Rájöttem, hogy barátság-korszakaim voltak. Minden korszakomban más volt a „legjobb” barát. Sok barátnak nevezett emberkét elhagytam útközben (vagy inkább ők hagytak el engem), de egy pár megmaradt, egy kézen meg tudom tudtam számolni őket, mára viszont…, nos, szánalmasan hangzik, de egy olyan személy sincs, akit barátomnak tudok nevezni. Közhely, de igaz az a mondás, hogy ahogy öregszel, egyre nehezebb barátokra találni, szinte lehetetlen.
.
Most pedig attól az embertől is megpróbálok elbúcsúzni, aki nagyon hosszú ideje "ismer", akinek a barátsága sokat jelent(ett). Úgy éreztem mi hasonlóak vagyunk, számít a barátságunk..., most pFeladtam, hogy bármit is tegyek azért, hogy minden olyan legyen, mint volt, vagy legalábbis ahhoz hasonló. Feladtam a próbálkozást a kommunikáció visszaállítására, feladtam mindent, ami kicsit is változtathatna a kapcsolatunkon, feladtam, és beletörődtem.
Hogy miért? A kulcsszó: változás. Megváltoztunk, megváltoztak a körülmények, sok a rejtett seb, a tüskék még szúrnak, a csalódás érzése éget. Már nem tudok Róla semmit, nem ismerem, nem tudom, mit szeret és mit nem, nem tudom mit gondol, nem tudom mi foglalkoztatja…, de ez fordítva is áll.
Hogyan jutottunk idáig? Nem értem, de sejtem, régóta zajlik egy „leválási folyamat”.
.
2007.07.26 11:45A barátság szón töprengtem mostanában, hogy mit is jelent.
.
2007.05.27. 00:29
Iszonyú este volt, tele kínos vigyorgással, pocsékul érzem magam..., nem tudom ki, hogy volt vele, de számomra hatalmas csalódás volt a leánybúcsú. Hazafelé elhagyott az összes életerőm. Annyira készültem..., minden fellelhető dolgot játékot, poént összeszedtem, vadidegeneknek írtam, ajándékok után kutattam, a megfelelő tortát kerestem, és egy csomó pénzt beleöltem ebbe az egészbe (aminek kb. a felét sem kaptam vissza, mondjuk, ez nem is érdekel annyira).
Most itt ülök, és potyognak a könnyeim, rosszul érzem magam, az egész lapos volt, és vontatott..., senkit sem érdekelt, elvoltak magukba, belterjesen, vihogtak, amikor az "illem" megkövetelte, és ennyi. Néha azt volt az érzésem, hogy kifigurázzák, vagyis inkább kigúnyolják, ezt az egészet, azaz engem.
Magamba zuhantam, csak az érdekelt, hogy vágjuk fel a tortát és mehessek haza. (Végül az s.k. oklevelet + fogadalomtételt sem adtam oda, mert túl degradálónak találták volna.)
Igaz, hogy vegyes volt a társaság és pár évvel idősebb is, nem mindenki ismerte a másikat, de egy kis erőlködés nem ártott volna...vagy egyszerűen csak én szerveztem túl, meg rossz irányba, és nem kellett volna feladatokat kitalálni, tortát rendelni..., ahogy mást sem. (tisztában vagyok, hogy nem én voltam itt a lényeg, hanem Ő, hogy azt kapja, amit Ő szeretne..., de amikor nyávogos-hagyjál már békén hangon benyögte, hogy "jaj, ne már!", hát ott részemről majdnem eltörött a mécses, néztem Ő-t, és nem ismertem rá, fájt..., nagyon). De azért remélem, hogy jól érezte magát, és örült az ajándékoknak (igaz, miért pont nekem vallaná be az ellenkezőjét?) Rég éreztem magam ilyen rosszul, de ebből is látszik, hogy ellenkező irányba tartunk, Ő egy olyan világ felé halad, ami nekem azt hiszem sosem lesz, ami nem az én világom, valószínűleg nem is lesz az soha..., és kérdés, hogy fenn maradhat-e egy olyan barátság, ahol mindketten más-más közegben élünk...hmmm...nem tudom, talán ez is közrejátszik ehhez a ma esti letargiához, ez az érzés kimondatlanul is befészkeltem magát a lényembe a mai nappal....
2008.02.01. 00:21
Egy kósza sms érkezett.
Valahol számítottam rá, túl sok hét telt el csöndben.
Hurrá, hogy megdobtak vele, csak épp...
Eltávolódtam, épphogy túlélek.
up: pár óra múlva kierőszakoltam magamból egy mondatot, akár "halálos mondatnak" is nevezhetném, avagy "barátságunk vége" mondatnak. Részéről, azt hiszem. Nem tudom, mit vonhatnék le a reakcióból , annyit sikerül leszűrni elborult aggyal, hogy nem kedvel benne túlzottan, sőt...
Felidegelt, aztán meg jól megríkatott. De őszíntén, nincs erőm veszekedni, és ahhoz sincs, hogy kitaláljam mi történik, mi a valódi jelentése, tartalma.
Nem akarom megbántani, Neki sem könnyű, Neki is fekete a világ, tudom, hogy nem vagyok jó barát, annak kéne lennem, de nem megy, nem tudok mosolyogni, vidám lenni, nem tudok beszélni, egyszerűen nincs mit mondanom, nem akarom elmondani másnak (még Neki sem), idő kell, hogy összekaparjam magam, hogy ne automatikusan vegyem a levegőt, hanem azért, mert élni akarok. Neki is megírtam ezeket, nehéz volt, és talán nem úgy fogja értelmezni, ahogy én szeretném, ahogy én érzem...de azt hiszem lerí rólam, hogy nem vagyok százas...most tényleg nem vagyok, és nem is leszek, egy ideig biztos nem.
Megérti-e? Nem tudom...
Válaszol-e? Nem vagyok benne biztos...
Megbocsát-e? Nem hiszem...
Lehetünk-e továbbra is barátok? Talán...
Lehetek-e valaha is "normális"? Soha...
Hogy legyek teljesen őszinte Vele, ha tudom, hogy borzasztóan megsebezném azzal az egy mondattal, ami néha ordítva kivánkozik ki belőlem, ami egyre dörömböl az agyamban??? Hogy lehetne bárkinek is elmondani, azt a szörnyűséget, hogy ha nem lennék elég gyáva hozzá, már rég nem élnék??? Feszít ez a mondat..., régóta tisztában vagyok azzal, hogy depressziv alkat vagyok, az álarcok azonban csodára képesek, senki nem sejt semmit. A mosolyom hamis, üresség van mögötte és sötétség. Fáj, néha annyira fáj, hogy széttép..., érzed, hogy megszakad a szíved, és magad sem tudod miért, a lelked sikoltozik és senki nem hallja, menekülni akar, de csak egy helyben topog.
.
2008.02.03. 19:05
És megjött a válasz. Megértőnek tűnt, talán érti, talán nem. Akár hogy is, ennél jobban nem tudok belefolyni, bőven elég a démonaimmal harcolni. Össze KELL kaparnom magam.
Ha vissza mehetnék az időben mindent másképp csinálnék. Ha akkor tudtam volna, amit most tudok... Letették a kezembe a jövőm, de túl nehéznek bizonyul(t), nem bírtam/om el a súlyát, túl sokat vártak tőlem, ahogy én is magamtól, ez összeroppantott.
Elvesztek az álmok a vágyak, nincs cél és nem látom a fényt az alagút végén.
.
Sok mindent írtam anno Vele kapcsolatban, de sajnos (vagy sem), csak ezekre leltem rá.
Úgy érezem, megpróbáltam mindent, hogy részt vegyek az életében, ott voltam életének fontos pillanataiban, valahogy mégis elsikkadtam mások mögött. Már nem mondunk el egymásnak semmit, én azért, mert már nem látom értelmet, mert nem érti, nem értheti, ő pedig…hmmm, ő pedig, nem tudom, hogy miért.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése