Emily Brontë: Üvöltő szelek

„[…] furcsa, hogy a megszokás mennyire befolyásolja az ízlésünket és a gondolkozásunkat: […]”

„Minden csapás, ami a világon engem ért, Heathcliffet sújtotta, kezdettől fogva az ő szenvedéseit figyelem és érzem át. Ő az életem értelme. Ha rajta kívül minden más elpusztulna, én tovább léteznék, és ha minden más megmaradna, de ő megsemmisül, az egész világmindenség félelmetesen idegenné válna a számomra: nem lehetnék a része többé… A Linton iránt érzett szerelmem olyan, mint a fák lombja: tudom, hogy az idő meg fogja változtatni, akárcsak a fákat a tél. A Heathcliff iránti szerelmem örökkévaló, mint a kőszikla alattunk: látszólag kevés boldogságot terem, de nélkülözhetetlen.”

Arra is figyelmeztetnem kell magam, hogy lélegzetet vegyek – szinte kényszerítem a szívem, hogy dobogjon! Mintha egy merev rugót kéne visszanyomnom: erőltetnem kell a legapróbb cselekvést is, amire nem egy bizonyos gondolat késztet, és erőltetnem kell, hogy tudomást vegyek bármiről – legyen az élő vagy halott -, ha nincs köze ahhoz az egyetlen, mindent átfogó eszméhez.

Nincsenek megjegyzések: