Mikszáth Kálmán: A fekete város

„Azt mondod, híradással akarsz lenni, ha szükségesnek látod, de mire való volna az? Vagy valami jót tudsz mondani, és ez esetben hagyd akkorra, midőn megint találkozunk, hogy azzal is jobban örülhessünk egymásnak, vagy pedig valami rosszat üzenhetsz, s ezt hagyd kérlek, minél későbbre, mert miden idő nyert idő, amelyből a gondokat ki lehet tolni egy későbbi időre.”



„Sokszor úgy tűnik fel valamely szó vagy megjegyzés, mint üres levegő, pedig talán súlyos kő, melyet egy kínlódó lélek, akit nyom, mindenféleképpen próbál elhempregetni.”



„Ez volt a szomjúság kora, a leghosszabb kor, mert egypár száz évig tartott. Minden szalmaláng volt, csak a bor iránti szeretet mutatott csodálatos stabilitást. A poéták, latosok a bor dicsőítik. A betegek mindenféle nyavalyák ellen borral gyogyítkoznak. Nagy nyavalyák ellen nagy borral, tokaji aszúval, kis nyavalya ellen kisebbrangú hegyek nedvével. mindek a verébre ágyúval lőnni? A hősök becsípnek a csata előtt ésés isznak csata után. (Akinek kulacsa van, iszik csata közben is.)

Egyébiránt a borok családfája is erősen fejlődött és virágzott. Nemcsak a hegy­vidékek szerint volt sokféle bor, mint most, hanem mindenféle árnyalatokat honorált a finoman megkülönböztető nemzeti kóstolgatás; volt kastélyszínű bor (siller), abrakosbor, hegyvámbor, papbor, németbor (savanyú), misebor (finom), pennabor, bodzásbor, nyárlottbor, csigér, török­bor, nyúlósbor, aszú, zsálás, kalantyúsbor. Persze, hogy aztán az ilyen elterjedt borfamíliához megfelelő alkalmak is kellettek (hosszú éjszakák s névnapok, közbe egy kis parázs verekedés). Hasonlóképpen megszaporodának az ivási lankadtságot ellensúlyozó felköszöntések és szertartások: az egyszerű köszönő pohár (a »szállok az úrnak«), a látópohár (kóstoló), a társpohár, a fráterpohár, sellyepohár, az indulópohár (most szentjános áldása), az unszoló pohár, az ukkopohár stb. Nagyszerűen volt ez kigondolva, hogy az ember soha abba ne hagyhassa és mégse unhasson rá.”

Nincsenek megjegyzések: