Kosztolányi Dezső: Halottak

Volt emberek.
Ha nincsenek is, vannak még. Csodák.
Nem téve semmit, nem akarva semmit,
hatnak tovább.
Futók közt titokzatos megállók.
A mély, sötét vizekbe néma, lassú
hálók.
Képek,
már megdermedtek és örökre
szépek.
Nem-élők,
mindent felejtő, mindent porba ejtő
henyélők,
kiknek kezéből a haraszt alatt
lassan kihullt a dús tapasztalat.
Nem tudja itt Newton az egyszeregyet,
fejére tompa éjszaka borul,
Kleopátra a csókokat feledte
és Shakespeare elfelejtett angolul.
Nem ismeri meg itt anya a lányát,
sem a tudós ezer bogos talányát.
Ábrándok ők, kiket valóra bűvöl
az áhítat, az ima és a csók.
Idézetek egy régi-régi műből,
kilobbant sejtcsomók.

Ingrid Sjöstrand: Néha csontvázról álmodok

Ez most nagyon...
INNEN

Néha csontvázról álmodok,
csak elindul felém,
jön közelebb, egyre közelebb.
Nem bírom tovább, visítok
és felébredek.
– Csak álom volt –
mondja anya.
Mintha sokat segítene,
hogy a szörnyűség itt belül van
és nem ott kívül.

Iványi Mária: Nagyanyónak

Boldog születésnapot Mama!

Halkan, puhán
Szirom pereg
Simogatja
öreg kezed.

Piros szegfű
Halvány rózsa
Téged köszönt
Nagyanyóka.

Cséfai Szelezsán György: Papírra írt titkok

Tényleg minden írás hiábavalóság?... 

Mert úgyis mindenkinek vannak terhei!... 

Mikor egy könnyű írásból 

egy önkínzó panasz lesz 

és már nincs többleterő 

az emberek panaszát hallgatni 

mély áhítat és vigasz

biztatás remény ül ajkamon,

neki /nekik/ vannak sebeik,

nekem ne legyenek?...

Hisz, vállamat súlyos évek

nyomják!...

Az ősrejtelembe nem lát be két szemem, 

nekem sem tárja ki titkait a végtelen! 

Az élet magában hordozza 

a múlandóság erőit 

mint a nap az éjszakát!... 

Hordok én is embervétket, 

hisz csak egy múló árny vagyok, 

- ember vagyok, - engem is vetnek 

a habok, ilyenkor jobb ha írhatok...

Bognár Barnabás: Gyerek vagyok

gyerek vagyok

és álomvilágban élek;

gyerek vagyok,

elöntenek a miért?-ek.

gyerek vagyok

és mindig mindent elhiszek;

gyerek vagyok,

nem mondok nemet senkinek.

gyerek vagyok,

és én mindig mindent bírok;

gyerek vagyok,

egyedül hagytak és sírok.

gyerek vagyok,

és én mindig hazatérek;

gyerek vagyok,

kóbor álm’im elvetélnek.

gyerek vagyok,

a semmiség is nagydolog;

gyerek vagyok,

kihûltem, és még lángolok.

gyerek vagyok,

s mindig van, amit nem kérek;

gyerek vagyok,

van, amit sohasem értek.

gyerek vagyok,

és a gödör szélén ülök;

gyerek vagyok,

minden árnytól megrémülök.

gyerek vagyok,

és gyakran, sokszor elesem;

gyerek vagyok,

s nem sérül, csak az értelem.

gyerek vagyok,

s lepkét kergetek az úton;

gyerek vagyok,

és rút, s nevetek a rúton.

gyerek vagyok,

felnõtt szemekben úszom el;

gyerek vagyok,

ne növesszen még senki fel!

gyerek vagyok,

és szeretek, s ti szerettek;

gyerek vagyok,

nevetek és kinevettek.

gyerek vagyok,

kezemben õrzöm a szépet;

gyerek vagyok,

nyújtom kezemet, vigyétek!

gyerek vagyok,

csak az álom az életem;

gyerek vagyok,

mindig megélitek nekem.

gyerek vagyok,

s a színház él velem s veled;

gyerek vagyok,

jöjj, játsszuk el az életet.

Csanád Béla: Vers születésnapra

Mert nem csak magadnak születtél
Ünnep lett születésnapod
Kerestelek, mint őszidőben
didergő csillag a napot.

Nem tudtam, te is arra vártál
(állig begombolt egymagad),
hogy felfedezd a sivatagban
vándorló szomjas társakat.

Nem mondtad, alig mosolyogtál,
csak égig érő vágyaid
csapkodtak hűvösen, kimérten
őrizve szíved álmait.

Valamit mégis megtanultam
már akkor: születő világ
jövőt ígérő zálogát: a
féltő szeretet szigorát.

S hogy tenni kell, nem csak beszélni,
ha megtaláltad már a hit
ösvényeit, keresd az Isten
benned örvénylő fényeit.

Nagyon boldog születésnapot kíván(ok)unk drága Tata!!!

Wass Albert: Szivárvány

Fáradt eső hullott a fákra,

fáradt eső, csöndes eső,

égig ívelt a szivárványa.

Én azt hiszem: két hegy ilyenkor

belebúsult nagyon az égbe.

És bánatukban rátaláltak

egymás tétova kezére.

Ha bánat veri omló záporával,

a szívek is úgy kapcsolódnak össze

nehány percre egy színes szivárvánnyal.

Neked

Reményik Sándor: Végrendelet

Fáradtságom adom az esti árnynak,

Színeimet vissza a szivárványnak.

Megnyugvásom a tiszta, csöndes égnek,

Mosolygásom az őszi verőfénynek.

Sok sötét titkom rábízom a szélre,

Semmit se várva és semmit se kérve.

Kik üldöztek át tüskén, vad bozóton:

Kétségeim az örvényekbe szórom. 

A holtom után ne keressetek,

Leszek sehol - és mindenütt leszek

Nemes Nagy Ágnes: Mindent tudunk

Mindent tudunk. Csak titkolózunk,

akár a találós mesék.

Ki ne derüljön, jól vigyázunk,

amit félünk, s amire várunk,

az iszonyú együgyüség.

Jövendőnk: akárcsak a gyász,

amely már régen megesett,

ismerjük s helyrehozhatatlan.

Mint levelét az ág a fagyban,

számlálgatjuk a perceket.

József Attila: Reménytelenül

Lassan, tünődve

Az ember végül homokos,

szomorú, vizes síkra ér,

szétnéz merengve és okos

fejével biccent, nem remél.

Én is így próbálok csalás

nélkül szétnézni könnyedén.

Ezüstös fejszesuhanás

játszik a nyárfa levelén.

A semmi ágán ül szivem,

kis teste hangtalan vacog,

köréje gyűlnek szeliden

s nézik, nézik a csillagok.

Vas-színű égboltban...

Vas-színű égboltban forog

a lakkos, hűvös dinamó.

Óh, zajtalan csillagzatok!

Szikrát vet fogam közt a szó - -

Bennem a mult hull, mint a kő

az űrön által hangtalan.

Elleng a néma, kék idő.

Kard éle csillan: a hajam - -

Bajszom mint telt hernyó terül

elillant ízű számra szét.

Fáj a szívem, a szó kihül.

Dehát kinek is szólanék - -

Torma Judit: Mondd . . . ?

Mondd, van olyan, hogy bocsánat-raktár?

Mondd, miért van, hogy nekem nem jut,

mikor te az előbb kaptál?

Mondd, van olyan, hogy elfogy a bocsánat?

Mondd, mit kap akkor az, aki csak

ennyit kér magának?

És mondd, van a bocsánatnak ára?

Meg tudja fizetni, akinek nem telik ruhára

cipőre, kenyérre, ételre, italra,

-mondd, az ilyennek meg lesz-e bocsátva?

És mondd, mennyi időre kapod, hogyha kéred?

Örökké tied lesz, vagy csak egy időre bérled?

És mondd, mi van, ha lejár az időd?

Hogy állsz meg akkor az emberek előtt?

Vagy, ha végtelen a bocsánat joga:

minden bűnöd meg van bocsátva?

Mondd, a bocsánatot kitől kell kérni?

És aki adja, mindenkinek

egyforma mértékkel méri?

Mondd, miért nehéz megbocsátani?

Mondd, kitől lehet az ilyet tanulni?

Mondd, a megbocsátást ő hol tanulta?

S mondd, nem felejthette el már

régen azóta?

Mondd, a bocsánatot elveszteni lehet?

S, ha találtam, továbbadhatom neked?

És, ha én valaha elvesztem, ha kaptam,

kérhetek megint, vagy örökre elhagytam?

Mondd, lehet-e több adagot kérni,

hogy, ha tőlem kérnek, én is tudjak adni?

Mondd, egy embernek hányszor jár bocsánat?

Mondd, a bocsánattal véget ér a bánat?

Mondd, -és bocsáss meg, hogy ennyit kérdezek-:

ez tényleg ilyen nehéz, vagy én vagyok gyerek?

Gámentzy Eduárd: Kiürült zsebekben

Kiürült zsebekben matatsz,

Valami furcsa belső kényszer

Vezeti tétova ujjaid,

A semmivel most nem elégszel

.

Felforgatsz mindent, hogy találj!

Kabátot, nadrágot, ingeket

Keresel bármit, az álmaid!

Napokat, csillagot, kék eget

.

Gyűlnek a meggyötört ruhák,

A padlón, az ágyadon, mindenütt

És kutatsz lázasan, hasztalan

-A behúzott függönyök mögött

Somlyó Zoltán: Valaki

Mit szeretek?... Ezt sokszor kérdem magamtól.

A kék eget?... A múló napokat?...

Egy arcot?... Egy mosolyt... Vagy tán a régi,

szívembe visszacsengő dalokat?...

Mit szeretek oly nagyon, hogy tíz körmöm

ennyire az élet husába vágom?!...

... Én úgy hiszem, hogy azt a Valakit,

aki lehettem volna e világon...

Reményik Sándor: Álmodsz-e róla?

Álmodsz-e róla, mondd?
Eljár-e hozzád olyan suhanó,
Nesztelen léptekkel, mint életében?
Érzed-e édességét közelének?
Barna haját, fájdalmas-nagy vadgesztenye-szemét,
Lélek-kitágította pupilláját,
Lezárt ajkát, a keskenyvonalút,
Mely hallgatni, jaj, régen megtanult,
Jaj, szinte oly jól, mint a koporsóban:
Haját, szemét, arcát, ajkát, alakját
Álmodban látod-e?
S azt a nehány apró, keserű ráncot,
Miket az elfojtott betegség,
S övéiért örök aggodalom
Olyan korán szántogatott
Vonásainak finom földjébe mélyen, mélyen?
Hát ritka mosolygását látod-e?
S még ritkább nevetését,
Mely, ha kibuggyant, mindíg könny buggyant vele,
Mintha mondaná: Nevetés közben is fáj a szív -? 

Álmodsz-e róla, mondd?

Álmodnod kellene.

Hiszen vele élted az életed.
Feleséged volt, életed fele.
S szeretted,
Szeretted százszor erősebben nálam.
Mert bírtad, s merted életedhez kötni
Életét, ahogy férfimódra kell.
S boldog voltál, és boldog volt veled - - ...
Vagy - én szerettem jobban mégis, én,
Aki nem mertem karjaimba vonni,
Mert tudtam: nem lehetek semmije,
Álmok szőnyegét teregethetem csak
Szegény, megfáradt lábai elé?

.  

Álmodj róla!

Álmodnod kellene!
Éltél hiszen annyit a közelében!
Lényének ezer apró részletét
Ismerted, mely nekem rejtve maradt.
Tudtál ezer nem-sejtett édességet
S lelke rejtett, pókhálós zugait,
Hol mégis őszi napfény bujdosott
S a pókfonálon csillogott a harmat
S ezüstrezgéssel reszketett a dér:
Te tudhattad talán csak - egymagad.
Mit ismertem én? Pár nagy vonalat.
Vajjon e pár vonal volt lényege?
Nekem freskó volt - neked mozaik.
Álmaidban még összerakhatod.
Álmodj hát, rettentőn kifosztott ember!
Gazdagok lehetnek az álmaid!
Az álmaidban még gazdag lehetsz!
Láttad annyi drága hétköznapon,
S jóban-rosszban oly bensőségesen
Osztozkodtál vele...
Osztoztam én is, ó igaz,
De csak kivételes nagy ünnepen.
Nem bírtam, nem mertem és nem akartam
A két karomba zárni.
Féltettem összhangját a szíveinknek,
Féltettem őt az élet vad kezétől,
S féltettem kényes, önző magamat.
Elengedtem hát, hogy megőrizhessem,
Mint pók a fonalat -:
Helyette - róla szőtt álmaimat!

. 

Álmodsz-e róla, mondd?
Én, amíg bús fölénnyel
És képzelt diadallal
Csak hagytam peregni az életet -
Álmodtam róla szakadatlanul
Tündéri szépeket.
S kiálmodtam magam.
És most nincsenek többé álmaim.
Se nappal nincsenek, se éjjelente.

. 

Mit nem adnék pedig,
Ha láthatnám egyetlenegyszer bár!
Érezném édességét közelének!
Barna haját, vadgesztenye-szemét,
Mellyel most játsznak őszi angyalok -
Lélek-kitágította pupilláját,
Egy-egy barázdát arca drága földjén,
Egy mosolyát, ha láthatnám! - Egy könnyét
Ha érezném forrón kezemre hullni!
Aggódnánk együtt és nevetnénk együtt,
S fájna szívünk nevetés közben is!

. 

Álmodtam róla egész életemben,

Kiálmodtam lelkemet, magamat.
S álmaimban most meg nem látogat
Soha, soha!

. 

Álmodsz-e róla, mondd?

Mert ha álmodsz, hiába veszteséged:
Kettőnk közül Te vagy a boldogabb!

Kaffka Margit: Nem hiszek

Olyan kicsike, szűk volt a szobácskám,
Mégis egész tündérország befért.
- És álmodtam merész, nagy boldogságrul,
Álmodtam nagy, boldogságos mesét.

Álmodtam én már sokszor égiszépet
És mindig fájó szívvel ébredék.
Elég! Álmodni nem akarok többet,
Se húnyt reményeket siratni még.

Tudom: jő majd a józan, szürke reggel
És szomorú lesz. Csupa köd, hideg.
Jöhetne már maga a boldogság is,
Annak se tudnék hinni. Nem hiszek.

Bognár Barnabás: Itt állok

Itt állok

s szemben önmagam,

s ha kiáltok, visszhangzik szavam,

mely visszapattanva

a közeli kopasz dombról,

nem azt adja vissza,

amit mondok, nem azt szóról-

szóra.

A sok szó,

mely bent megfogant,

nem hallható,

mert az öntudat más

szabályt követel,

mely szíveden végigvonul,

megüt az "átölel",

s béke helyett vad háborút

felel.

Eltorzult

minden igaz szó

és felborult

sok igaz hajó,

békés egyetértés

és együtt-érző szánalom

helyett nem remélés

és mély csikorgó fájdalom

terem.

Elmegyek,

itt hagylak, világ,

én nem leszek

bús rabod tovább;

ide jöttem egyszer,

mert hát ide küldött sorsom,

s lehet nem feledsz el,

de nem te vagy az otthonom

nekem.

Állomás,

röpke pillanat,

minden sírás,

minden itt marad,

csak lelkem bújik ki

mozdulatlan testemből,

és ha megérdemli,

nem lesz hiánya örömből

soha.

Felnézek...

s ott fenn az égen,

ott beszélget

a csendes éjben,

beszélget két csillag,

szavaik szikrákat vetnek.

...s vakító fény villan:

szánalmasan kinevetnek

minket.

Kamarás Klára: Majd egyszer

Egyszer majd minden seb beforr.
Előbb-utóbb. Valamikor.

A sebek sorsa ez. Beteg,

Ki féltve őrzi bánatát,

És úgy emészti fel magát,

Mint szú a tölgyet rágja át.

A sebek végül mind beforrnak,

Talán még ma, talán majd holnap.

Sebek nélkül könnyebb lehet

elviselni az életet

Dsida Jenő: Ki érti

Szerettem volna adni,
de nem volt: mit. -
Szerettem volna kapni,
de nem volt: kitől.

. 

Szerettem volna enni,
de üres volt a tányér. -
Szerettem volna menni
de nem volt: hová.

.

Szerettem volna halni,
de a Halál kitért. -
Szerettem volna élni,
de nem volt: miért.

Weöres Sándor: A nő

A nő: tetőtől talpig élet.
A férfi: nagyképű kísértet.
A nőé: mind, mely élő és halott,
úgy, amint két-kézzel megfogadhatod;
a férfié; minderről egy csomó
kétes bölcsesség, nagy könyv, zagyva szó.
A férfi – akár bölcs, vagy csizmavarga –
a világot dolgokká széthabarja
s míg zúg körötte az egy-örök áram,
címkék között jár, mint egy patikában.
Hiába száll be földet és eget,
mindég semmiségen át üget,
mert hol egység van, részeket teremt,
és névvel illeti a végtelent.
Lehet kis-ember, lehet nagy-vezér,
alkot s rombol, de igazán nem él
s csak akkor él – vagy tán csak élni látszik –
ha nők szeméből rá élet sugárzik.
A nő: mindennel pajtás, eleven
csak az aprózó észnek idegen.
A tétlen vizsgálótól összefagy;
mozogj és mozgasd s már királya vagy:
ő lágy sóvárgás, helyzeti erő,
oly férfit vár, kitől mozgásba jő.
Alakja, bőre hívást énekel,
minden hajlása életet lehel,
mint menny a záport, bőven osztogatva;
de hogyha bárki kétkedően fogadja,
tovább-libeg s a legény vérig-sértve
letottyan címkéinek bűvkörébe.
Valóság, eszme, álom és mese
úgy fér hozzá, ha az ő köntöse;
mindent, mit párja bölcsességbe ránt,
ő úgy visel, mint cinkos pongyolát.
A világot, mely észnek idegenség,
bármeddig hántod: mind őnéki fátyla;
és végső, királynői díszruhája
a meztelenség.

Viszlát!

Úgy érzem sikerült lezárni..., régi mese, csak a szerepek nem változtak, minden más igen.
Már nem fáj, csak lehangol és ugyanakkor feldühít.
Mától nem barát, csak egy ember, aki valaha az életem része volt.
Mától csak egy felszínes ismerős, aki néha-néha felbukkan a múlt ködéből.
Mától nem engedem többé, hogy elszomorítson.

Szóval: viszlát!

Kamarás Klára: Búcsú egy régi baráttól

Meghaltál ? Élsz még ? Mindegy, úgysem értem.
A szél elfújta léted és neved.
Vagy tán a sors törölt le, mint egy írást
Barát voltál? Mindegy...Isten veled!

Felrémlik néha-néha kedves arcod
Egy - egy borultas őszi alkonyon
A remény olcsó, a hit drága jószág:
Hogy élsz , remélem, hinni nem tudom.

Ha a vadszőlőt kinn a szél cibálja
S sötéten leng az omladó falon,
Káprázó szemmel szinte-szinte látom,
Te nézel be hozzám az ablakon.

Te szólsz hozzám a zörrenő levélben,
Bús ködpalástban te jársz kedvesem,
Foszló árnyékod látom átsuhanni
A dérrel hintett, fáradt kerteken.

De lám, az ég oly szürke, szürke egyre
És nem idézi kérdő kék szemed...
Meghaltál? Élsz? Ki tudja, jobb talán így.
Barát voltál? Mindegy, Isten veled!