"Csak úgy - gondolkozni; és mindig arról: mi hogy volt, és hogyan lehetett volna. Mennyit eltűnődtem így, valósággal visszafelé élek."
"Ahogy így újra meg újra végigélem, végigcsinálom gondolatban a régi elmúlt dolgokat, néha össze is fut a szemem előtt a sok összefüggés. Mindenek, amik történik, oly sokféle oka van; nem tudom, mindig a legigazabbat találom-e meg, ha egy okot keresek - és nem tudom, minden apróság éppen úgy történt-e, vagy csak sokszor gondoltam, és mondtam úgy el azóta, és már magam is hiszem."
"Kár, hogy a gyerekkor gazdagságából olyan keveset őriz meg az emlékezet: jelenteket, apró eseteket, s azt is elváltozott formában, ahogy azóta gondoltunk rá, életünkben néha emlegettük."
"…hova lesznek a régi ruhák rongyai, volt énünk tevés-vevése, elszállt, időközi napok, jeltelen órák nyoma! Milyen jó volna mindent visszakeresni; ifjúságunk tarka perceit, szavaink dallamát, ruhán, hajunk régi színét s az akkor napsugárét, mely szökdelt és fényeskedett rajtunk! És minden velünk történtnek elfeledett, nem is tudott okait, melyek ott rejtőznek biztosan e kiveszett vagy begubózott napok szürke mélyén, a lelkünk valami titkos redője mögött. Jó volna most – mert minden dolog közül e nagyvilágon magamnak mégis én vagyok a legérdekesebb -, ha itt egyszer színét hagyja minden, és elszürkül körülöttünk a tájék; - csak azokat a napokat vesztettük el igazán, amelyekre nem emlékszünk…"
"Valamit keresek. Magam se tudom. A tavalyi esztendőt – valami régi rosszat -, valakit."
"Ülni így védetten – egy szép, meleg, otthoni szobában, a csendben -, lágyan nyilalló szomorúságokkal; - regényesen, elérhetetlenül, elválasztva - és rejtelmes, izgató, titkos kötöttséggel egymáshoz tartozni, és egymásra érezni tudva-véletlen mozdulatokon, elejtett és elértett szavakon át."
"A szemem előtt kavarogva sötétül el egyszerre minden - lassan forogni kezdett -, valami enyhén csörgedezett a fülemben; - olyan jó volt magam elengedve visszadőlni, elfelejtkezni, megszabadulni szavaktól, terhektől – az egész kemény és nagyon-nagyon nehéz élettől."
"Csak visszélni magát az életbe!"
"De az élet egy darabon elsiklott volt már alólam, nehezemre esett most megvetni a lábam újra. Emlékszem, hónapokon át csak ténferegtem, és homályos ijedezéssel éreztem, hogy kimaradt, elveszett egy szép, fiatal évem…."
"Igen, igen, ha most végig akarok menni emlékezésben az életemen, nem szabad megállnom itt; elkerülni, kihagyni annak a napnak az iszonyatát, és egynéhány, mindössze egynéhány hétnek, ami rákövetkezett, minden rám szakadt robajos, rettentes csapását, a nagy változást, a nagy összeomlást, ami úgy, mint a zúzómalom kereke, szétőrőlte, elmorzsolta az egész odáigvaló énemet, a sorsom, az életem, mindent… és azt mondani: ez új fejezet, új élettörténet, mert benne másvalaki, elváltozott, kicserélt lélek állapota, újon kezdődött élet sora íródik, és nem tudom, nem tudom, hogyan mehetett végbe énvelem, énbennem mindez."
"Akkor összecsapott feletettem az élet, roncsokba darabolt, összenyomorított, tövemről szakított, világban való helyemből kimozdított, messze dobott, kihúzta talpam alól a földet, fejem felől a fedelet; és soha én többet, semmi erőlködéssel azt a voltmagamat meg nem találtam; régi, igazi öntudatomba magam vissza nem élhettem. Ami azelőtt voltam, az megszűnt, kimúlt; de egészen újjá, mássá, más levegőt lélegző, megváltozott világomban is sokat érőn elhelyezkedni tudó (amilyenné talán változhattam volna akkor), sohasem volt erőm lenni többet."
"A család, ez a híres, együtt érző, összetartó fundáció akkor, az én szerencsétlenségemben látszott meg először, hogy milyen szétzüllött, gyenge és közömbös kapocs ez már."
"És bennem is feszülnek néha ezerféle húrok, zagyva és kimondhatatlan érzések, amikor mindent, mindent akarnék, és az egész, nagy élettel telítettnek hiszem magam."
"De hát hogy is vagyok én ezen a világon, se kint, se bent; a hasznos és védő rendből kiszakadtam, és a szabadsággal nem tudok igazán élni, gyáva és finnyás vagyok, nem merek, nem bírom el a felelősséget magamért."
"Évek, évszakok, egymásba göngyölődő napok számlálatlan serege! Milyen keveset jelent így a távolság szitaszövetén át az idő szorgos mértéke, a kalendáriumi változások, és hogy hányszor reggeledett, és alkonyodott a nap felettük, hányszor váltott a természet, és tért vissza a holdújulás, vízár, hó, eső s az évszak virágai és gyümölcsei!"
"Tán mindenkinek az élete a természete szerint fejlődik; vagy a lénye alakul hozzá a körülményeihez."
"Két-három esztendő siklott el, most úgy tetszik; csudálatos gyorsasággal. Nem úgy, mint az álom; mint valami nehéz, bután vívódó, öntudatlan és mégis halálosan fárasztó aluvás. Az életet éltem, a siralmas kicsiny, nyikorgós kerekű, tompa és kemény, őrlő életet. Horzsoldótam, verődtem, magam is érdessé váltam benne. És nem voltam abból a fajtából, akiket jobbá, finomabbá nevel az alázat és a szenvedés. Inkább megátalkodottá tett mindig, és sohasem hitt rosszaságokat hozott ki belőlem."
"Hogy fejlődött ez, hogy juthattunk idáig? – kérdem önmagamtól most a csendesül, zavartalan magányban, az öregség szelídülésében. Istenem, fokonként, lassan süllyedt az egymással bánásunk, a viszonyunk; és tulajdonképpen csak szavak, egyre nyersebb, komiszabb, fékezetlenebb, csúnyább szavak jelezték ezt az utat a lejtőn. De mi is történhet két együtt élő ember közt egyéb, mi lehet fontosabb: mint az, ahogyan időnként egymással beszélnek. Jöhetnek közbe békülések, még heves szerelempercek is; de egyetlen szó sem hangzik el nyom nélkül. A gyűlölködés egy-egy felcsigázott, pillanatnyi féktelen szitka; vagy a szemrehányó éleskedések gonosz, kegyetlen csapásai, ahogy a lélek vagy a hiúság legfájóbb helyeire találnak, a múlt legkínosabb, legkényesebb vagy legdrágább rejtekeiben öntik szét a profánság vagy szertelen gúny epemérgét; ahogy végre már csak azért kiáltanak egymás felé becsmérlő szidásokat, alaptalan, képtelen, lázító vádakat, zagyván szenvedélyes, lihegő, szinte csudálatos kitalálásait a rosszaságnak, hogy a másiknak fájjon, még-még fájjon; és kiáradjon, utat leljen belőlünk a fojtogató bosszú, megalázottság, vagy lenyűgözöttség kínja, ó, ezek mint csak szavak, igaz, de rettentőn visszahatnak az érzésekre, és mindent, mindent összerombolnak. Egy-egy ilyen bomlott, csúnya jelenetre jöhet megcsendesülés, elszégyellés, újra közeledés; de a következő alkalommal csak még pokolibb lesz."
"Hova meg, mi lesz vele? Van-e ő most, ebben a percben még? Hogy múlik el, hova jut az ember, mennyi néma titok! De mindez most olyan egyszerűnek, közelfekvőnek tetszett. Hiszen nem ma fog meghalni, évek óta naponta hal el valami benne, ki tudja, milyen rég... születésünk óta haldoklunk tán."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése