Márai Sándor: Az idegenek

"Az élet rajza és színe emlékeztetett a régire, de mintha átfestették volna [...]."

"A valóság nagyon egyszerű, csak észre kell venni. De az nem segít."

"Ha mi, emberek - különösen mi, nők - egy hosszú életen át nem találjuk meg az egyetlen embert, akit bűntudat nélkül tudunk szeretni, kénytelenül átadjuk magunkat az irodalomnak. Ez a kárpótlás nem tökéletes; de be kell érni a cserepekkel is."

"Azt hittem, elég, ha ír az ember. De aztán észrevettem, hogy írással egyetlen ember sorsát sem lehet megváltoztatni. Ez a felismerés fájt. A legtöbb, amit az írás tehet, hogy hasonlít a zenéhez, mintegy az értelem zenéje már, s valamit felébreszt, és aztán megint elaltat bennünk [...]."

"Ezekben a hónapokban minden óra visszahozott valamit az életből, s megmutatta még egyszer a változatokat, azt a fonák és igazibb tartalmat, ami az élmények és tünemények mögött lappangott."

"Ez volt ő, ilyen az ő modoruk [...]: kimondani valamit, ami fáj, amiről a többiek hallgatnak, s aztán ártatlan arccal elfordulni a felidézett valóságtól, mintegy megszökni a tett színhelyéről."

"Most már gyanította, meddig is tarthat még - s egyszerre dideregve érezte, hogy az idő nemcsak fogalom, hanem valóság, térfogata is van, s tud olyan szűk lenni, mint egy cella, ahol megfordulni sem bír az ember."

"Igen, meghalt, mert nem bírta tovább, mert megsértettek benne valamit, gondolta. Minden ember meghal, ha megsértik benne azt, amiben hisz, ami fontos neki, ami az ő méltósága és műve a világban. Ki sértette meg? - tűnődött. - Az idegenek? A gyermekek? A nők? Vagy csak az élet, általános szóval, ahogy a regényekben és az orvosi könyvekben jelölik azt a tüneményt és folyamatot, melynek igazában nincs is névvel rögzíthető tartalma?"

"A kérdést nem merte kimondani; elhallgatta, mint ahogy általában elhallgatjuk a kérdéseket, melyekre mélyen, titokban öröktől tudjuk a választ."

"Az apák lelke a halál után egy ideig ott marad még azok között, akiket szeretett: megtelnek vele a szobák, s érintkezik kedvesei lelkével. Ez az érintés sokkal gyöngédebb [...]. Csak jelen van még egy ideig a házban, ahol élt, s ahol most fekete ruhában járnak a családtagok, megalázottan és felszabadultan, kiraboltan és kíváncsian, fiókokat húznak ki, zsebekben kutatnak, keresik az elköltözött lélek titkát, ernyedetlenül nyomoznak, mintha minden ember őrizne és rejtene életében valamit, ami csak az övé volt, s ez a furcsa kincs most szabad préda."

"Egy reggel felébredtek és észrevették, hogy egyedül vannak. Akkor dideregtek, ásítottak, a mennyezetre néztek, csodálkoztak. Egyedül voltak, Garrenek voltak, de másképp, mint eddig. Felkeltek, felöltöztek, s elindultak új életük felé; mindegyik úgy és arra, ahogy jellemük megszabta és végzetük parancsolta."