Nyiszli Miklós: Dr. Mengele boncolóorvosa voltam

Az orvos szemszögéből, érzelmek nélkül, hideg, kíméletlen tárgyilagossággal ír, talán ezért sem gyakorolt rám olyan nagy hatást, mint vártam. Baromi hülyén hangzik, de a szenvtelen hangnem az egész könyvön végigvonul, kicsit olyan, mintha egy történelemkönyvet olvasnék, rideg tények halmaza, az íróval történtekről, az életben maradtak, az elítéltek vallomásaiból, és az összegyűjtött adatokból.
Érdemes elolvasni, bár gyengébb idegzetűeknek nem ajánlom.

Az iró viszonylag "szerencsés" helyzetbe kerül foglalkozása miatt, a körümlényekhez képest jól él, nem szenved hiányt se élelemben, sem ruházatban, ágyban alszik és segédeket is kap, keveset tapasztal a szörnyűségekből.

2 függelékkel van kiegészítve, az első a táborról, az ottani életről, az egész rendszerről szól, a második kizárólag Mengele-vel foglalkozik.


Különös lelkiállapotban vagyok, de az életemet sohasem töltöttem hiábavaló kétségbeeséssel. Mindegy! Bele kell éljem magam mindenbe, amit helyzetem parancsol. Nem szabad kétségbeesnem! Nem szabad érzelgősnek lennem! Látnom sem szabad, úgyszintén józannak sem szabad lennem! Józan vagyok pedig teljesen, mert ilyesmiket mondok magamnak.

Nehezen nyelem a falatokat. Eszembe jutnak otthonukból kiüldözött sorstársain), kik elhurcolásuk előtt az utolsó órákban szedték össze vagy készítették el könnyeik hullajtása közben útravalóikat. Éheztek, de nem fogyasztották egész úton, hogy tartalékul maradhasson öreg szüleiknek és gyermekeiknek, ha nehéz napok jönnek. Nem jöttek nehéz napok! Az élelem itt maradt érintetlenül, a krematórium vetkezőtermében.

Beszélgetésünk folyamán megismerem a krematóriumok történetét. Hogyan építették fegyencek tízezrei kőből és betonból ez óriási épületeket. Zord, téli időben kellett elkészüljenek. Tíz és tízezer szerencsétlen zsidó deportált vére tapad az épületek minden kövéhez. Étlen-szomjan, hiányos öltözetben, mosléknak is rossz ételekkel táplálva dolgoztak éjjel-nappal, hogy elkészüljenek e borzalmas halálgyárak és saját testük elhamvasztói legyenek. Azóta négy év telt el! Millió és millió ember lépett le vonatjáról a rámpán és lépett be a krematóriumok kapuján.

A hullák nem feküsznek szerte a terem hosszában és szélességében, hanem emeletmagasan egy halomban. Ennek az a magyarázata, hogy a lehullott gázszemcsék előbb a betonpadló fölötti levegőréteget árasztják el halálos kigőzölgésükkel és csak fokozatosan telítik meg a helyiség magasabb levegőrétegeit. Ez kényszeríti a szerencsétleneket, hogy egymást letiporják, egymásra másszanak. A magasban így későbben éri el a gáz őket. Micsoda rettenetes küzdelem folyhat itt az életért, pedig csak egy-két perces időnyerés az egész! Ha gondolkozni tudnának, ők is tudnák, hogy hiába
taposnak szüleiken, feleségeiken, gyermekeiken, de nem tudnak! Amit tesznek, a létfenntartás reflexe! Megfigyelem, hogy legalján a hullatoronynak a csecsemők, gyermekek, asszonyok és aggok fekszenek, tetején az erősebb férfiak. Egymásba fonódva, véresre karmolt testtel, amit a tülekedésben okoztak egymásnak, feküdnek vérző orral, vérző szájjal. Fejük kékre van dagadva, a felismerhetetlenségig eltorzulva!

Következik a zsidó hullák kiértékelésének újabb mozzanata. A ruhákat, cipőket tulajdonába vette a III. Birodalom. A haj is értékes anyag. időzített bombákhoz szükséges, száraz és nyirkos levegőre egyformán táguló és zsugorodó fonal a haj. Ez a képessége hozza működésbe a bombák gyújtószerkezetét. A halottakat tehát lenyírják. A III. Birodalom nem áll az aranynak, hanem a munkának értékbázisán! Mondják és harsogják világszerte.
Íme a valóság! A foghúzó kommandó nyolc embere áll a kemencék előtt, kezükben kétféle szerszám, illetőleg" műszer. Az egyikben feszítővas, a másikban foghúzó. A halottakat arccal fölfelé fordítják, szájukat kifeszítik és a száj üregben található aranyfogakat, hidakat a borzasztó munkával járó kíméletlenséggel inkább kitörik, mint húzzák. Pedig e kommandó emberei mind kitűnő fogorvosok és szájsebészek! Mint ilyeneket szólította fel őket finom fogorvosi és szájsebészi teendők elvégzésére dr. Mengele. Ők jó
elhelyezkedést reméltek szakmájukban. Jelentkeztek és lebuktak a krematórium poklába. Pontosan úgy, mint velem történt! Az aranyfogak cinkvederbe kerülnek, ahol sósavas oldatban állanak a csont és húsrészek elégetése végett. A halottakon található egyéb arany, platinatárgyak, gyöngyök, nyakláncok, gyűrűk egy külön erre a célra szolgáló csukott ládába kerülnek

A holttestek 20 perc alatt hamvadnak el. A krematórium 15 kemencével dolgozik. Ez napi ötezer ember elégetését jelenti. Négy krematórium dolgozik ugyanilyen kapacitással. Összesen 20 000 ember megy át naponta a gázkamrákon, onnan a hamvasztókemencékbe. Húszezer ártatlan ember lelke száll el az óriási kéményeken. Nem marad itt belőlük egyéb, mint egy halom hamu a krematóriumok udvarán, ahonnan teherautók viszik az alig két kilométerre hömpölygő Visztulához és adják át a hullámoknak. Annyi szenvedés, annyi borzalom után még az sem lehet a vég, hogy földbe kerüljön és elenyésszen.

Hullajelölt itt mindenki, aki a K. Z. területére lépett. Kit szerencséje a bal oldalra visz. egy órán belül a gázkamrákban válik hullává. A szerencsétlenebb itt az, kit balsorsa a jobb oldalra helyez! Annak is hullajelölt a minősítése, csupán az a helyzet, hogy három-négy hónapig, amíg kibírja, végig kell szenvedje a K. Z. minden borzalmát. Gályarabmunkától roskad össze! Ezer sebből vérzik. Ordít az éhségtől. Eszét vesztve üvölt kitágult szemekkel! Fagyhalálig vergődik a hómezőkön. Betanított vérebek marcangolják le a még rajtuk maradt húst és midőn már a tetvek sem találnak kiszáradt testükön táplálékot, jön el értük is a megváltó halál! Ki jár jobban? Apáink, anyáink, testvéreink, gyermekeink közül? A jobb vagy a bal oldal?

A halál itt leselkedik reánk őreink géppisztolyában. Mi élni akarunk!
Szabadulni akarunk innen és ha nem fog sikerülni mindnyájunknak, csak egynek, kettőnek, úgy is nyertünk, mert lesz, ki a világnak hírül vigye e borzalmas műhelyek sötét titkait.

Borzalmas látvány volt a kivilágított teherautók hosszú sora, amint őrjöngő, rémülten sikoltó vagy halálfélelemtől némává dermedt rakományával a krematórium udvarára kanyarodott. -Egymásután rakták le a föld alatti lejárat előtt a már meztelenül érkező szerencsétleneket és hajtották be a gázterembe. Ezek közül mindegyik tudatában volt annak, hogy ide a gázhalálba jöttek, de négy hónapos rabságuk szigora,.valamint testet-lelket ölő szenvedéseik, idegrendszerük lassú összeomlása eltompított bennük minden érzékelést és akaratmegnyilvánulási képességet. Ellenkezés nélkül hagyták magukat a gázkamrába vezetni, ahol megtörten, agyonhajszolt életükbe belefáradva várták a halált, hogy felcseréljék, nekik már céltalanná vált, csak mérhetetlen testi és lelki szenvedést adó életükkel. Mily hosszú volt idáig vezető útjuk! Mily emberi képzeletet felülmúló szenvedést hozott számukra ez útnak minden állomása! Meleg, békés, szeretetben úszó családi otthonukat feldúlták, kirabolták! Férjeikkel, gyermekeikkel, öreg szülőikkel a városaikon kívül álló téglagyárakba hurcolták őket, ahol hetekig feküdtek a tavaszi esők pocsolyájában. Ez volt a gettó, ahonnan csoportonként kerültek naponta a különlegesen berendezett kínzókamrákba, ott hüvelykszoritókkal, gumibotokkal kínozták- verték őket, míg a fájdalmaktól már félig aléltan megmondták, hová rejtették, kiknek adták át értéktárgyaikat. Sokan haltak bele a kínzásokba. Akik megmaradtak, szinte megkönnyebbültek, midőn vagonokba rakták őket, ha 80-90-ed magukkal is!

Négy-öt napig utaztak így, útközben elhaltak társaságában, míg az auschwitzi koncentrációs tábor zsidórámpájára érkeztek. Ami itt történt velük, azt már tudjuk. Férjeiktől, szüleiktől, gyermekeiktől elválasztva, a gyermeki, a hitvestársi, az anyai szív fájdalmától félig őrülten érkeztek, mint jobbra szelektáltak a "C" tábor barakkjaiba. Mielőtt a piszoknak, a terveknek, a járványos betegségeknek e csarnokaiba léptek, még át kellett éljenek egy mozzanatot, az emberi méltóságbóli kivetkőztetés procedúráját, a fürdetést.

Durva kezek vágták le ápolt hajfonataikat és szedték le testükről a ruhát.
Fürdés után adtak reájuk másokat, de olyanokat, amelyeket még az útszéli koldus is undorral dobna el. Ezekben a ruhákban kapták a III. Birodalom első juttatását, a tetveket.

Ilyen előzmények után kezdték meg a K. Z. drótjai közé zárva, árnyékéletüket. Mosléknak is silány táplálékuk nem engedte, hogy éhen haljanak, de élni sem. Táplálékukból teljesen hiányzott a fehérje, ennek kiesése ólomnehézzé tette lábaikat. A zsiradék hiánya püffedtté tette testüket. A rendes havi mensesük elmaradt. Ennek idegesség, fejfájás, gyakori orrvérzés voltak a következményei. A "B" vitamin hiánya állandó aluszékonyságot és feledékenységet idézett elő, ami addig terjedt, hogy már lakhelyük utcájának nevét és házuk számát is elfeledték. Csak szemükben látszott még élet, belőlük sem az értelem tiszta lángja lobogott, hanem az éhségtől, testi és lelki fájdalmaktól megzavart tudat ködfátyolba vont tüze.

Ily körülmények között csinálták végig az órákig tartó Zählappeleket, számbavételi sorakozókat, és ha ájultan kidőltek a sorból, midőn a reájuk öntött hideg víztől magukhoz tértek, első pillantásuk a K. Z. fölött gomolygó füstre és a krematórium kéményeinek lobogó lángjára esett. E két jel, a füst és a láng tudatták velük a nap minden órájában, hogy a túlvilág kapui előtt állanak!

Négy hónapig éltek a "C" tábor lakói a krematóriumok kapui előtt és tíz napig tartott, míg a halálba indulók azokon átvonultak. Negyvenötezer, agyonsanyargatott testből szállt el a lélek, és a "C" táborra, annyi tragédia hordozóinak szállására, mérhetetlen némaság borul!

Ezt a véres epizódot is elfelejtettük, mert el kellett felejteni, ha nem akartunk beleőrülni az átélt borzalmakba és sötét jövőnk reménytelenségébe.
Sokat segítettek ebben a luminálmámor feledtető órái. Sokszor úgy gondolok a múltra, mintha álomban éltem volna át K. Z. előtti életemet. Elfeledni mindent, csak az a célom és nem gondolni semmire.

Mi az életünkért futunk, eszünkbe sem jut, hogy egy pillanatra is megálljunk és valamit magunkhoz vegyünk. Mi megtanultuk, hogy minden mulandó és minden csak relatív értékkel bír! Kivétel ez alól csak egy van: A szabadság!

Elhalt milliók sír nélküli sírjaitól búcsúzom.

Minden mulandó!

Ezerkilencszáznegyvenöt május ötödikén már fehér zászló leng az ebenseei koncentrációs tábor tornyán. Vakító fehéren süt a tavaszi nap. Vége van! Letették a fegyvert! Kilenc óra körül kis amerikai tank érkezik három katonával és átveszi a tábort. Szabadok vagyunk!...

Betegen, testben, lélekben megtörve, útnak indulok hazafelé. Utamat nem könnyíti a nosztalgia kielégültsége, mert virágzó városok helyén mindenhol üszkös romok és temetők tömegsírjai fogadnak.

Félek a valóságtól, hogy feldúlt családi otthonomban nem várnak szülők és nélkülözni fogom a hitves, a gyermek, a testvér megnyugtató szeretetét.

A megaláztatások, a bánatok, a krematóriumok és máglyák borzalmai, az élőhalottak kommandójában eltöltött nyolc hónap siralomházi élete eltompították bennem a jónak vagy rossznak érzékelését.

Érzem! Pihenni kellene. Erőt gyűjteni. De kérdés, van-e ennek értelme tovább?

Egyfelől betegségem láza éget. másfelől a véres múlt dermeszti szívemet.

Kétmillió ártatlan embert kísértek szemeim a gázkamarákig és voltam tanúja a máglyák borzalmainak.

Hullák százait nyitottam fel egy lángeszű, egyben csendesen őrjöngő orvos parancsára, hogy hamis teóriákra épített tudomány profitáljon a gáz- és máglyahalálba küldött milliók tömegeiből.

Egészséges fiatal leányok holttesteiről szeltem le a húst és készítettem belőlük erős táptalajt dr. Mengele baktériumtenyészete számára.

Nyomorékok és törpék hulláit dugtam klórmeszes fürdőkbe, vagy főztem napokig, hogy tiszta csontvázak kerüljenek a III. Birodalom múzeumaiba, ahol nemzedékeknek vannak hívatva igazolni egy nép kipusztulásának szükséges voltát.

Kétszer éreztem a halál szelének érintését, midőn a kivégzőosztagok fegyverei előtt feküdtem. Ezerháromszáz bajtársam véres holttestétől búcsúztam, hogy egyedül maradjak hírmondónak.

Száz kilométereket meneteltem hómezőkön, fagyhalállal küzdve, hogy további megsemmisítőtáborok lakója legyek. Nagy utat tettem idáig!

Lakásomban nem találom helyemet. Céltalanul járok-kelek a néma falak között. Véres emlékekkel és mély bánatokkal van tele a múltam és sötét előttem a jövő.

Mint nyugtalan árnyéka önmagamnak, úgy bolyongok az ismert utcákon. Csak akkor zökkenek ki mély letargiámból, ha enyéimet vélem a jövők-menők között megpillantani.

Némán tűröm betegségem fájdalmait és magamba roskadtan számolom a hónapok múlását. Már október van. Hat hónap telt el szabadulásom óta.

Fázósan ülök egy korasötét délutánon, a kályha melegétől várok enyhülést szobám homályában.

Csengő szól hirtelen és ajtó nyílik. Nőm és gyermekem lépnek be rajta.
Bergen-Belsen, a hírhedt megsemmisítőtábor volt felszabadulásuk helye, onnan tértek jó egészségben haza. Ennyit elmondtak, a többit sírták órákon át, de így is megértettem és tudtam mindent.

Most már van értelme tovább! Van kiért és miért! Dolgozni akarok ismét. Jó érzés lesz a segíteni tudás kielégültsége, de halottakat, nem boncolok többé

dr. Josef Mengele az ígéretesen induló fiatal orvos, a későbbi kegyetlen
tömeggyilkos és embertelen szörnyűségek elkövetője, az emberiség egyik
elhibázott eszméjének nevében lealjasult és állattá vált ember, aki később
egy másik földrészen keresett menedéket - 1979. február 7-én a brazil
tengerparton a vízbe fulladt. Az ő csontvázát tárták fel hat évvel később a
szakemberek, és így végre bizonyossá lett, hogy az annyit keresett háborús
bűnös a régen megszolgált halált nem mások kezétől ugyan, de elnyerte
hatvannyolc éves korában.

Nincsenek megjegyzések: