Liviu Rebreanu: Akasztottak erdeje

"... a történelmi emlékezet él. ... a történelem bennünk él. Meg
körülöttünk. És általunk."

/Huszár Sándor/

---

Egy hatalmas vívódás története, tétovázás, gyötrődés, szüntelen érzelmi harc.
Főhőse Bologa, aki szabályos stérber, kezdeti vallásos nevelése és hite átcsap, a tudományt választja hitnek, rengeteget tanul, egyik professzora szinte fiaként szereti, élete remekül alakul, megkéri egy ügyvéd lányának a kezét, majd beköszönt a háború.
Nem a meggyőződése hajszolja bele, inkább a becsvágy, hogy menyasszonyát büszkévé tegye, a körülmények sodorják a háborúba, kénytelen különféle álarcot felölteni, hogy hazafias hűségét bizonyítsa.

Törekvő, gyorsan kapaszkodik felfele a ranglétrán, főhadnagy lesz, különféle plecsnikkel büszkélkedhet, és a háborút egyenesen "engergiaserkentő"-nek kezdi találni.
Később részt vesz egy akasztáson, többedmagával ő ítél halálra egy cseh árulót, ennek kapcsán találkozik először Klapkával, aki (mint később kiderül) szintén cseh, és a felettese lesz, valójában egy cseh renegát, "nemkívánt, gyanús elem" gyáván és mindenáron túl akarja élni a háborút, bizalmával "üldözi" és veszélyes gondolatokkal fertőzi.

Kitűnik társai közül, de a sors csúfot űz belőle, megtudja, hogy csapatát átvezényelik és a saját hazája, népe ellen kell harcolnia, kétségbe esik, bárki ellen és bárhol harcolna, csak ne kelljen az övéire lőnie. Megdöbben, szinte eszét vesztve közli Klapkával, hogy meg fog szökni, átszökik az oroszokhoz, ám a szökés éjszakáján súlyosan megsebesül. Hónapokat tölt különféle kórházakban. Rengeteget olvas "magyarázatot és igazolást keres", hogy a jó miért nem jó mindig és mindenhol.

Hazaküldik lábadozni, itt éri az a meglepetés, hogy menyasszonya Márta, az ő távollétében egy magyar honvédtiszttel üti el az időt. Felbontja az eljegyzést és otthon újra rátalál Istenre. Eltökélté és kegyetlenül őszintévé válik, nem akar büntettet elkövetni saját lelkiismerete ellen, még akkor sem ha esküje köti.

Visszatérve a frontra, eljegyzi szállásadója lányát. Az igen labilis Bologa elhagyta a román lányt, mert magyarul beszélt vele, később pedig eljegyzi a magyar parasztlányt. Boldog, de bolgodságát hamar sötét fellegek árnyékolják be.

Több parasztot is elfognak, és árulással vádolják őket, a szigorú példamutatás végett, gyors eljárás alá vetik őket, majd ennek eredményeképpen felakasztják. A foglyok száma egyre gyarapodik, és őt kinevezik a haditörvényszék tagjává.

Nem gondolkodik többé, nem latolgatja a lehetőségeit, megszökik, elfogják és felakasztják...

◙

"A háborúban olyan az ember élete, mint a virág; elhull, és maga sem tudja, hogy miért."

◙

"...fájdalmas rémület szállotta meg. Elhagyatottnak, számkivetettnek, idegennek és tehetetlennek érezte magát. És még csak nem is sírhatott..."

◙

"Ez a kézfogás különös benyomás tett rá. Első ízben érezte, hogy szereti az apja. Mostanáig azt hitte, hogy a szeretet feltétlenül könnyekkel és kényeztetéssel jár együtt. Most azonban megértette, hogy van tartozkodó, férfias szeretet is."

◙

"Milyen nevetséges voltam az életfelfogásommal - villant hirtelen az egyába. - Miért is nem vettem észre, hogy egy ostobán megfogalmazott szabály sohasem állhat ellent az életnek?"
Most visszatekintve egész addigi életét, üresnak, tartalmatlannak találta, mint holmi felfújt papírzacskót. Szégyellte a múltját, és keserű bánkódással emlékeztt vissza azokra a mozzanatokra, amikor az élet megkísérelte a maga sodrába vonni, de ő ostobán ellenszegült, és minden lendületét konokul magába fojtotta. És szégyellte mostani vergődését és a vele járó kétségbeesett igyekezetét is, mellyel a szíve sugallatát akarja elhallgattatni..."

◙

"... a halottak a legboldogabbak, mert ők legalább búcsút mondtak minden fájdalomnak..."

◙

"... érezte a szíve dobogását, de az agya a gondolatoktól meglágyulva, mintha elolvadt volna."

◙

"Ha visszagondolok rá, úgy tűnik, mintha idegen ember életét hordtam volna magamban... Az emberi lelket mindig valami kincstárnak képzeltem el, sok szobával; némelyik kincsekkel van tele, mások meg üresek. Sok ember, a legtöbb ember egész életén át az üres és örökösen nyitva álló kis szobákban él, mert a többiek ajtaja nehéz lakatokkal van lezárva, s a kulcsok ott hevernek elrejtve a kínok tüzében. Engem rémített az üresség, éppúgy, mint a sötétség. Ezért igyekeztem megtalálni a saját kincseim kulcsát. De a kincsek csalókák. Mihelyt az ember egyet felfedez, máris sóvárog a rejtettebbek után... A legértékesebbet talán csak a halál tárja fel, mégis a fösvény kapzsiságával kívánjuk... Nélküle azonban nem maradna az életnek értéke, és semmiben sem különböznénk a férgek életétől!"

◙

De az élet folyton előre megy, közömbösen, széttépi nemcsak a tudósok rendszereit, hanem az emberek eszét is, közben pedig minden pillanatban új helyzeteket és eszméket teremt, amelyeket a törpe emberi képzelet sohasem tud megérteni, és még kevésbé előre látni. Az élet szeszélye szembeállította egymással az emberek milllióit, akiknek homlokára rásütütte a halál bélyegét, és ezálta arra kényszerített őket, hogy lelkükben nem sejtett titkokat fedezzenek fel, és nem várt elhatározásokra jussanak. [...]"

◙

"Az embernek csak az öntudatát kell megóvnia az elvérzéstől."

◙

"... az ember szíve a magzati életszakaszban első heteiben nem a mellében van, hanem a fejében, az agyveleje közepén, és csak azután száll alább, s szakad el örökre az agytól... Milyen csodálatos dolog lenne, [...] ha a szív és az agy együtt maradna, ikerként összeforrva, hogy a szív sohase tegye azt, amit az agy nem akar, és főleg, hogy az agy ne tegyen olyant, ami a szívet szétmarcangolja!"

◙

"Az ember belső kis világa és a világmindenség közt csak akkor jön létre az egyensúly, ha magára van, saját lelkével; mihelyt közbelép a külső valóság, az ember tüstént igazi akarat nélküli tehetetlen játékszerré változik, és arra megy, amerre az ő lényétől idegen erők és elhatározások hajtják..."

◙

"Most betelt a pohár, [...]! Most már nem bírom tovább! Elviselhetetlen gyűlölet emészti a szívemet. Gyűlölök mindent, amit itt van, mindenkit, [...] mindent, de mindent [...]! Az itteni levegő elviselhetetlen számomra... megfojt... Ha tovább is itt maradok ebben a világban, érzem, hogy a gyűlölet elveszejt, el kell, hogy veszejtsen, mert egyszer ki kell törnie, még akaratom ellenére is! Akkor pedig..."

◙

„Mihelyt a fejét a párnára tette, az volt az érzése, hogy a teste elzsibbadt. Viszont az agya vad vágtatásba kezdett. Ezer meg ezer gondolattöredék szikrázott végig benne egyetlen másodperc alatt, megütköztek, összekeveredtek, egymásba láncolódtak. És közöttük vörös darázsként zümmögött ide-oda, hol erősebben, hogy suttogva és mindig új alakban, az a gyötrő gondolat, hogy ezen az éjjelen múlhatatlanul be kell fejeződnie mindennek. Álmos volt, aludni kívánt, de minél inkább igyekezett lecsendedíteni lelke vergődését, annál viharosabban törtek elő gondolatai.
Aztán, belefáradva az erőlködésbe, kedvükre engedte őket, és ekkor úgy érezte, mintha valamennyi szédítő versenyben vágtatna egy világos, ragyogó célpont felé, az igaz nyugalom révében. Észrevette, hogy ebben a szörnyű vágtatásban elmarad az idő, fakó vászonként foszlik szét, és egészen tisztán valami határtalan kielégülést érzett, mintha lassanként egész lénye végtelen kinyilatkoztatásban olvadt volna fel...”

◙

„...lelkét fekélyként rágta a kétségbeesés. Az élet értéke a jövő, az ő jövője pedig bezárt vaskapunak tűnt előtte, amelyen csak az ökleit zúzta össze, miközben hasztalan döngetett rajta. Tehetetlensége az élettel szemben most inkább rémítette, mintsem lázította. Egyre jobban erőt vett rajta az a meggyőződés, hogy minden igyekezete és fáradozása éppen olyan tehetetlen és értelmetlen valami, akár a földi giliszta vergődése, s ugyanakkor keserűen állapította meg, hogy elviselhetetlen az élet, ha az embernek nincs szilárd támasztéka, amely folytonosan egyensúlyba tartsa a külső és a belső világot...."

◙

„Mikor arra gondolok, mit szenvedtem és mi mindenen mentem keresztül életemben, ha rövid is volt, úgy tűnik nekem, hogy eleget éltem, és holnap minden bánkódás nélkül meg tudnék halni! Némely ember hosszú évtizedekig él, mégis amikor lehunyja szemét, nem lehet azt mondani, hogy valóban élt, mert csak egyszerű átutazó volt az életben, vagy pedig a világ értelme iránti érzéketlen néző. Másokat viszont a sors a legkegyetlenebb örvényekbe sodor, és rákényszeríti őket, hogy kiállják az élet minden gyötrelmét, és sohase találjanak itt igazi pihenést, tartós nyugalmat...”

◙

„Gyakran a térdére tette a könyvet, és visszafelé szálltak a gondolatai, az átélt pillanatokat viszgálgatták, az okokat keresgélték... Ilyenkor kicsinyesnek, önzőnek, sőt nevetségesnek találta a viselkedését, minden cselekedetét és vágyát.[...] Hogy osztotta az egész világot kétfelé: egyik a szereteté, a másik a gyülőleté!... Most ébredt rá, hogy az igazi, mély és megváltó szeretetet nem ismerte, csak a gyülőlet különböző formáit...

Úgy vélte mindenkit szeret, aki vele egy nemzetből való, de mihelyt szívükben nem találta meg azt a gyűlöletet, amely őbenne élt, szeretete szertefoszlott, mint a por a szél fuvallatára...Az igazi szeretet sohasem hal meg az ember lelkében, hanem elkíséri túl is, a végtelenség ölébe... A szeretet azonban nem verhet gyökeret a gyűölettől bemocskolt szívben, őbenne pedig a gyűlölet folytonosan úgy élt, mint az élő húsban felejtett rozsdás szeg..."

◙

Szüntelenül két szakadék között járkálok [...]... Szüntelenül, szüntelenül!... Szakadék kint, szakadék idebenn a lelkemben.. És minden botlásnál a szakadék mélyére nézek... minden botlásnál! És így ment ez örökké... Hányszor beláttam, hogy az ember nem haladhat egymagában az élet útján, biztos vezető nélkül, és mégis folyton megkíséreltem!... De az élet útja tele van keresztutakkal, és minden keresztútnál kénytelen voltam megállni, hogy gondolkozzam, de sohasem találtam rá az egyenes útra, és visszafordultam, de visszafelé sem ismertem már az utat, amelyen végigmentem...”

◙

„A boldogság tulajdonképpen szörnyen összeszűkíti az ember látókörét, nem gondolja?"

◙

"Elvonultak lelkében a másodpercek, mindegyik tele élettel, mint valami üveggömbök, s mindegyiknek a belsejét is látta. De olyan örvénylő gyorsasággal haladtak, mint valami őrült sebességgel forgatott film, és mégis pontosan elkülönültek egymástól, kiábítóan pontosan... Ezernyi, milliónyi volt a számuk, és mind egyetlen pillanat alatt peregtek le, majd a következő pillanatban rögtön visszatértek, szakadatlanul, fáradhatatlanul... és ő úgy kavargott közöttük, mint valami furcsa táncban...”

◙

"Az ember élete nem kívül van, hanem bent, a lélekben. Ami kívül van, az közömbös... nem létezik... Csak a lélek létezik... Amikor már az én lelkem nem lesz, minden egyéb megszűnik tovább létezni, minden egyéb..."

◙

„Az élet iránti szeretete egyre újabb mentőérveket és bizonyítékokat talált ki. Ezután gyökerestől új életet kezd, s a valóságra, nem pedig agyrémekre építi. Egész eddigi élete beteg gyökérből nőtt ki, amelyet már mostantól kezdve ki kell tépnie a lelkéből. Más lélekre van szüksége, olyanra, amely mentes az örökös tétovászától és fontolgatástól és szembe tud nézni magával a való élettel, nem pedig azzal, amilyennek azt a gyarló képzelet festi. Az elmélkedés csak összeütközéssel hozza a világgal. „

◙

„Az élet meredek lejtő, amelynek egyik vége az égben van, a másik a semmiben. Az embernek roppant erőfeszítéseket kell tennie, hogy megálljon a lábán, amikor pedig ingadozni kezd, senki sem adhatja vissza többé az egyensúlyát.”

◙

"Szavakkal áltattam magam, mintha az élet szavak után igazodnék..."

◙

"Elvesztettem a lelki egyensúlyomat - állapította meg magában keserűen. - Mint a gép, amelynek kerekei közé követ dobnak, az ész is nyomban tönkremegy a maga törvényeivel és szabályaival együtt, mihelyt az elé a fal elé állítják, mely a létet a nemléttől elválasztja...."