Mióta Tata elment, nem éreztem semmit, csak a megszokott ürességet, és ájult közönyt. Azóta képtelen voltam sírni. Aztán kaptam egy e-mailt, aminek nagy részét nem is érettem (valószínűleg nem is fogom), de két mondatnak, és az új Zanzibar albumnak köszönhetően, tegnap este óta képtelen vagyok abbahagyni a bőgést. Széttép.
És, hogy hol a poén? Mindkettőt ugyanattól az embertől kaptam..., és abban a két mondatban, a lényegben, közölte, hogy ezentúl olvasatlanul kukázza a leveleimet (már ha írnék), és egy mozdulattal törölt az ismerősei közül.

U.p.: A Valeriana xart sem ér.