Coelho: Az emberi természet

Minden egyes nap, amikor a szembesülünk az emberi kegyetlenséggel, megkérdezzük magunktól: hogyan lehet ennyire gonosz az ember? A példák Rio de Janeirótól, ahol egy újságíró barátomat (Tim Lopest) kínoztak barbár módon halálra, egészen Abu Graib börtönéig sorolhatók, ahol olyan fiatal amerikai nők és férfiak viselkednek szörnyetegként, akik a megszokott otthoni környezetükben mintaszerűen éltek.

1971-ben az amerikai Stanford egyetem professzorai egy szimulált börtönt hoztak lére a pszichológiai tanszék alagsorában. Mindenféle speciális követelmény alkalmazása nélkül, véletlenszerűen kiválasztottak 12 hallgatót „börtönőrnek” és másik 12 hallgatót „rabnak”. Az eredeti terv alapján a „börtönőrök” két héten keresztül korlátlan hatalmat kaptak a „rabok” felett.

A kísérletet már egy hét után meg kellett szakítani: egy pár nap után a „börtönőrök” olyan viselkedést kezdtek tanúsítani, ami fokozatosan egyre abnormálisabb és szadistább lett, olyan barbárságokat követtek el, amire a kísérlet szervezői előtte még gondolni se mertek. 30 évvel később a két csoport egyes tagjai még mindig pszichológia kezelésre szorulnak az átélt élmények miatt.

Philip Zimbardo a kísérlet kitalálója így nyilatkozott a Herald Tribune-nek: „Nem voltam meglepve az iraki börtönökben készült fotók láttán. Ez nem az „egy rohadt alma miatt a kosárban lévő többi alma is megrohad” effektus, éppen ellenkezőleg: a korlátlan hatalom lehetőségét megszerző, jóindulatú emberek elvesztik a korlátok érzékelésre való képességüket, és szabadjára engedik a legprimitívebb ösztöneiket.”

Stanley Milgram a Yale egyetemen egy másik érdekes kísérletet hajtott végre. Hallgatók egy csoportját kiválasztotta „büntetési technikák” tanulmányozására. Ezek egy üvegablak mögött álltak egy elektromos áramütést generáló gépet kezelve. A másik oldalon lévő hallgatónak bizonyos kérdésekre helyes válaszokat kellett adnia. Minden egyes helytelen válasz esetében a hallgatók fokozatosan növekvő erősségű áramütéssel „büntethették” hallgatótársukat – tudatában annak, hogy egy bizonyos határérték után akár meg is ölhetik őt.

Amit nem tudtak, az az volt, hogy az áramütés nem volt igazi, a „kihallgatott” hallgató csak színészkedett. Mindenki meglepetésére viszont a „kihallgatók” 65%-a olyan magas erősségű áramütést alkalmazott, ami már halálosnak számított.

Röviden: egyikünk sem lehet teljesen biztos benne, hogy amikor korlátlan és totális hatalmat kapunk mások felett, nem fogunk-e túllépni a korábban elképzelhetetlennek tartott határokon. Csak azok, akik átéltek ilyen élményeket, (és - sajnos - emlékszem arra, hogy fiatalkoromban én is ebbe a csoportba tartoztam) tudják, hogy egy bizonyos pillanatban teljesen elveszítjük az uralmat magunk felett, és borzasztó dolgokat cselekszünk.

Ha ilyen az emberi természet, mit tehetünk? Egy régi, a Pireneusokban játszódó történet – ami valószínűleg csak legenda – szerint egy Savin nevű szerzetes, aki adományokat gyűjtött egy kápolna építéséhez, a környék egyik legrettegettebb útonállójának házához érkezett. Mivel nem volt hol töltenie az éjszakát, megkérdezte, hogy ott aludhatna-e. A bandita, meglepődve a szerzetes bátorságán, úgy döntött, hogy próbára teszi és azt kérdezte:

„Idejöttél, hogy provokálj. Azt akarod, hogy megöljelek, ellopjam a pénzed, és mártírrá tegyelek. Ha a város legszebb örömlánya ebben a pillanatban belépne ezen az ajtón, képes lennél azt gondolni, hogy nem gyönyörű és csábító?”

„Nem. De képes lennék arra, hogy kordában tartsam magam.”
„És ha egy szerzetes jönne ide, arannyal teli erszénnyel, hogy kápolnát építsen, képes lennél úgy tekinteni az aranyra, mintha kavicsok lennének?”
„Nem. De képes lennék arra, hogy kordában tartsam magam.”

Savin és a bandita ösztönei ugyanolyanok voltak – a jó és a rossz harcolt értük, mint minden földi halandó lelkéért. Amikor az útonálló megértette, hogy a szerzetes ugyanolyan, mint ő maga, rájött, hogy ő maga is ugyanolyan, mint Savin, és megtért.

Mindannyiunk előtt ott van a jó és a rossz út - a kérdés csak az, hogy melyiket választjuk. Semmi több.