Giuseppe Tomasi Di Lampedusa: A párduc

„Mikor megöregedtek, és haszontalanul bölcsek lettek, gondolataik visszatértek ezekhez a napokhoz, s mindig megsiratták, mert ezek voltak a vágyakozás napjai, mely mindig jelen volt, mert mindig legyőzték; az ágyak napjai, sok ágyé, amelyek mind felkínálkoztak nekik, de ők visszautasították; az érzéki inger napjai, amely, éppen mert el volt fojtva bennük, egy pillanatra lemondássá szublimálódott, azaz igazi szerelemmé vált.”

„Nem: jobb unatkozni, mint másokat untatni.”

„Évtizedek óta érezte már, amint az élet fluiduma, a léthez való képesség, egyszóval maga az élet, s talán a továbbélés akarása is lassú, de megszakíthatatlan folyamatossággal eltávozik belőle, ahogy a homokszemek összetömörülnek, és egyenként, sietség és megállás nélkül leperegnek a homokóra szűk nyílásán. A fokozott tevékenység s a feszült figyelem egyes pillanataiban el-elhagyta a folyamatos bomlásnak ez az érzése, hogy aztán könyörtelenül visszatérjen, felhasználva a csend vagy a magába mélyedés legrövidebb alkalmait is: mint ahogy valami szüntelen zúgás vagy az ingaóra ketyegése uralkodóvá lesz, amikor körös-körül minden elnémul; s csak akkor adunk róla számot magunknak, hogy e zajok mindig jelen volta, éberen virrasztva akkor is, amikor mi nem figyeltünk rájuk.”

„A múlt kísérteteit hosszú évekkel ezelőtt száműzte már; ott bujkáltak természetesen mindenütt, ők csempésztek keserű ízt az ételekbe, halálos unalmat a társalgásba; de igazi arcukat hosszú ideje nem mutatták meg; az most tűnt csak elő, a jóvátehetetlen hibák gyászos komikumába burkoltan.”

„…egyáltalán semmit sem érzett: mintha valami ismert, de idegen világban élne, amely kiadta immár minden érzelmet gerjesztő tartalmát, s most már puszta formákból áll csupán.”

Nincsenek megjegyzések: