• Jacob, felötlött bennem... mi történt a madarakkal?

A férfi rá nézett.

• Miféle madarakkal?

• A madarakkal, amiket régebben errefelé láthattunk. Mindenféle madarat, emlékszel? Vadkacsák, gémek, kócsagok. Vörösbegyek, harkályok meg szajkók... még a szajkók is elmentek, Jacob! Mi történt velük, velünk? Emlékszel-e? Gyakran üldögéltünk az édes kis kunyhónk tornácán... ott, ahol még látni lehet azt a csúnya, kiégett foltot... csak ültünk a tornácon, s a madárcsicsergést hallgattuk. Igaz, nem gyakran, csak vasárnap délutánonként. A többi napon csak magam ültem ott, és vártam, hogy meghalljam a lépteidet, amint közelednek az ösvényen lefele... - Felkuncogott. - Az igazat megvallva, nem a te lépteidet vártam, hanem a Jackét. Vicces, nem igaz? Lélegzetvisszafojtva füleltem... vajon öszvérpata csapta ezt a zajt, vagy csak egy lehulló ág? - kérdeztem. Vagy egy mosómedve az aljnövényzetben?

Ismét kacarászott, azzal az édes, kislányos kacagással, amit annyi ideje nem hallott már.

• Igen, furcsa, ahogy visszagondolok. Furcsa és szép... és valahogyan olyan szomorú. De nem ezt akartam mondani. Hanem hogy a madarak...

Egy időre elnémult. Lenn a hajójavító műhelyben valaki vasat vagy bádogot kalapált, s az éles hang úgy döfte át a csendet, mint a tű.

• Ott ültem – folytatta Eliza ábrándozva -, s a madarakat hallgattam. Amikor a szajkók hangoskodtak, tudtam, hogy a közelben mosómedve, oposszum, róka vagy talán sólyom van. Aztán a bokorban éneklő vörösbegyek... Ó, milyen szépen énekeltek nyáron, amikor fiókák voltak a fészkeikben! És a széncinkék... mennyire szerettem nézni, ahogy bogarásznak a fákon! Mindenhova elszökdécseltek, ágról ágra, egészen a legkisebb gally végéig, hogy leszedjenek róla valamit, aminek nem ott volt a helye. Úgy hívtam őket, hogy az erdő gazdaasszonyai, mert mindig takarítgattak. Most már elmentek, Jacob. Mind elmentek. Hallgasd csak... nincsenek körülöttünk madarak. Ahol nincs madár, ott nincs béke, ezt mondta az apám. Azt hiszem, igaza volt. Már jó ideje, hogy ritkán van csend errefele, de ha igen, üres csend, Jacob. Mint a halál. Azok a fák odafenn csak állnak cél nélkül, várva, hogy kivágják őket... Mit csináltunk rosszul, Jacob?

A sötétben szinte tapintható volt a kalapáló hang lent a rakparton, meg a csend.

Csillagok jelentek meg az égen, aprók, elveszettek és nagyon-nagyon távoliak.

• Rosszul? - kérdezte Jacob fáradtan és tanácstalanul. - Nem tudom...

• Pénzünk van – folytatta Eliza. - Sokszor mondtad nekem. Mindent megvehetsz nekem, amit szemem-szám kíván, azt mondtad. De pénz nem tudja visszavásárolni a madarakat, Jacob. Sem a múltat visszahozni. Erre csak az emlékezet képes, ha egymagunk vagyunk. Tudod, néha, amikor itt ülök és nézem, hogy az este éjszakává vénül, tisztán hallom azokat a széncinkéket, amelyek régen elmentek már innen, de én hallom, hogyan zizegnek a fákon, amik már hamuvá égtek. Néha még az öszvéred patáinak a hangját is hallom, ahogy közeledik lefele az ösvényen, ami nem létezik már...

/Wass Albert: Eliza és a ház, amit Jacob épített/