Example - Changed The Way You Kiss Me

Prodigy - No Good

2011, már most utállak!

Túlélőzene:

Djuma Soundsystem - Les Djinns (Trentemoller Remix)

Three Drives - Greece 2000

József Attila: Reménytelenül

Lassan, tünődve

Az ember végül homokos,

szomorú, vizes síkra ér,

szétnéz merengve és okos

fejével biccent, nem remél.

Én is így próbálok csalás

nélkül szétnézni könnyedén.

Ezüstös fejszesuhanás

játszik a nyárfa levelén.

A semmi ágán ül szivem,

kis teste hangtalan vacog,

köréje gyűlnek szeliden

s nézik, nézik a csillagok.

Vas-színű égboltban...

Vas-színű égboltban forog

a lakkos, hűvös dinamó.

Óh, zajtalan csillagzatok!

Szikrát vet fogam közt a szó - -

Bennem a mult hull, mint a kő

az űrön által hangtalan.

Elleng a néma, kék idő.

Kard éle csillan: a hajam - -

Bajszom mint telt hernyó terül

elillant ízű számra szét.

Fáj a szívem, a szó kihül.

Dehát kinek is szólanék - -

Reményik Sándor: Álmodsz-e róla?

Álmodsz-e róla, mondd?
Eljár-e hozzád olyan suhanó,
Nesztelen léptekkel, mint életében?
Érzed-e édességét közelének?
Barna haját, fájdalmas-nagy vadgesztenye-szemét,
Lélek-kitágította pupilláját,
Lezárt ajkát, a keskenyvonalút,
Mely hallgatni, jaj, régen megtanult,
Jaj, szinte oly jól, mint a koporsóban:
Haját, szemét, arcát, ajkát, alakját
Álmodban látod-e?
S azt a nehány apró, keserű ráncot,
Miket az elfojtott betegség,
S övéiért örök aggodalom
Olyan korán szántogatott
Vonásainak finom földjébe mélyen, mélyen?
Hát ritka mosolygását látod-e?
S még ritkább nevetését,
Mely, ha kibuggyant, mindíg könny buggyant vele,
Mintha mondaná: Nevetés közben is fáj a szív -? 

Álmodsz-e róla, mondd?

Álmodnod kellene.

Hiszen vele élted az életed.
Feleséged volt, életed fele.
S szeretted,
Szeretted százszor erősebben nálam.
Mert bírtad, s merted életedhez kötni
Életét, ahogy férfimódra kell.
S boldog voltál, és boldog volt veled - - ...
Vagy - én szerettem jobban mégis, én,
Aki nem mertem karjaimba vonni,
Mert tudtam: nem lehetek semmije,
Álmok szőnyegét teregethetem csak
Szegény, megfáradt lábai elé?

.  

Álmodj róla!

Álmodnod kellene!
Éltél hiszen annyit a közelében!
Lényének ezer apró részletét
Ismerted, mely nekem rejtve maradt.
Tudtál ezer nem-sejtett édességet
S lelke rejtett, pókhálós zugait,
Hol mégis őszi napfény bujdosott
S a pókfonálon csillogott a harmat
S ezüstrezgéssel reszketett a dér:
Te tudhattad talán csak - egymagad.
Mit ismertem én? Pár nagy vonalat.
Vajjon e pár vonal volt lényege?
Nekem freskó volt - neked mozaik.
Álmaidban még összerakhatod.
Álmodj hát, rettentőn kifosztott ember!
Gazdagok lehetnek az álmaid!
Az álmaidban még gazdag lehetsz!
Láttad annyi drága hétköznapon,
S jóban-rosszban oly bensőségesen
Osztozkodtál vele...
Osztoztam én is, ó igaz,
De csak kivételes nagy ünnepen.
Nem bírtam, nem mertem és nem akartam
A két karomba zárni.
Féltettem összhangját a szíveinknek,
Féltettem őt az élet vad kezétől,
S féltettem kényes, önző magamat.
Elengedtem hát, hogy megőrizhessem,
Mint pók a fonalat -:
Helyette - róla szőtt álmaimat!

. 

Álmodsz-e róla, mondd?
Én, amíg bús fölénnyel
És képzelt diadallal
Csak hagytam peregni az életet -
Álmodtam róla szakadatlanul
Tündéri szépeket.
S kiálmodtam magam.
És most nincsenek többé álmaim.
Se nappal nincsenek, se éjjelente.

. 

Mit nem adnék pedig,
Ha láthatnám egyetlenegyszer bár!
Érezném édességét közelének!
Barna haját, vadgesztenye-szemét,
Mellyel most játsznak őszi angyalok -
Lélek-kitágította pupilláját,
Egy-egy barázdát arca drága földjén,
Egy mosolyát, ha láthatnám! - Egy könnyét
Ha érezném forrón kezemre hullni!
Aggódnánk együtt és nevetnénk együtt,
S fájna szívünk nevetés közben is!

. 

Álmodtam róla egész életemben,

Kiálmodtam lelkemet, magamat.
S álmaimban most meg nem látogat
Soha, soha!

. 

Álmodsz-e róla, mondd?

Mert ha álmodsz, hiába veszteséged:
Kettőnk közül Te vagy a boldogabb!

Prodigy - No Good

You’re no good for me
I don’t need nobody
Don’t need no-one
That’s no good for me

Reményik Sándor: Nem sokat szeretett

Ő nem sok embert szeretett.

A szíve mély, de zárt világ volt:
Különös kőfallal kerített,
Mély futó-árokkal határolt.
S hogy őt szeretik: alig hitte:
Őt, önmagáért, semmi másért,
A szívébe zárt mély világért.

.

Úgy szeretném megmelengetni most

Az ő szívénél melengetett kézzel

A nem-sok embert, akit szeretett.

Itt most ezt a két drága gyermeket:

Testvérének gyermekeit:

Testvéremnek gyermekeit.

Be jó lett volna gyönyörködni bennük,

S egy-öleléssel fogni őket át -

Nekünk, kik szerteágazó családfán

Maradtunk mind a ketten: oldal-ág.

Értetek

Őri István: Temetőben

.

Láttál őszi fákat?

eső-ázott rőt leveleket?

súlyos felhő-borított' eget?

hulltak cseppek arcodra?

letörölted őket,

vagy hagytad

hogy tieid legyenek?

mondtak valamit

ezek a cseppek?

vittek hozzád

erőt, fényt, szerelmet?

oda, ahol a madár se jár,

csak eső-ázott levelek,

semmibe néző szemek,

elmúlt életek...

.

Ott, ahol nincs mozdulat,

csak vergődő árnyak,

síró szél,

s vergődő gondolat:

"Én... mikor? s ő... miért?

egy élet, egy küzdelem

csak ennyit ért?..."

.

Erőtlen "Nem" válaszol,

a sáros föld lehúz,

s az apró halmok

bíztatón intenek feléd:

"Lásd, milyen egyszerű!

ennyi az egész

gyere, takarózz velünk,

nekünk gondtalan

az életünk,

hiszen nem is élünk,

nem szeretünk,

nem remélünk

ugye, milyen egyszerű!

gyere, takarózz velünk

alattunk

nincs szép gondolat,

sem keserű

nincsenek konfliktusok,

minden csupa derű,

mert nem is élünk

köztünk nincsenek

jók s rosszak,

buták és okosok,

csak sáros fűbe simuló

apró, holt kupacok..."

.

Mikor mindenki eltávozott,

egyedül maradtál

a dombok között,

vele, ki itt maradt,

s majd eggyé lesz velük,

ki már nem mozdul innen,

mert a sár-derűs

dombok alá költözött

itt állsz vele szemben,

mégsem láthatod,

mert szemedet homály fedi

itt állsz vele szemben,

s nem hallod őt,

mert füled süket a síri kiáltásra,

.

s ha felé nyúlsz,

nem nyúl feléd keze,

s ha perelsz is Istennel,

nem jön vissza élete

csak a cseppek

a fekete égből,

a tompa fények

a pára ködéből

és a föld szaga,

mely szívedbe markol,

mert benne érezni véled

az ő illatát

.

a fekete dombok feléd intenek...

.

még egyszer ránézel

a legújabbra,

a legszebbre,

az ázott - virág - díszesre,

szemed keresi,

ki már csak volt,

majd tétován megfordulsz,

megfogod a kezét a múltnak,

és elindultok ki,

a kapun át,

az élők közé

.

s közben néha vissza nézel,

hátha, mi volt, mégsem igaz,

hátha utánad jön,

kit ott hagytál a dombok alatt

s talán jön is,

de az est fénytelen fénye

betakarja az apró dombokat,

és sötét fátyolt borít

a világ szemére.

Szeretem ezt a verset, minden benne van, minden fájó érzés, gondolat..., kicsordul a könny tőle.

Wass Albert: Honvágy

Tudom, olykor súlyosan reád nehezedik mégis. Kezed régi kilincsek emlékétől sajog, szemed előtt fölködlik egy ház, füledben rég elhangzott szavak visszhangja duruzsol.

Gondolatban sorra járod a régi szobákat, lelked ujjaival végigsimogatod a kedves, kopott bútorokat. Meghitt illatait feléd küldözgeti egy régi kert. Gyermekkori ösvények kavicsa csikordul emlékezésed léptei alatt. Hegyek és völgyek, erdők és mezők támadnak életre benned.
Eszedbe jut egy régi vázában egy régi virág. Egy szék. Egy tükör. Egy kedves mintájú függöny: a napfény, ahogy valamikor szobádba besütött. Vagy a hold, ahogy behavazta a kerti utat s az illattal álmodozó rózsatöveket. Emberek jönnek feléd a múltból, tekintetek érnek, szavak zsongnak. És mérhetetlenül vágyódsz oda vissza, ahonnan a sors elszakított.

Fáj, tudom. Lelked eltépett gyökérszálai véreznek ilyenkor. És ez a fájdalom gyakorta visszatér.

De elárulok Neked valamit: ma már ez ellen is tudok gyógyító kenőcsöt. Az ember egyet s mást megélt már, s egyet s mást tanult. Ha újra elővesz sajgó fájdalmával a honvágy, gondolj arra: minden kép, amit mutat, a múlté. Mintha régi-régi fényképes albumban lapoznál. Ma már semmi sem azonos azzal, ami benned fáj. Nem csak az idő változott: megváltoztak a hegyek és a völgyek. Az erdők és a mezők. Ma már nem olyanok, mint akkor voltak, ma már semmi sem olyan.
Minden más, minden megváltozott, minden idegen. A meghitt régi utak, amelyekre visszavágyódik benned a fájdalom, már nincsenek. Gyep lepi és bozót nőtte be őket. A barátságos kiskapu helyét idegen rács foglalta el azóta és rá sem ismernél a régi házra. Idegen színnel mázolták be új lakói. Szobáit megtöltötték új és idegen bútorokkal.

Rózsáid helyén illattalan ipari növények tömörülnek szigorú sorokban. Fáidat kivágták régen s újakat nem ültetett senki, mert azt vallják ma, hogy szép haszontalanságokra nem való a föld. Idegen lennél, dermesztő döbbenettel idegen, ha megállanál ma ott, egy régi küszöb nyomait keresve. Idegen.

Így van ez, hidd el. És gondolj rá sokat. Hamarosan rájössz, hogy ami benned fáj, az nem is honvágy már, csupán emlékezés. És mert emlékezés, nem is fáj talán. Mert szép az, hogy mindez volt, és úgy volt, ahogyan emlékezel rá. Jó, hogy van mire emlékezz, ami szép. Gazdag vagy általa. Senki nem rabolhatja el Tőled azt, hogy amire emlékezel, az gyönyörűen szép.

Aztán nézz körül és meglátod, hogy itt is vannak, mindenhol vannak erdők és hegyek, völgyek és mezők. Rózsák és fák és illatos, szép haszontalanságok. És akkor a honvágy már nem is vágy többé benned, hiszen miképpen is vágyódhatnál arra, ami eltelt.Már csak emlékezel a honra. S amíg emlékezel: tervezgeted már az új hont magad köré, hogy legyen mire emlékezzenek a gyermekeid.