How I Met Your Mother
Olyan vagy, mint egy robot, aki, ha sírni lát valakit, azt kérdi: „Miért szivárog, az az ember?”
Joanne Harris: Csokoládé
„A régi szokások nagyon makacsak, és ha az ember egyszer annak szentelte magát, hogy teljesítse mások kívánságait, az inger mindig megmarad.”
„El van zárva mindentől, de közben, azt hiszem, mégiscsak érez. Ez az igazi pokol, híján a színes középkori részleteknek. Ez a kapcsolatnélküliség. És én mégis öntől várom, hogy megtanít a kapcsolatteremtésre. Hogy megtanít remélni.”
„A túl sok poggyász csak arra jó, hogy az ember lassabban mozogjon.”
„És most? Most éppen miben hiszek?
- Úgy gondolom, az életben egy a fontos – feleltem végül. – Az, hogy boldogok lehessünk.
Boldogság. Egyszerű, mint egy csésze csokoládé, vagy tekervényes, mint az emberi szív. Keserű. Édes. Élettől lüktető.”
„- Bután hangzik, de korábban azt gondoltam, itt valami tévedés van, és egy szép napon valaki majd megjelenik, és azt mondja, hogy az egészből egy szó sem igaz, mindezt csak egy másik nő álmodja, velem ilyen nem történhetett meg…”
„Az állandóság gondosan felépített álma csak annyit ér, mint a homokvár a tengerparton. Még a dagályig sem tart ki: szétmállasztja a nap, és reggelre jóformán nyoma sem marad.”
Nip/Tuck
Eljön az idő, mikor fel kell adni az álmot, hogy a gyereked ki lehetne, és elfogadni, hogy valójában kicsoda.
Joanne Harris: Szederbor
„A bor beszél. {…} Millió hangon szólal meg. Megoldja a nyelvet, mélyen eltemetett titkokat hoz napvilágra, olyanokat, amelyekről talán nem is volt tudomásunk. Kiabál, őrjöng, suttog. Nagy tervekről, tragikus szerelmekről és iszonyatos árulásokról szónokol. Sikoltozva kacag. Magában kuncog. Önnön tükörképe előtt sír. Tovatűnt nyarakat és olyan emlékeket kelt életre, amelyeket jobb lenne elfelejteni. Minden üvegből más idők, más helyek könnyű illata lebben elő, […]”
„Nem sokra emlékezett; az élete mostanában egyre inkább ilyen volt – összemosódó napok sora, amelyeket alig különböztetett meg bármi is egymástól, mintha egy szappanopera epizódjai lennének, amelyeket megszokásból néz, noha a szereplők egyike sem érdekli.”
„Kitaláció volt, álom arról, ami történhetett volna, a varázslatos, rettenetes nyarak naiv rekonstrukciója. Értelmet adott annak, ami értelmetlen maradt. […] A csalás diadala volt, a furcsaságé a valóság fölött, a gyermekkor története, amilyennek titkon mind hisszük, de amelyben egyikünknek sem volt része. […] …a leggonoszabb hazugság: félig igaz, de hazug abban, ami igazán számít. A szív hazugsága.”
„Rossz évjárat volt ez a harag. Lelke egy részét örökre hidegen, a valósággal szemben közönyösen hagyta, fikciókba menekítette, amelyek abbéli igyekezetükben, hogy a tartalom hiányáért kárpótoljanak, egyre nagyratörőbbek lettek. Az évek múlásával megosztottsága fokozatosan elmélyült, valóságtól elszakadt énje keményebb, hidegebb és távolibb lett. Most úgy érezte, mintha valami ennek a keménységnek a legközepébe vágna, és a fájdalom olyan éles és váratlan volt, mint a bokájára csattanó rókacsapda, amelybe a konyhakertben belelépett.”
„Túl sok kutakodás többet nyit meg, mint amennyit szívesen megvizsgálna. És a haragja sem múlt el nyomtalanul. Ott lapult benne, mint egy szunnyadó mag, készen, hogy megfelelő körülmények között szárba szökkenjen.”
„Minden reggel úgy ébredt, hogy ma megváltozik az élete, de a változás nem következett be.”
Vad Fruttik - Embergép
Műszerekkel mérem, a nagy közömbösséget,
Túlcsordulnak a skálán a kapott eredmények.
Az otthon nevű részen, a panelrengetegben,
Embergépek élnek zavartalan csendben.
A szájukon lakat van, minden ablak zárva.
Kattanásig húzva a szívüknek cipzárja.
Ha éreznek is bármit, azt elcsomagolják,
Masnis dobozokba, majd szekrénybe szórják.
Ref.:
Ott egymásra torlódik a fájdalom, s a bánat,
Végig söpör rajtunk, ha utat tör magának.
Utat tör magának, minden szorongásom,
Az összes lenyelt könnyem, az összes csalódásom.
Szóra nyílnak az ajkak, de a levegőbe fagynak.
Rozsdás reflexszel még tagadni akarnak.
De kivetkőznek mégis a makacs hallgatásból,
És dobhártyák szakadnak szét az ordítástól.
Egymásra torlódik a fájdalom, s a bánat,
Végig söpör rajtunk, ha utat tör magának.
Utat tör magának, minden szorongásom,
Az összes lenyelt könnyem, az összes csalódásom.
Mossuk le hipóval, marjon le a csontig.
Mossuk le hipóval, súroljuk még addig,
Amíg kikopik belőlem, amit magamba véstem.
A sebek behegednek és kicsorbul a késem.
William Shakespeare: Macbeth
Nincs
Gyógyszered a lélekre? Nem tudod
A gond emlékét tövestől kitépni,
Az agyba írt kínt elmosni, s a zsúfolt
Szívből valami édes feledés
Ellenmérgével elűzni a rosszat,
Amitől úgy szorong?
(ford.: Szabó Lőrinc)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)