A kivándorlók autói kimásztak a mellékutakról az országot átszelő széles országútra, a nyugat felé vándorlók útjára. Napvilágnál mint a bogarak siettek nyugat felé, s amikor rájuk sötétedett, bogarak módjára gyűltek össze ott, ahol védett helyet és vizet találtak. És mivel elhagyatottak és zavarodottak voltak, mert valamennyien a szomorúság, gond, és vereség helyéről jöttek, s mert mindnyájan valami új, titokzatos hely felé igyekeztek, hát összebújtak, szóba elegyedtek egymással, megosztották életüket, elemózsiájukat s mindazt, amit az új hazától reméltek. [...] Estére különös dolog történt: a húsz család egy családdá lett, a gyermekek mindenki gyermekei voltak. Az otthon elvesztése közös vesztességgé vált, a nyugati gyöngyélet közös álommá. Megesett, hogy egyetlen beteg gyermek húsz családot, száz ember ejtett kétségbe; ha, egyik sátorban gyermek született, száz ember töltötte áhítatos csendben az éjszakát, s száz ember örült reggel az újszülöttnek. Az a család, amely előző este elveszettnek érezte magát s tele volt aggodalommal, most felkutatta holmiját, hogy ajándékot találjon a kicsikének. Esténként a tüzek körül üldögélve eggyé vált a húsz család. Együtt táboroztak, együtt töltötték az estéket, az éjszakákat. Valaki előszedett egy gitárt és megpengette, s a nép dalai felhangozottak az éjszakában. A férfiak énekelték a szöveget, az asszonyok dúdolták a dallamot.

Minden este egy világot teremtettek meg és rendeztek be: barátok találtak egymásra, ellenségek fordultak el egymástól; teljes világ olt ez, hencegőkkel és gyávákkal, csöndes emberekkel, alázatos emberekkel, barátságos emberekkel. Minden este olyan kapcsolatok születtek meg, amelyeken egy világ épült fel, és minden reggel lebontották ezt a világot, mint egy cirkuszt.

A családok eleinte félénken építették és rombolták ezeket a világokat, de lassanként megtanulták a világépítés mesterségét. Vezetők bukkantak fel közöttük, törvények születtek, szabályok léptek életben. S minél tovább jutottak ezek a világok nyugat felé, annál teljesebb, annál jobb lett a berendezkedésük, mert építőik több tapasztalást szereztek az építésben.

A családok megtanulták, hogy miféle jogokat kell tiszteletben tartani - a sátrak sértetlen magánéletének jogát: azt a jogot, hogy a múltat ki-ki a szívébe rejthesse; a beszélgetés és hallgatás jogát: azt a jogot, hogy az ember visszautasítsa vagy elfogadja a segítséget, s felajánlja és megtagadja; a fiúk jogát, hogy udvaroljanak, s a leányokét, hogy az udvarlást elfogadják; az éhes ember jogát, hogy enni adjanak neki; s végül a terhes asszonyok és a betegek jogát, amely minden más jognak fölébe emelkedik.

És megtanulták a családok, ámbár senki sem tanította őket, hogy mik a természetellenes és megsemmisíteni való jogok: az a jog, hogy az ember betörjön valakinek a magánéletébe, hogy zajongjon, amikor a tábor alszik; a csábítás és szöktetés joga, a házasságtörés, lopás és gyilkolás joga. Ezeket a jogokat eltiporták, mert a kis világok egy éjszakán át sem állhatnak fenn, ha ezek a jogok életben vannak.

S amint nyugat felé vonultak a világok, a szabályok kimondatlanul is törvénnyé váltak. Törvényellenes dolog a tábor közelében szemetelni; törvényellenes bármiképpen beszennyezni az ivóvizet; törvényellenes zsíros falatokkal jóllakni éhes ember közelében, hacsak megnem osztják vele.

S a törvényekkel együtt járt a büntetés is; csak kettő volt: gyors és gyilkos verekedés vagy pedig kizárás; a kizárás volt a súlyosabbik. Mert ha valaki megszegte a törvényt, neve és személyleírása együtt járt vele, s nem kapott többé helyet semmiféle világban, bárhol teremtették is meg [...]

A családok egyre vonultak nyugat felé, s a világépítésben oly nagy gyakorlatra tettek szert, hogy biztosnak érezhették magukat a maguk kis világában; s a formák annyira megszilárdultak, hogy a szabályokhoz ragaszkodó család biztonságot találhattok ezekben a szabályokban.

Kifejlődött a kis világok kormányzata, vezetőkkel, és vénekkel. A bölcs ember láthatta, hogy bölcsességére minden táborban szükség van: a bolond nem változtathatott bolondságán, ha világot változtatott. S valami biztosításféle is kifejlődött ezeken az éjszakákon. Akinek volt elemózsiája, enni adott az éhezőnek, s így biztosította magát az éhség ellen. Ha egy kisbaba meghalt, egy rakás ezüstpénz tornyosult föl a sátor bejárata előtt, mert a kisbabát szépen kell eltemetni, hiszen egyebet nem kapott az élettől. Öregembert lehet egyszerűen elhantolni, kisbabát nem.[...]

S a világokat fölépítették minden este. Az emberek odaköltöztek az országútról, s megalkották a világot sátraikkal, szívükkel, agyvelejükkel. Reggel a sátrakat lebontották, a ponyvát összehajtogatták, a sátorkarókat felkötözték a hágcsó mellé, az ágyakat, főzőedényeket helyükre rakták a kocsikon. [...]

Így változtatták meg társadalmi életüket, s megváltoztak maguk is úgy, ahogy az egész világon egyedül az ember tud megváltozni. Nem gazdák voltak már, hanem vándorok

/John Steinbeck: Érik a gyümölcs/