Márai Sándor: Féltékenyek

"... úgy írt, mint aki homályosan emlékezik valamire, keresi a szavakat, nagyon szeretné elmondani, de minden szó csak hasonlít, csak emlékeztet valamire - az, amit mondani szeretne, eltűnt valahol, elsikkadt az életben vagy egy általános, nemzetközi rendetlenségben, vagy talán valamilyen földrajzi szerencsétlenség nyelte el, s most ott pihen, a föld mélyében, gránitrétegek alatt, borostyánba ágyazva, mint az őskori szúnyogok."

"A tájból úgy áradt a halál, mintha kimondtak volna valamit. [...] nem tudott a halálról semmit. A halottak körül dögszagú virág volt, sok költség, veszekedés. Nem értette a halált. "Valamiért" meghalni, mondták; [...] fejét rázta. Az ember nem hal meg "valamiért". a halál néha egészen közelről rémlett föl, sorvadó szájak, szakállak és fogak; irtózatos volt és valószínűtlen, de mindenestől olyan földi, emberi kissé gyermekes; lehetetlen védekezni ellene. Aztán volt a másik halál, amely ellen nem lehetett védekezni, a halál, amely bennünk volt, a mi halálunk, mikor a forma ernyedni kezd, nem tart többé, iszonyatos tehetetlenség bénítja meg az élet és a munka ütemét, s a bűntudat, amely egyszerre ordítani kezd, hogy mi vagyunk a halál, mi találtuk fel, mi terjesztjük."

"Minden ember magával viszi az egész múltat, gondolta Péter; de La valahogy balzsamozta a múltat, semmit nem hajított el, minden emlék élt benne még egy kissé; azt a rejtélyes és időtlen életet élték benne az emlékek, mint a fölösleges tárgyak és az emberiség nagy korszakain átderengő mondák és szép gondolatok."

"Egyetlen szóban elfért, amit egész életével mondani akart. De azt az egyetlen szót nem mondhatta el egyetlen pillanattal elébb, csak amikor itt volt az ideje. Most történt valami, benne és körülötte, talán születése pillanata óta először "történt" valami. [...] Tudta, hogy utolszor jár itt. Ezért iparkodott úgy nézni mindent, mint a kiállított tárgyakat, s mintha először járna itt. Valami bezárult, valami véget ért. [...] Valamikor egy fiatal nő lakott itt; egy éjszaka eltemette s örökre megőrizte testét és tárgyait a lázas kitörés hamuja. Volt valami döbbenetes mozdulatlanság e szobában, valami időtlen és hangtalan, mint a tengerfenéken. Egyszer életem itt, gondolta. [...] A pipereasztal elé lépett [...]; valaki harcolt itt az életéért, az ifjúságért és a szépségért, mint egy orvos, a nap minden órájában."

"A fuldokló érezheti így magát, két part között, a pillanatban, mikor tagjai gémberedni kezdenek; a parton emberek állanak és fecsegnek, [...] senki nem hallja kiáltásait, [...]. ...., akit tűrhetően ismertem, megszűnt, s egy másik, akit gyanakodva és ellenségesen szemléltem, megindult, el a süllyedő világból, el ebből a sötétedő sűrű és rendezett idegenségből, elindult a derengő táj felé, ahová vissza kellett térnie. Mert, mint aki útközben hirtelen hangot hall és irányt változtat, s az útitársak felsikoltanak körülötte és nem tudják követni: én is visszafelé mentem most az időben és az életben."

"Valami tartott és bezárt itt, mint egy vár, erős, tömzsi falakkal; a felvonóhidat csak ritkán engedtük le a világ élménye előtt. S most el kell hagyni mindezt, s visszatérni e különös, félelmes városba, [...] Mi lesz velem ebben a városban? Miért kell kilépnem életem biztos köreiből, s visszatérni abba a ködös és félelmes ismerősségbe, [...]? ... Ki vár ott reám?"

"... mint valaki, aki kétségbeesve veszi észre, hogy hiába mindne, a titkok, amely őt jelenti, egyszer mégis mindenen túl kiderül..."

"... kávét iszik este, titokban, mérges és erős kávét, tejszínnel, korlátlanul, mint a részegesek. Nem tud kávé nélkül élni. Valamilyen mámorra neki is szüksége van, afféle hideg mámorra, amelytől még jobban fáj minden, még világosabb, érzékelhetőbb és tapinthatóbb mindaz, amit nem bír elvilselni."

"... azt mondta, mindenki meghal, akit nem szeretnek. [...] Azt mondta, a szeretet olyan, mint a magzatvíz az élőlény körül, nem hatol át rajta fény, sem zörej, nem hatol át rajta veszély. Azt mondta, a szeretet erősebb, mint a halál. A szeretet úgy tartja azt, akit szeretünk, oly magasan és biztosan, mint egy óriás szolga, akitől mindenki fél; a szeretetnek pallosa van, és villámokat szór."

"... az elutazók szobájában mindig van valami lázadásszerű, a padlón torlaszok hevernek könyvekből [...], és az íróasztalon titkos tárgyak kelnek útra rejtekhelyeikről, tárgyak, melyeket önmagunknak sem szívesen vallunk be, s az elutazás pillanatában megdöbbenve vesszük észre, hogy nélkülözhetetlen szerszámai életünknek, [...], a fiókokból, szekrényekből, kabátzsebekből előmásztak egy kedves életnek e rejtélyes kísérői, ez alvilági szörnyetegek... [...] Most megértette ő is, hogy valami elkezdődött. A tárgyak már elvándoroltak szokott helyükről."

"Ennek a pillanatnak az emléke élt és világított a összes emlékek mögött, melyek az időben felgyűltek és lerakódtak az élet tájain: az emlékek alaktalan anyaggá sűrűsödtek, s az egész együtt Edit élete volt; de ebben a lerakódott anyagban kristályosan kialakult és világított ez a pillanant, ahogy egy egészen kis rubinszem érik meg a földben, a látható világ alatt, s ez a kis, ismeretlen és eldugott rubin egyetlen értelme és értéke a kopár vidéknek. Erről a pillanatról nem tudott senki."

"Nem lehet eléggé szeretni, gondolta. Mikor tanulom meg? Eddig csak indulatok között éltem, vágyak és félelmek között. A szeretet valószínűleg vágytalan. Nem akar már adni, és nem akar venni. A szeretet, [...], úgy látszik könyörtelen is. Minden igazság könyörtelen; nem alkuszik, nem lehet vitatkozni vele."

"De akadtak itt még más szagok is, elrejtve. Nem gyújtott villanyt, egy ideig mozdulatlanul állt a sötét szobában. Mintha minden mozdulat, minden lélegzetvétel felkavarná és beláthatatlan következményekkel mozgatná meg a dermedt rendet, mely a bútorok között kényszeredetten és sértődötten, kialakult."

"... ez volt a jellegzetes mindenben, amit csinált, már szopós gyermek korában híres volt arról, hogy "nem bírja abbahagyni", mindent ilyen görcsszerűen csinált, túl a rendes és illedelmes mértéken, a vágy és a harag is ilyen mértéktelenül tört elő..."

"Ha egy ember akar valamit a másik embertől, a szavak nem tudnak elrejteni semmit."

"Az ember akkor nő fel, mikor egy napon észreveszi, hogy már hiába tér vissza oda, abba a szobába vagy azok közé, akikkel azt a másik játékot játszotta, azt az igazit... valami elromlott, a játékok eltörtek, az emberek meghaltak, vége az egésznek... Akkor felnőtt..."

"Most nagyon egyedül vagyok. Soha nem voltam ilyen egyedül, mint most, itthon, közöttetek. Olyanok vagyunk, mint a nyolc- és kilencbetűs szavak a keresztrejtvényben; külön-külön mindegyik csak latin indulatszót vagy spanyol költőt, vagy északi madárfajtát jelent, de az egésznek együtt talán van valamilyen értelme... Talán most megfejt minket valaki [...]"

"Minden szobában halódott valami. Amolyan előgyász áradt el a szobákban, még nem is árnyék, csak fényhiány. [...] Mintha a tárgyak és a szobák a maguk módján eléjehaladtak volna valaminek, ami még nem szűnt meg, mint ahogy az alacsonyabb rendű testrészek elhalnak, mikor a szív még dobog és az agyvelő kételkedik; de a körmök már kékülnek. [...] Az élet emlékei nagyon finom porrá omlottak, mint a szövetek, melyeket sokáig nem ért levegő."

"... számára a család erő is volt, földi, természeti tünemény, mely áthatotta az élet anyagi jelenségeit, bizonyos sugárkörben behatolt az idegen emberekbe is, s szelídítette és áthasonította őket."

"Az idegen nem is érti egészen pontosan az egyes szavak átdolgozott, családi értelmét. Csak a család érti."

"A szavakat nem elég krétával felírni a táblára; át kell élni a szavakat, néha rettenetes áron, csak akkor adják ide minden ízüket, teljes értelmüket. [...] Minden szó mögött képek mozdultak, hamuszínű képek, már csaknem feketék az időtől, mint az arcképek, melyeknek festékanyagában sok az aszfalt. Szeretett volna tudatlan és elfogulatlan maradni a homályos képek között; egyes szavakat legszívesebben borszesszel mosott volna le, hogy visszakapják régi színességüket és csillogásukat."

"Szagok maradtak a halottak után, zugokban és szövetekben. Kézjegyek maradtak utánuk. Éltek a szobákban, a maguk halott módján, kissé színtelenül, azzal a gőgös és rejtélyes tapintattal, ahogy csak halottak tudnak érintkezni az élőkkel. [...] Jártak a lakásban, mint felfedező úton egy régen porrá omlott városban, melynek oszlopait, használati tárgyait, köntösmaradékait egyenként ássák ki a mélyből a kutatók, s óvatos kézzel illesztik össze a törmelékeket.

Nincsenek megjegyzések: