban, mint szembeszállni a többiekkel és érvényesíteni a jogainkat. Sokkal könnyebb szó nélkül lenyelni a sértést, mint harcba szállni az erősebbel. Mindig mondhatjuk, hogy nem talált el a kő, amellyel megdobtak. Csak éjszaka - amikor a feleségünk vagy a férjünk már alszik, és senki nem hallhat -, csak ekkor merünk sírni a gyávaságunkon."
◙
"Ahogy ment az erdőben, szép lassan rádöbbent, hogy egy másik embert is megismert, aki legalább olyan veszélyes, mint az idegen: saját magát. Négy nappal ezelőtt még nem vette észre, mennyire a megszokás rabja, mennyire kiégett. Nem vette észre, hogy lemondott az álmairól, és belenyugodott, hogy Viscosban kell leélnie az életét. Elhitette magával, hogy nem is olyan rossz itt az élet, amit az is igazol, hogy nyaranta ellepik a turisták, akik „paradicsomnak” nevezik. De most előbújt a szellem a palackból, beárnyékolta Chantal éjszakáit, és ráébresztette, hogy boldogtalan, hogy igazságtalanul bánt vele az Isten és az élet, s hogy a sors számkivetettje. De még ennél is rosszabb, hogy rádöbbent, mennyi keserűséget cipel magával éjjel-nappal, az erdőbe, a munkahelyére, a rövid találkákra és a hosszú magányba. [...] Ahogy ment vissza a faluba, sorra ábrándult ki élete minden percéből, átkozta az anyját, amiért olyan korán meghalt, a nagyanyját, amiért arra nevelte, hogy jó és becsületes legyen, a barátait, amiért elhagyták, és a sorsot, amiért változatlanul kitartott mellette."
◙
"Ha igaz, hogy még Istennek is megvan a maga pokla, ez pedig az emberek iránt érzett szeretete, akkor minden embernek van pokla, mégpedig egy karnyújtásnyira: a családja iránt érzett szeretete."
◙
"Elvesztettem az érzelmeimet, és most tökéletesen üres a szívem. Semmit sem ér az életem."
◙
"Maga sokat szenvedett, és bosszút akar állni - mondta. - A szíve halott, a lelkében sötétség van. Az ördög, aki mindenhová elkíséri, most bizonyára vigyorog, mert maga engedelmeskedik a parancsainak. [...] Ha a világ rossz, az igazolja a maga személyes tragédiáját [...] Ha azonban kiderül, hogy vannak jó emberek, a maga élete elviselhetetlenné válik - bár maga az ellenkezőjét bizonygatja -, ugyanis ez azt jelentené, hogy a sors elbánt magával, és tudja, hogy nem ezt érdemelte. Nem a fényt akarja megtalálni, hanem a bizonyosságot, hogy a sötétség mögött nincs semmi."
◙
"A tengerparton ült, és nagyon szenvedett, de kétségbeesetten próbálta elhitetni magával, hogy szenvedése hamarosan véget ér. És ekkor megpillantotta a legszebb naplementét, amit valaha is látott. Ettől pedig olyan erős elkeseredés fogta el, amilyet még soha nem érzett, a lelke mélyéig hatolt a fájdalom - mert ezt a napnyugtát a feleségének és a lányainak is látnia kellett volna. Kitört belőle a zokogás, és világossá vált a számára, hogy soha nem fog kimászni ebből a veremből.
Ekkor hallotta meg a kedves, barátságos hangot, ami azt súgta neki, hogy nincs egyedül, és ami vele történt, annak megvolt a maga értelme. Mégpedig az volt a célja, hogy ráébressze: mindannyiunk sorsa meg van írva. Mindenkit utolér a tragédia, és semmit sem tehetünk ellene.
„A jó nem létezik: az erény csupán a félelem egyik arca” - mondta a hang. Aki erre ráébred, az azt is megérti, hogy a világ csak Isten rossz tréfája."
◙
"Félnek, hogy megfulladnak, félnek, hogy egyedül maradnak, félnek a sötétségtől, mert ördögökkel népesíti be a szobájukat, félnek olyasmit tenni, ami nincs benne az illemtankönyvben, félnek Isten ítéletétől, az emberek rosszallásától, az igazságszolgáltatástól, amely a legapróbb vétséget is szigorúan megbünteti, félnek kockáztatni, félnek veszíteni, de félnek nyerni is, mert félnek az irigységtől, félnek szeretni, mert félnek az elutasítástól, félnek fizetésemelést kérni, elfogadni egy meghívást, ismeretlen helyekre menni, félnek, hogy nem beszélik egy idegen ország nyelvét, hogy nem tudják lenyűgözni az embereket, hogy megöregszenek, hogy meghalnak, félnek, hogy csak a gyengeségeik miatt veszik észre őket, és nem figyelnek föl az értékeikre - vagy hogy egyáltalán nem veszi észre őket senki, sem a gyengeségeik, sem az értékeik miatt.
Félelem, félelem és félelem. Az élet a félelem birodalma, amelyre örökké rávetül a guillotine fenyegető árnyéka. „Remélem, ez megnyugtat” - mondta az ördög. „Mindenki állandó rettegésben él. Nem vagy egyedül. Csak abban különbözöl a többiektől, hogy te már túl vagy a nehezén: bekövetkezett, amitől a legjobban féltél. Most már nincs mit veszítened. A többiek viszont továbbra is félelemben élnek. Van, aki tudatában van, és van, aki nem hajlandó tudomásul venni, de mindenki tud róla, hogy létezik, és egyszer őket is magával ragadja.”
◙
"...a legalkalmasabb embert választottam ki, hogy segítsen nekem. Olyasvalakit, aki a dolgos, becsületes nő álarca mögött szintén megkeseredett és mindenkin bosszút akar állni. Mivel soha nem láthatjuk az ellenségünket - hiszen, ha őszintén magunkba nézünk, kiderül, hogy az igazi ellenségünk maga az Isten, aki arra kényszerített minket, hogy átéljük mindazt a borzalmat, ami történt velünk -, ezért nem nézzük, kin állunk bosszút, válogatás nélkül, vaktában lövöldözünk. De a bosszúvágyunk soha nem csillapodik, mert valójában a saját életünk ellen irányul."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése