„Attól kezdve beszüntettem a dumálásokat, és kiszorítottam tudatomból a kortársaimmal közös nyelvünket. Valójában az egész kommunikációt beszüntettem. A többiekkel. Az egész világgal.”
„Ma már tudom, az összes jel egyértelműen arra utalt, hogy nem szabad iskolába mennem. Nemcsak az első napon, hanem egyáltalán nem. De a felnőttek ezt nem értik. Még a nagyanyám se igen értette, aki különben mindig mindenben a pártomat fogta, még azt sem támogatta, hogy óvodába adjanak, vitatkoztak is rajta eleget anyukámmal, hogy hasznos-e közösségbe járnom, vagy inkább maradjak otthon velük. (Anyukám azt mondta, muszáj „szocializálódnom”, tudjátok, ez olyasmit jelent, hogy megtanuljátok elviselni magatok körül a hülyegyerekeket – a nagymamám szerint viszont az tett volna jót nekem, ha otthon maradhatok vele, és majd ő „szocializál”. Mélységesen egyetértettem a javaslatával, de anyámat nem lehetett meggyőzni.)”
„Szóval, aznap megtudtam, hogy a fiúknak tökük van, ami felettébb érzékeny, és azt is, hogy hiába cikiznek, nem fizikailag, hanem szóban, vagy inkább „fejben” kell megvédenem magam. Abban nem tudtunk dűlőre jutni anyámmal, hogy a homokdobálás fizikai vagy szóbeli bántalmazásnak minősül-e, mindenesetre aznap leszámoltam a sulival.”
„”Az más.” Mindig ez a végső érv, ha az ember az elevenjükre tapint. „Az más”, esetleg: „csak”. Tudtátok, hogy a felnőttek néha semmivel sem jobbak a hülyegyerekeknél, akik csak ezt tudják mondani: „azért, mert… csak”?”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése