„De amit látott, az nem ház volt már, csak egy nagy fekete halom. Üszkös, kormos, gazdátlan halom. Keréknyomok, összetaposott fű, bemocskolt föld.
Odament, megállt, nézte.
Nem káromkodott, nem csikorgatta a fogait, még csak nem is sóhajtott. Csak állt mozdulatlanul, sokáig, és nézte. Mozdulatlan arccal, mozdulatlan szemmel, mozdulatlan szívvel. Ahogy a halált nézi az ember, meg az Istent.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése