Márai Sándor: Zendülők

"A ház most nagy volt és üres. A város is üresebbnek tetszett [...]. Az életnek nem volt számára teljes értelme többé. [...] A szobákból lassan kiszikadt [...] gyermekségének illata. Mindketten szimatolva jártak az ismerős nyomon, keresték a régi életet, pillantásaik bizalmas fényét, mozdulataik gyengédségét. Megadta magát, s mint aki felismeri életet nagy tévedését: néha nyugalmas közöny szállotta meg."

"Tapasztalniuk kellett, az első félórában, melyet egyenjogúan töltöttek el a felnőttek tanyáján, hogy az egész kaland nem olyan mulatságos, mint képzelték. Mindenesetre sokkal kevésbé mulatságos, mint még tegnap hitték. [...] Csüggedten ültek itt, s először látták, milyen kopott és sivár a berendezés; tikkadtan nyeldekelték a pállott, savanyú levegőt. [...] Az unalom átalakult bizonytalan szorongássá. Mi lesz, ha mindennel, amit kívülről ismertek csak eddig így járnak a jövőben? Ha minden, ami rejtett és idegen volt, közel jön most, s ők fesztelenül megismerhetik a világot, a titkokat, melyeknek birtokáért a felnőttek között dúlt a küzdelem, a pénzt, a szabadságot, a nőket, s mindenről kiderül, hogy egészen más és sokkal érdektelenebb, mint hitték?"

"Milyen nehéz elszakadni emberektől! Azt hisszük, szabadok vagyunk, s mikor szabadulni akarunk, megtudjuk, hogy mozdulni sem tudunk. Valaki felelőtlenül mosolyog egyszer, s rögtön beleguzsalyodik egy ember barátságába. Ő nem tudja, mi ez a barátság. Barátokat másként képzelt el; könnyű és derűs sétálást értett a barátságon, felelőtlen rokonszenvet, mely nem kötelez semmire. Az ember együtt jár, kicseréli gondolatait.... S most először gondolt arra, hogy súlyos és bonthatatlan kapocs is lehet emberek között, melyet csak sérülések árán lehet elszakítani."

"Talán jobbak a könyvek. A könyvek között kellett volna maradni; minden, amit az ember mástól kap, fájdalmas és tisztátalan."

.

„Az ember pontosan tudja, mikor hagy ott örökre egy tájat, egy szobát, ahol sokáig élt. Nem gondolt semmire, de a küszöbön megállt és visszanézett.”

.

"Bizonyos tárgyak tovább élték a maguk tabu-életét, [...], - mintegy bura alatt, elkülönítve [...]. ...szobája az utcalámpa homályos világításában olyan volt, mintha eltemettek volna itt valakit, nemrégen - valakit, kinek emlékét a hátramaradottak nem merik még bolygatni. A tárgyak helyzetében volt valami a révületből, ahogyan a halottak személyes holmija merevedik meg, csak nem műemlékszerűen."

.

"Az ember él egy ember mellett, s nem tud róla sokáig semmit. Egy napon megérzi, hogy nincs már hozzá semmi köze. Ez volt itt a világ egyik része, [...]. Olyan erős volt ez a világ, hogy semmi nem tudta lerombolni, ami kívülről tört reá, [...]. Egy éve egyszerre egy résen át betört valami, amit nem lehetett előre tudni. S akkor megtudta, hogy van egy másik világ. Minden elváltozott. Ami eddig édes volt, keserű lett, ami savanyú, olyan most, mint az epe. Az üvegházból őserdő lett."

.

"Valamilyen titok volt a könyvek mögött, nem is abban, amit mondtak, inkább, hogy miért írták le a sorokat? [...] Azt kellett volna megtudni, miért készültek a könyvek? Örömet szerez annak, aki leírja, amit gondol? Úgy érezte, inkább fájdalmat okoz. S amit leírt, elveszíti, nincs köze többé hozzá, kínos emlék marad, mint egy bűntettnek, melyért - egyszer, később -  mindig felelősségre lehet vonni a tettest."

.

"Vannak kristályosodási folyamatok minden emberi közösségben, melyek törvényét nem ismerjük. [...] Nagyon nehéz megmondani, mi az, ami összekapcsolja az embereket, különösen egészen fiatal korban, mikor érdekek még nem szövik-fonják a barátságokat. [...] Általában nem a rokonszenv az, ami összehozza az embereket. Inkább kínos és fájdalmas érzés, mikor két ember úgy érzi, hogy össze kell kerülniök. [...] A laza anyagból egy pillanat alatt lesz kristály, nem lehet tudni, miféle folyamat előzi meg. Nem lehet tudni, mi az, ami bizonyos embereket, kik kevéssel elébb még mint sem sejtettek egymásról, összehajt, egyik pillanatról a másikra összekovácsol, bűntudatnál nyugtalanítóbban, jobban, mint szülőket gyermekekkel, mint a szerelmeseket, mint a gyilkosokat."

.

"Általában azt tapasztaltam a nagyvilágban, amerre megfordultam, hogy az emberek mindent kihevernek. Már amennyiben túlélik."

.

"A szülőváros nem templomtorony és nem tér szökőkúttal, s virágzó kereskedelem és ipar; a szülőváros egy kapualj, ahol először gondoltál valamire, pad, amelyen ültél és nem értettél valamit, pillanat a folyóvíz alatt, mikor valamilyen régi létezés emlékébe szédültél vissza; simára csiszolt kavics, melyet megtalálsz a régi asztalfiókban, s már nem tudod, mit akartál vele; a hittantanár kalapja, melyen barna folt éktelenkedett, szorongás egy történelemóra előtt, különös játékok, melyeket senki nem ért, és következményeiről álmodsz egy életen át, tárgy egy ember kezében, hang, amit éjjel hallasz a nyitott ablakon át és nem tudod elfelejteni, egy szoba világítása, két bojt egy függöny alján."