Itt állok
s szemben önmagam,
s ha kiáltok, visszhangzik szavam,
mely visszapattanva
a közeli kopasz dombról,
nem azt adja vissza,
amit mondok, nem azt szóról-
szóra.
A sok szó,
mely bent megfogant,
nem hallható,
mert az öntudat más
szabályt követel,
mely szíveden végigvonul,
megüt az "átölel",
s béke helyett vad háborút
felel.
Eltorzult
minden igaz szó
és felborult
sok igaz hajó,
békés egyetértés
és együtt-érző szánalom
helyett nem remélés
és mély csikorgó fájdalom
terem.
Elmegyek,
itt hagylak, világ,
én nem leszek
bús rabod tovább;
ide jöttem egyszer,
mert hát ide küldött sorsom,
s lehet nem feledsz el,
de nem te vagy az otthonom
nekem.
Állomás,
röpke pillanat,
minden sírás,
minden itt marad,
csak lelkem bújik ki
mozdulatlan testemből,
és ha megérdemli,
nem lesz hiánya örömből
soha.
Felnézek...
s ott fenn az égen,
ott beszélget
a csendes éjben,
beszélget két csillag,
szavaik szikrákat vetnek.
...s vakító fény villan:
szánalmasan kinevetnek
minket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése