Wass Albert: Adjátok vissza a hegyeimet!

„Nincsen Isten… kavargott, mart az elsóhajtott szó, belénk tépett és véresre szaggatott valamit bennünk, de hallgattunk és vedlettük a kétséget és a keserűséget, ami elborította körülöttünk a világot. Az eső esett, lucskosra áztatta egyenruhánkat, bőrünkön éreztük a nyirkos őszi magányt, és azt, hogy nincsen Isten.”

„Egész éjszaka ott virrasztottam a tűz mellett. Csodálatosan el tudja rendezni az ember magában az élet ütéseit úgy egyedül a tűz mellett, éjszaka. Sok minden megfordult a fejemben, és sok mindent végiggondoltam azon az éjszakán. Gondolkoztam azon is, tudom, hogy vajon miképpen indul el egy ilyen háború? Ki az, aki elkezdi? És vajon, aki azt így kimondja, van-e annak is háza és felesége és gyermeke? És arra is gondoltam, emlékszem, hogy lám: valahol messzire ismeretlen úriemberek megindították ezt a háborút. Nem ismerte engem, nem is tudhatták, hogy a világon vagyok, és így nem is akarhattak semmi rosszat nekem. És mégis: eltaposták az életemet, úgy, mint ahogy egy földön mászó hernyót tapos el az ember, akit nem is lát, akiről semmit sem tud, csak éppen véletlenül a lába alá került.”