John Steinbeck: Édentől keletre

"Amikor a gyermek először kapja rajta a felnőtteket – amikor komoly kis fejében először hatol be az a gondolat, hogy a felnőttek nem félistenek, értelmük és véleményük nem mindig bölcs, gondolkodásuk nem mindig őszinte, ítéletük nem mindig igazságos -, akkor a gyermek világa összeomlik, rémült kétségbeesés önti el lelküket. Istenei megbuktak, és megszűnt minden bizonyosság. És amikor istenek buknak, egy dolog bizonyos: nagyot buknak, nem kicsit; pozdorjává törnek, vagy mélyen elmerülnek a zöld posványba. Akkor aztán bajos újra felállítani őket, és soha többé nem nyerik vissza régi fényüket. És a gyermek világa sem lesz többé egészen ép. A növekedés fájdalmas útja ez.” 

„Az időköz furcsa és ellentmondásokkal teljes jelenség az emberi lélek számár. Ésszerű volna feltételezni, hogy az egy helyben topogás ideje, vagyis az eseménytelen idő végtelennek rémlik. Így kellene lennie, de nincs így. Az unalmas, eseménytelen időnek egyáltalában nincs is tartalma. Az érdekes dolgokkal telehintett idő, a tragédiáktól jajongó, örömöktől ujjongó idő – ez az a korszak, amely később hosszúnak tűnik fel az ember emlékezetében. […] Az eseménytelenségben nincsenek oszlopok, amelyekre ki lehetne feszíteni az időtartamot. A semmitől a semmiig egyáltalában nincs idő.” 

„Függőben hagyták a kérdést, megkerülték, átléptek rajta. Szavakban nem vettek többé tudomást róla, de gondolataik egy pillanatra sem tágítottak mellőle. Sőt beszélni is szerettek volna róla, de nem voltak rá képesek.” 

„A világon majdnem mindenkinek vannak a felszínen nem látható, lappangó vágyai és ösztönei, kirobbanásra váró érzései és leszigetelt, önző törekvései. És a legtöbb ember ezeket a dolgokat vagy kordában tartja, vagy titokban hódol nekik.” 

„Néha valami glóriaféle világítja meg az ember elméjét. Majdnem mindenkivel megtörténik. Érzed, amint nő és készülődik, mint egy gyújtózsinór, amint a dinamit felé ég. A gyomrodban érzed, a karjaidban bizsereg, az idegeidben zsong nagy gyönyörűséggel. Bőröd érzi a friss levegőt, a mély lélegzet csupa öröm. Úgy kezdődik, mint amikor nekinyújtózkodunk egy nagyszerű ásításnak. Keresztülvillan az agyunkon, és az egész világ felragyog a szemünk előtt. Sok ember, amióta az eszét bírja, szürkeségben él, még a táj is, a fák is elsötétlenek, elkomorodnak tőle. Az események – még a jelentősek is -  fakón és színtelenül vonulnak el mellette. És egyszerre kigyullad az a dicsőséges fény -  a tücsök ciripelése is édesen zeng a fülünkben, a föld illata dalolva csapja meg orrunkat, és egy fa alatt ülve, boldogan sütkérezünk az átszűrődő fényben. Az ember kiárad magából – valóságos zuhatag -, de nem apad el; nem lesz kevesebb. Azt hiszem, ez árulja el az ember jelentőségét a világban: mindenkit meg lehet mérni glóriáinak gyakoriságán és lendületén. Magányos élmény ez, mégis összekapcsol a világgal. Szülőanyja minden alkotásnak, és így el is választja az embert társaitól.” 

„Lehet, hogy mindannyiunkban megvan az a titkos mocsár, ahol gonosz és csúnya dolgok kelnek életre, és erősödnek, növekednek. De ezt a tenyészetet kerítés veszi körül, és a tóban úszkáló ivadék hiába próbál felkapaszkodni rajta, mindig visszazuhan. De vajon nem történhetik-e meg, hogy egynémely ember sötét lelki mocsarában a pokolfajzat annyira megerősödik, hogy átvergődik a kerítésen, és szabadon úszik tovább? Az ilyen ember nem válhatik-e szörnyeteggé? És nem állunk-e kapcsolatban vele a titkos vizek rejtett csatornái útján?” 

„… nem hitt senkinek, nem bízott senkiben. Énje olyan volt, mint egy sziget.” 

„A Weltschmerz volt ez: a világfájdalom, amely mérges gázként száll fel a lélekből, és kétségbeesett érzéssel önti el egész lényünket. Az ember ilyenkor töri a fejét, mitől fél, milyen rontás fenyegeti, de nem tud rájönni.” 

„Vannak emberek, akikből szinte árad jövőjük ígérete, akár jó, akár rossz értelemben.” 

„Csináljon úgy, mintha élne, legalább játssza meg, mint egy színész. Egy idő múlva aztán… hosszú idő múlva a játék igazivá válik.” 

„… mintha valami nyúlós burokban járt volna, mely meglassította mozdulatait, és a gondolatait is megbénította. Szürke párán keresztül nézte a világot. Lelke nagy néha kitört ebből a ködből, és amikor a világossághoz ért, visszarettent; nem érzett mást, csak émelygős rosszullétet, és újra visszahúzódott a szürkeségbe.” 

„Magának szép volt, mert maga alkotta. Nem hiszem, hogy valaha is látta volna a valóságban, csak ahogy elképzelte.” 

„A név nagy misztérium. Még nem sikerült eldöntenem azt a kérdést, vajon a gyermek adja-e meg a név jellegét, vagy pedig ő változik meg, és alkalmazkodik a nevéhez?” 

„… én az életemet valamiféle zenének tekintem… nem mindig a legjobb zene, de mégis van formája, és melódia is akad benne. Most pedig, már hosszú idő óta nem mondhatom, hogy az életem teljes zenekar volna. Már csak egyetlen hang, az örökös bánat hangja. Nem én vagyok az egyetlen, akinek ez az álláspontja. Úgy rémlik, hogy nagyon is sokan vagyunk, akik úgy látják, hogy az élet feltétlenül vereséggel végződik.” 

„Az emberi elme egyik diadala, hogy képes biztosan tudni valamit anélkül, hogy elhiggye.” 

„Majdnem mindenkinek megvan a maga Pandora-szelencéje, titkos bánata és gyötrelme, amit nem oszt meg senkivel.” 

„Amíg gyerekek vagyunk, azt hisszük, mi vagyunk a mindenség középpontja. Minden csak a mi kedvünkért történik. Más emberek? Afféle szellemek csupán, azért vannak itt, hogy legyen kivel beszélnünk. De amikor felnőttünk, elfoglaljuk igazi helyünket, elnyerjük végleges alakunkat és nagyságunkat. Sok minden indul ki belőlünk mások felé, és mi is sok mindent átveszünk másoktól.” 

"- Mit szeretne olvasni?"
"- Olyasmit, ami leveszi az eszemet a lábáról.”