Szabolcsi Zsóka: Virágom

Álmodtam egy virágot magamnak,

éjjel-nappal óvom, ápolgatom.

Szépen viruló virágszálam

nem tudja, hogy csak én álmodom.

Gossip Girl

Gyakran mondják, bármi az igazság, mindenki azt látja, amit akar.
Egyesek talán lépnek egyet hátra és rájönnek, hogy egész végig ugyanazt a képet nézték.
Egyesek meglátják, hogy a hazugságaik megfojtják őket.
Egyesek pedig meglátják, ami végig ott volt, és vannak azok, akik olyan messzire szaladnak, amennyire csak tudnak, hogy ne kelljen szembenézniük önmagukkal.

Pilinszky János: Bűn

Gyerek vagy még, a tagjaid

mégis már szinte készen

vakítanak a hajlatok

derengő rendszerében,

s akár egy bujkáló mosoly,

ha csípőd nem, hát vállad

elárul és magadra hagy.

Tetőtől talpig látlak.

Nézlek, és nem birom tovább,

egyetlen moccanásra

puhán megindul életem,

mint omló homokbánya.

Gyenge vagy még, hát menekülj

mielőtt utolérne!

Előre biccen a fejed.

Az első ütés érte.

Mohón tülekszenek feléd

a leroskadó évek;

mint kiéheztetett botok,

a rengeteg megéled.

Éjszakáim! az éjszakák

didergő csőcseléke!

Testestül veti rád magát,

egy falatka kenyérre.

Fiatal csuklóid eltörik

és bezúzzák a hátad;

az üdvösségük keresik,

mit nálam nem találtak.

Az elveszített gyermeket,

vakító ifjúságot!

S kifosztva elhajítanak,

mint talpig tépett zsákot.

Ez maradt belőled nekem?

Ájult közönnyel nézlek.

Hová a váll, mely tündökölt,

nyoma a tündöklésnek?

Zavartan tesz-vesz a kezem

az üres levegőben.

Te volnál, kit megöltek és

én lennék, ki megöltem?

Rescue me

Mindnyájan csak apró lófingnyi porszemek vagyunk az emberi tapasztalás végtelen, mocskos dagonyájában.

Váci Mihály: Kettesben önmagammal

Aki voltam, milyen messze van tőlem!

S aki leszek, az már milyen közel.

Már utolér, mellém lép, támogat,

és átölel.

Bíztatva suttogja: Ne félj!

Valahogy majd csak megleszünk.

Hiszen szívünk marad a régi,

s ketten talán csak megőrizzük

az eszünk.

Schäffer Erzsébet

Kóstolgat az élet minket, gondoltál már erre?
Hoz rengeteg jót, de mindig valami nagy árat fizetsz.
Olyan terheket ró rád, meggebedsz.
Aztán megint ad.
Elvesz, ad.
Néha azt érzem, figyeli, mit bírsz még...?

Dexter

Nem lehet, hogy betöltsem ezt az űrt...

Mint többezer megbuvő hang, sustorog, igen, ez vagy te...

Próbálsz ellenállni, de a hiány hullámként borít be, bizserget, gunyol, és addig hajt, amíg nem csillapítod az éhségét.

De a suttogás már hangos, csak ezt akarod hallani, mert hozzá tartozol, ehhez az árnyék önmagadhoz, ehhez a..., a sötét vádorhoz.

Szabó Ila: Csak ülök...

csak ülök

én már nem tudom

mit is akarok

az idő elfut nélkülem

én meg

maradok

vágyak tervem álmaim

már nem érdekel

és már

azt sem kutatom

hová tűntek el

arcok

hangok

illatok

minden idegen

másé már

a nyár az éj

csók és szerelem

csak ülök és már sehová

sosem érkezem

az idő kacag ravaszul

és elfut nélkülem

mindegy

nyerek veszítek

magam maradok

és még

azt sem mondhatom

hogy szomorú vagyok

csak ülök

Szabő Lőrinc: A kimondhatatlan

A szíved majdnem megszakad,

szólnál, de szavad elakad,

szólnál, de görcs és fájdalom

fuldoklik föl a torkodon,

oly mélyről, mintha lelkedet,

a recsegő idegeket

húzná magával, úgy sajog

szád felé néma sóhajod.

S egyszerre oly gyönge leszel,

hogy szárnyas szédülés ölel,

fogaid közül valami

sírás, valami állati

nyöszörgés kínlódik elő

s azt hiszed: a következő

pillanat mindent, ami él,

elfúj, mint pókhálót a szél.

Túrmezei Erzsébet:Az alkalom

Jön... elmegy... többé nem látod soha.

Szobádba száll, mint csillogó madár...

s ha nem csukod be jól az ablakot,

huss, odafönn a kék magosba jár.

Úgy csillan meg, mint napfelköltekor

a réten villogó gyémántszemek...

s ha meg nem látod, percek múlva már

fűszálakon csak fájó könny remeg.

És neked már csak fájó könny marad

befátyolozni vétkes, vak szemed.

Nem adtad akkor... most már nincs kinek.

Nem tetted akkor... most már nem lehet.

Zorán

"Egyszer rájövünk, hogy lett volna szebb.

Egyszer egész biztosan rájövünk, hogy lett volna bölcsebb, de mostmár van, így ahogy van, és ha rossz is, hát így tudtam legjobban.

Tán holnap jobban játszanám és szebben, szebben mondanám.

De ez már így marad."

Dsida Jenő: Fázol

Nem fogod megérteni ezt a hangulatot,

előre tudom, csak ha összefüggéstelen

képeket rajzolok sebtiben, milyen borzasztó,

csak akkor érted meg, milyen iszonyú.

Ez az én hangulatom, figyelj: előttem

egy mozdulatlan kék tó, képzeld el, olyan

meredten világoskék, hogy megijedsz, és körül

a partján semmi. De mégis: képzelj el

egy szikár fát, kiszáradtat; a víz partjára

gondolj egy agarat, soványat, szárazat, mint

a fa. Füttyentesz, de magad is megijedsz:

a füttyentésedet magad se hallod, s a kutya

nem mozdul, semmi se mozdul. Az ég

tiszta, inkább szürkés árnyalatú, de olyan,

mint egy kiégett, közömbös ember szeme,

a napot ellopta valaki, de azért világos

van, mondhatnám erős, sértő a fény.

Az első hang belülről szólal meg ebben a

csendben, idegen kiállhatatlan hang, csupa

hideg e- és i-betűvel beszél, de nem érted.

Tíz perccel azelőtt még tudtad, hogy mit

akarsz, hová akarsz menni, most meg állsz,

mintha ebben a pillanatban érkeztél

volna valami idegen csillagról. Sírni

nem tudsz, megszorítod a saját kezedet,

aztán egyszerre rájössz, hogy fázol.

Rettenetesen fázol.

Adamis Anna: Életem lemeze

Mondd, mi az élet,

ki éli jól,

és mit érhet?

Ha megszülettem,

és ember lettem,

én is élek.

Az életem lemeze fordul.

S ha valaki visszatenné a tűt,

valamit újrajátszanék,

van, amit meg se hallanék,

megbocsátanék,

vagy másképp mondanék.

Az életem lemeze fordul.

Van, ahol reccsen és zörög,

van, ahol ugrik, túlpörög,

megcsuklik a hang egy karcolásban,
s remeg az ív,

kihagy a szó,

kihagy a szív.
Úgy érzem,

számtalan réteg

rakódott rám,

hangok, vágyak.

S a lényeg közben

nem változott,

csak a látszat.

Az életem lemeze fordul.

S valaki visszatenné a tűt,

eleven barázdák szava

vágyakat, érzést bontana.

Arcot, mondatot

egy-egy akkordban.

Szembe is jönnék magammal

magamba rejtett magammal,

egy néma küzdelem, amit feladtam,

égetne még,

mérgezne még,

izgatna még,

szédülnék.

Az életem lemeze fordul.

Holnaphoz ér,

lassít a tű,

tisztul az érzés és a vágy,

mélyül a vonzalom irántad.

Szavam tiéd,

hangom tiéd,

szívem tiéd,

őrizd meg.

Reményik Sándor: Önmagamba falazva

Mi ez? Hol vagyok én?

Hogy kerültem ide

Megint?

Falak, falak:

Égigérő falak

Vesznek körül

Elrendelés szerint.

Kéz nem nyúl rajtuk át.

Hang nem hat rajtuk át.

Egy csillag sem üzen.

Tán vétkeimből nőttek e falak -

Köztük vakon vergődöm,

Némán és süketen.

Tűrnék, Uram, tudod

Békességgel más, nagy fájdalmakat -

Csak ezeket elvennéd,

Csak ezeket elvennéd!

E vastagodó kripta-falakat.

Adnál erőt elveszteni magam -

Vagy szabadulni: erőt a karomba.

Voltam szabad,

Most újra rab -

Élhetek-e tovább

Így, befalazva önmagamba?

Voltam szabad -

Az egészség mámorát kortyolgattam,

Szürcsölgettem a munka gyönyörét,

A szeretet ős-ózonát.

S falak, falak...

Valakinek, aki szeret,

Aki tiszta, aki szabad

És aki lát:

Add kezébe a jerikói trombitát.

Koszolányi Dezső: Már megtanultam

Már megtanultam nem beszélni,
egy ágyba hálni a közönnyel,

dermedten, élet nélkül élni,

nevetni két szemembe könnyel.

Tudok köszönni ostobáknak,

bókolni is, őrjöngve dúltan,

hajrázni, ha fejemre hágnak.

Az életet én megtanultam.

Csak oly unott ne volna minden,

a jó, a rossz, amit a sors hoz.

Ennen-sebem is úgy tekintem,

akár egy esetét az orvos.

Mindazt, mi fáj és van, megértem.

Nekem jutalmat hát ki adhat?

Nem zöld kölyök vagyok. Megértem:

Halál, fogadj el a fiadnak.

Wass Albert: Honvágy

Tudom, olykor súlyosan reád nehezedik mégis. Kezed régi kilincsek emlékétől sajog, szemed előtt fölködlik egy ház, füledben rég elhangzott szavak visszhangja duruzsol.

Gondolatban sorra járod a régi szobákat, lelked ujjaival végigsimogatod a kedves, kopott bútorokat. Meghitt illatait feléd küldözgeti egy régi kert. Gyermekkori ösvények kavicsa csikordul emlékezésed léptei alatt. Hegyek és völgyek, erdők és mezők támadnak életre benned.
Eszedbe jut egy régi vázában egy régi virág. Egy szék. Egy tükör. Egy kedves mintájú függöny: a napfény, ahogy valamikor szobádba besütött. Vagy a hold, ahogy behavazta a kerti utat s az illattal álmodozó rózsatöveket. Emberek jönnek feléd a múltból, tekintetek érnek, szavak zsongnak. És mérhetetlenül vágyódsz oda vissza, ahonnan a sors elszakított.

Fáj, tudom. Lelked eltépett gyökérszálai véreznek ilyenkor. És ez a fájdalom gyakorta visszatér.

De elárulok Neked valamit: ma már ez ellen is tudok gyógyító kenőcsöt. Az ember egyet s mást megélt már, s egyet s mást tanult. Ha újra elővesz sajgó fájdalmával a honvágy, gondolj arra: minden kép, amit mutat, a múlté. Mintha régi-régi fényképes albumban lapoznál. Ma már semmi sem azonos azzal, ami benned fáj. Nem csak az idő változott: megváltoztak a hegyek és a völgyek. Az erdők és a mezők. Ma már nem olyanok, mint akkor voltak, ma már semmi sem olyan.
Minden más, minden megváltozott, minden idegen. A meghitt régi utak, amelyekre visszavágyódik benned a fájdalom, már nincsenek. Gyep lepi és bozót nőtte be őket. A barátságos kiskapu helyét idegen rács foglalta el azóta és rá sem ismernél a régi házra. Idegen színnel mázolták be új lakói. Szobáit megtöltötték új és idegen bútorokkal.

Rózsáid helyén illattalan ipari növények tömörülnek szigorú sorokban. Fáidat kivágták régen s újakat nem ültetett senki, mert azt vallják ma, hogy szép haszontalanságokra nem való a föld. Idegen lennél, dermesztő döbbenettel idegen, ha megállanál ma ott, egy régi küszöb nyomait keresve. Idegen.

Így van ez, hidd el. És gondolj rá sokat. Hamarosan rájössz, hogy ami benned fáj, az nem is honvágy már, csupán emlékezés. És mert emlékezés, nem is fáj talán. Mert szép az, hogy mindez volt, és úgy volt, ahogyan emlékezel rá. Jó, hogy van mire emlékezz, ami szép. Gazdag vagy általa. Senki nem rabolhatja el Tőled azt, hogy amire emlékezel, az gyönyörűen szép.

Aztán nézz körül és meglátod, hogy itt is vannak, mindenhol vannak erdők és hegyek, völgyek és mezők. Rózsák és fák és illatos, szép haszontalanságok. És akkor a honvágy már nem is vágy többé benned, hiszen miképpen is vágyódhatnál arra, ami eltelt.Már csak emlékezel a honra. S amíg emlékezel: tervezgeted már az új hont magad köré, hogy legyen mire emlékezzenek a gyermekeid.

Dexter

Dexter vagyok..., és én nem is tudom mi vagyok..., csak azt tudom, hogy valami sötét van bennem..., de elrejtem..., és nem beszélek róla..., de ott van..., mindig..., ez a sötét vándor..., és amikor ő vezet, akkor érzem úgy, hogy élek..., hányingerem van a gonoszság izgalámtól..., nem harcolok..., nem akarok..., csak ő van nekem, semmi más nem szeret, még a..., én biztos, hogy nem..., vagy ez hazugság...?

A sötét vándor azt mondja...

Mostanában előfordul, hogy érzem a..., a kötődést, valami máshoz, valakihez..., mintha a maszk lecsúszna..., és a dolgok..., az emberek..., akiket nem ismerek, számítani kezdenek..., nagyon megrémíszt.

?

Eseményeim és világképem kialakulására befolyással volt minden jó könyv, de módosítani segített minden rossz ember.

/Ismeretlen/

Johnny Welch: A bábú

Ha Isten egy pillanatra elfelejtené, hogy én csak egy rongybábu vagyok, és még egy kis élettel ajándékozna meg, azt maximálisan kihasználnám. Talán nem mondanék ki mindent, amit gondolok, de meggondolnám azt, amit kimondok.

Értéket tulajdonítanék a dolgoknak, nem azért, amit érnek, hanem azért, amit jelentenek.

Keveset aludnék, többet álmodnék, hiszen minden becsukott szemmel töltött perccel hatvan másodperc fényt veszítünk. Akkor járnék, amikor mások megállnak, és akkor ébrednék, amikor mások alszanak.
Ha Isten megajándékozna még egy darab élettel, egyszerű ruhába öltöznék, hanyatt feküdnék a napon, fedetlenül hagyva nemcsak a testemet, hanem a lelkemet is.

A férfiaknak bebizonyítanám, mennyire tévednek, amikor azt hiszik, az öregedés okozza a szerelem hiányát, pedig valójában a szerelem hiánya okozza az öregedést!

Szárnyakat adnék egy kisgyereknek, de hagynám, hogy magától tanuljon meg repülni.

Az öregeknek megtanítanám, hogy a halál nem az öregséggel, hanem a feledéssel jön.
Annyi mindent tanultam tőletek, emberek...

Megtanultam, hogy mindenki a hegytetőn akar élni, anélkül hogy tudná, hogy a boldogság a meredély megmászásában rejlik.

Megtanultam, hogy amikor egy újszülött először szorítja meg parányi öklével az apja ujját, örökre megragadja azt.

Megtanultam, hogy egy embernek csak akkor van joga lenézni egy másikra, amikor segítenie kell neki felállni. Annyi mindent tanulhattam tőletek, de valójában már nem megyek vele sokra, hiszen amikor betesznek abba a ládába, már halott leszek.
Mindig mondd azt, amit érzel és tedd azt, amit gondolsz. Ha tudnám, hogy ma látlak utoljára aludni, erősen átölelnélek, és imádkoznék az Úrhoz, hogy a lelked őre lehessek. Ha tudnám, hogy ezek az utolsó percek, hogy láthatlak, azt mondanám neked, "szeretlek", és nem tenném hozzá ostobán, hogy "hiszen tudod". Mindig van másnap, és az élet lehetőséget ad nekünk arra, hogyjóvátegyük a dolgokat, de ha tévedek, és csak a mai nap van nekünk, szeretném elmondani neked, mennyire szeretlek, és hogy sosem felejtelek el.
Senkinek sem biztos a holnapja, sem öregnek, sem fiatalnak. Lehet, hogy ma látod utoljára azokat, akiket szeretsz. Ezért ne várj tovább, tedd meg ma, mert ha sosem jön el a holnap, sajnálni fogod azt a napot, amikor nem jutott időd egy mosolyra, egy ölelésre, egy csókra, és amikor túlságosan elfoglalt voltál ahhoz, hogy teljesíts egy utolsó kérést. Tartsd magad közelében azokat, akiket szeretsz, mondd a fülükbe, mennyire szükséged van rájuk, szeresd őket és bánj velük jól, jusson időd arra, hogy azt mondd nekik, "sajnálom", "bocsáss meg", "kérlek", "köszönöm" és mindazokat a szerelmes szavakat, amelyeket ismersz. Senki sem fog emlékezni rád a titkos gondolataidért. Kérj az Úrtól erőt és bölcsességet, hogy kifejezhesd őket. Mutasd ki barátaidnak és szeretteidnek, mennyire fontosak neked.

Weörös Sándor: Ha nézem a világot

Ha nézem a világot,

A világ visszanéz,

Azt mondom, összevisszaság,

Ő feleli, teljes egész.

Azt mondom, csupa valótlan,

A semmiség ragyog,

Ő feleli, nézz meg jobban,

A valóság én vagyok.

Azt mondom, merő idegenség,

Sok átsuhanó tünemény,

Ő feleli, nézz a tükörbe,

Amit ott látsz, az vagyok én.

Men in Trees

Ha a futás és a harc között kell vállasztani, néha a legerősebb is menekülőre fogja. Az ösztönök az állatokat jól szolgálják, de emberek vagyunk és vétkezünk. A magányos farkasoknak könnyű az önfentartás, mert ők nem akarnak kapcsolatot fenntartani, de az állatokkal ellentétben a legtöbb ember tisztánlátását elhomályosítják az érzelmek. Mi vigyázni akarunk, nem csak önmagunkra, hanem egymásra is. Aztán rájövünk, hogy akár állatok, akár emberek vagyunk, magunkra vagyunk utalva és harcolnunk kell önmagunkért.

Márai Sándor

Ez a legnyomorultabb érzés.

Mikor hiányzik valaki.

Körülnézel, nem érted.

Kinyújtod kezed, egy pohár vizet keresel tétova mozdulattal, egy könyvet.

Minden a helyén van életedben, a tárgyak, a személyek, a megszokott időbeosztás, a világhoz való viszonyod nem változott.

Csak éppen hiányzik valami. ...

S ha nagyon pontos és figyelmes leszel, ha idejében kelsz és későn fekszel, ha sokat vagy emberek között, ha elutazol ide vagy oda, ha belépsz bizonyos helyiségekbe, végül találkozol azzal, aki vár.

Természetesen tudod, hogy ez a reménykedés egészen gyermekes.

Már csak a világ végtelen esélyeiben bízol.

Hol keressed?

S aztán, ha megtaláltad, mit mondjál neki?...

És mégis várod.

.

/Márai Sándor/

Jász Attila: Kávé, tea, olvasgatás

Kávé, tea, olvasgatás, de közben

néhány mondat úgy telibe talál,

hogy fel se tudok állni, fekszem itt

csendben és hallgatom, ahogy a szív

bugyborékol, vérzik a mondatoktól,

talán csak ki kell várni, nyelje el

valamelyik kamra, ahol a többi

is összegyűlik használat után,

bár vannak mondatok, melyek akár

halálos sebet is tudnak okozni,

ha épp szívtájékon találnak el.

"Ca strigi in zadar vreodata ai simtit?

Te scuturi de praf si-ncepi sa te ridici.

Vrei doar sa mergi.

Nimic din ce-a fost nu va mai fi

Prezentul e trecut , presarat cu amintiri."

T. S. Eliot: Az üresek

Mi vagyunk az üresek
A kitömött emberek
Jaj, összehajlunk
Összehajlik szalmabélű kobakunk
Száraz hangunk
Mikor összesugdosunk
Halk és nincs értelme semmi sem
Mint a szél száraz gyepen
Vagy patkányláb tört üvegen
Száraz pincében odalenn

Formátlan alak, árnyék színtelen,
Megbénult erő, gesztus mozdulatlan.

Azoknak, akik átkeltek nyitott
Szemmel a halál másik országába
Ha emlékeznek még ránk - nem is kárhozott
Vad lelkek vagyunk mi, csupáncsak
Az üresek
A kitömött emberek

Szemek, melyekkel álmodni sem merek
A halál álomországában
Nincsenek:
Ott a szemek
Tört oszlopon napsugarak
S a hangok
Ha a szélben dalolnak
Ünnepibbek és távolibbak
Mint egy halványuló csillag

Ne legyek közelebb
A halál álomországában
Inkább én is viselek
Olyan eltökélt álruhát
Patkánybundát, varjúbőrt, keresztléceket
Egy mezőn
Ahogy a szél tesz úgy teszek
Ne közelebb -
Ne ezt a végső találkozást
A homályországban

Ez halott világ
Ez a kaktuszvilág
Itt állnak a kőszobrok
Itt fogadják
Egy halott kezéből az imát
Mikor egy csillag sápadtan kezd hunyorogni

Hát így van ez erre
A halál másik országában
Magunkba virrasztva itt
Azon az órán amikor mi
Gyöngédségtől remegünk
Ajkak csókért epedve
Imáikat kövekké tördelik

Nincsenek itt azok a szemek
Szemek itt nincsenek
E völgyeben hol csillagok haldokolnak
Ebben az üres völgyben
Elveszett országaink törött állkapcsa ez.

Ez a végső találkozóhely
Egymás felé tapogatózunk
És kerüljük a szót
Összegyűlve a megdagadt folyó e partján

Látástalan, amíg
A szemek újra felragyognak
Mint örök csillag
Százlevelű rózsa
A halál homályországában
Nincs már reménye
Az üreseknek

Körbe körbe fügekaktusz
Fügekaktusz fügekaktusz
Körbejárjuk a fügekaktuszt
Minden reggel ötkor

Odahull az eszme
És a valóság
Odahull a mozgás
És a tett
Közé az Árényék
Mert tied az ország

Odahull a fogantatás
És a teremtés
Odahull az indulat
És a válasz
Közé az árnyék
Hosszú az élet

Odahull a vágy
És a görcs
Odahull az erő
És a létezés
Odahull a lényeg
És a leszállás
Közé az Árnyék
Mert tied az ország

Mert Tied
Az élet
Mert Tied a

A világ így ér véget
A világ így ér véget
A világ így ér véget
Nem bumm-mal, csak nyüszítéssel

Albert Camus

„A féreg az ember szívében van... Nehéz tetten érni azt a pillanatot, mikor a szellem a halál mellett dönt. Az öngyilkosság - akárcsak a melodrámában - bizonyos értelemben vallomás. Azt valljuk be, hogy az élet túllépett rajtunk, vagy hogy nem értjük... Minden egészséges ember eljátszott már néha magában az öngyilkosság gondolatával. (...) Az ember élethez való ragaszkodásában van valami, ami erősebb a világ minden nyomorúságánál. A test ítélete erősebb a világ minden nyomorúságánál. A test ítélete legalább annyit ér, mint a szellemé, márpedig a test visszahőköl a megsemmisülés előtt.”


/ Camus /

In Plain Sight

Az emberi nyelv egyik legundorítóbb frázisa a sajnálom, aki mondja tíz esetből kilencszer csak azt sajnálja, hogy elkapták, és amikor azt akarják, hogy bocsássak meg nekik valamit, legszívesebben megpattanék, vagy azt mondanám: dögölj meg, és ez látszik is rajtam, de ehelyett azt illik mondani: semmi baj...

Utálom a frázisokat!

Az emberek azt hiszik hogy a megbocsátás egy illemszabály, egy megszokott válasz a bocsánatkérésre, pedig nem az...

A megbocsátás felelett az örzőangyalodnak, és begyógyitja az adott és kapott sebeket...,

...különleges dolog...,

...egyszerű és tiszta...,

...transzcendens...,

...őszinte.

Juhász Gyula: Gyerekkori arcképem

Egy gyermek néz rám, több, mint negyven éve,

Sötét szemével, mint a fájdalom,

Pedig nem tudta még, micsoda éjjel

Borul derűs lelkére egy napon.

A nyolcvanas években mosolyogva

Simogatott meg mindent, ami szép,

Képeskönyvek ábráin andalogva

Érezte a világ ízét, szinét.

Magányos gyermek volt és hallgatag,

De szíve mélyén rejtelmes patak

Csobogott, ősi forrásból eredve,

A gyermek minden bánata és kedve

E vizen ringott, mint papírhajó.

De ma elment az öröme, keserve

S mint az örökre fáradt utazó,

Merev, üres tekintettel keres

Egy arcot, mely már végtelenbe vesz.

Rescue me

- Hogy telt a napod?

- Nagyszerűen, tele önutálattal, nyomorúsággal és sötétséggel, mint minden másnap.

Lányi Sarolta: Harag

Ma már hideg van. Elsápadt az erdő,
hova múlt, hol van a tegnapi hőség? 
Megállt a lég és gőgös-hűvösen
állnak a fák.
Tegnap kuszán, napittasan remegtek…

Tegnap kuszán, napittasan remegtem én is.
Arcomon izzott a nyári rozsda:
veríték, vér és szerelem.
Ma már hideg van. Elsápadt az erdő,
hova múlt, hol van a tegnapi hőség?

S most nem vagy itt, hogy látnád: felmagasúltam,
miként hegyi hó, tiszta vagyok s hideg 
s oly szépen gőgös, ha te nem vagy itt,
mozdulatlan orcám hűs opálját
nem dúlja fel, nem marja fel
veríték, vér és szerelem.
Hideg, nehéz haragpáncél borít,
most nem hajolna forró, vágyas ívben
a csókodig - lelketlen érc a testem.

Ma már hideg van. Elsápadt az élet,
hova múlt, hol van a tegnapi hőség?

Ma nem vagy itt. Im elküldöm neked
a haragom.
Nagyon szenvedj. 
Mint én. 
Akarom.

Terminator - The Sarah Connor Chronicles

Mind álarcot viselünk. Akár szeretetből, akár azért, hogy közel maradjunk ahhoz, akit szeretünk, vagy hogy elfedjük a valóságot a bonyolult lelkünk elől. Az őszinteséget feladjuk a társaságért cserébe. Épp ezért nem tudjuk igazán megismerni a hozzánk közel állókat. Megannyi veszély rejtőzik álarc mögött e világban. 
Jóról és gonoszról mesélünk a gyermekeinknek, pedig magunk sem látunk világosan. 
A valódi gonoszság nem hagy időt, hogy harcoljunk, vagy hogy megrémüljünk. Lehajtjuk a fejünket, és nem tekintünk az álarcok mögé. Ezáltal pedig épp mi adjuk meg magunkat a közelgő balsorsnak, melyet ezért nem láttunk.

Lovegun - Az élet szép

"Légvár, amit építek,

sokszor szánalmas élvezet,

hogy álmodozva élek.

Néha italból áll a valóság,

és dalolok, hogy szép a világ,

nem vagyok őrült ma még talán.

Nem kell, hogy lássak, vagy halljak mindent,

akkor szólok csak, hogy ha kell!

Fontos, hogy nevetni tudjak most magamon,

úgy a világ az enyém lehet!

Álmomban ott is jártam már,

ott ahol még senki más.

Titokban angyalokkal táncolnék!

Álmomban azt is láttam már,

azt amit még senki más.[...]

Néha egy képzelt világba elfutnék,

átverném önmagam.[...]

Pókerarccal a tükörbe nézek,[...]"

/Lovegun - Az élet szép/

Desperate Housewives

"Az igazság az, hogy néhanapján mindenki megszegi a szabályokat, egy percig sem gondolva arra, hogy elkaphatják. 
De ha elkapják őket, olyankor csak megbocsájtásért esedeznek. És legtöbbször el is nyerik. 
De néhány tett annyira gonosz, hogy csak elutasításra talál. 
Hogy kerülhetik el az emberek ezt a végzetet? Nos, a trükk az, hogy tudjuk, mely szabályokat szeghetjük meg, és melyeket nem."

Szex and the City

Carrie: - Igaza volt, Mikulás vagyok. Elvégeztem egy kis fejszámolást, az elmúlt években vettem Kirának eljegyzési ajándékot, esküvői ajándékot, elutaztam Mainbe az esküvőre, plussz a három babakelengye..., cakumpakk elköltöttem több mint 2300 dollárt, hogy megünnepeljem az ő döntéseit, erre fel megszégyenít, mert vacak 485 dollárt áldoztam saját magamra? Igen kiszámoltam...

Charlotte: - De ez mind ajándék volt, ha férjhezmennél vagy gyereket szülnél ő is ugyanennyit költene rád.

Carrie: - És ha sose megyek férjhez, és nem lesz gyerekem akkor fityiszt sem kapok? Gondolj bele, ha szingli vagy, az érettségi után nincs egy olyan alkalom sem, hogy téged ünnepelnének.

Charlotte: - De, a születésnapod!

Carrie: - Ó, nem, nem, nem, szülinapja mindenkinek van, az nem számít. Akiről most beszélünk az a szingli csaj. A Hallmark nem készít "Gratulálok, hogy nem mentél hozzá egy balfékhez!" kártyát. És mikor kapsz evőeszközt azért, mert egyedül mész nyaralni?

Charlotte: - Igazad van!

Carrie: - Aham.

Charlotte: - Minek nekem nászajándék, Harrynél szebb ajándék úgysem kell.

Carrie: - Ó, nem, nem, nem...boldogan megajándékozlak, hogy ünnepeljem az életed, csak szerintem disznóság, hogy a facérokat kihagyják ebből. Úgy tűnik az eset tanulsága az, amíg férjhez nem megyek semmit sem fogok látni Kirától.

Søren Aabye Kierkegaard

"A legnagyobb veszély, önmagunk elvesztése, oly csendben bekövetkezhet, mintha semmit sem jelentene. Semmi más nem veszhet el ennyire észrevétlenül; minden más veszteséget, egy kar vagy láb, öt tallér vagy egy feleség elvesztését jobban megérzi az ember."

.

/Kierkegaard/

Scrubs

Gyakran megesik, hogy olyan egyedül érezed magad, mint egy lakatlan szigeten. 
Vagy azért, mert nem tudsz meghozni egy nagyon fontos döntést, vagy azért, mert válaszra vársz, vagy csak azért, mert tudsz egy titkot, de mégsem akarod tudni. 
Én azért voltam azon a szigeten, mert odatettek...

Napiokos

Azt mondják minden szörnyűségnek vége lesz egyszer...

Demény Ágnes: Ahogy érzed

Amikor történik valami, és visszafordíthatatlan, akkor érzed, hogy szétmar. Lassan, csendben. A ki nem mondott szó... Szavak.
Naponta elszalasztod az alkalmat, nem egyet, többet is. Nem törődsz vele. Különböző helyzetek vicsorgó játékaként éled meg gyakran, hogy ki kellene mondani, de nem. Mégsem teszed. Visszanyeled, elhallgatod. Akár dühödben, akár bosszúból, örömedben vagy bánatodban vagy pusztán az élet megszokott közönyével tudod magad mögött, mintha mi sem történt volna. Elfojtod vagy kiírtod, vagy egyszerűen csak nem veszel tudomást róla.
Amikor ott van, és mondhatnál valami csúnyát, rosszat, mert megérdemli, de mosolyogva inkább legyintesz és kussolsz. És belül forr tovább valami, ami már elkezdődött veled együtt.
Amikor ott van és látod, amikor mondhatnád csak úgy, de nem teszed, mert úgy gondolod, lesz még alkalom.
Amikor mondanád, de miért? Mi értelme? Amikor nem mered kinyögni, mert félsz… vagy nincs kinek.
Amikor szándékosan nem mondasz semmit, hogy ne csak téged marjon a düh, akkor belül forr tovább valami, ami már megállíthatatlan.
Amikor ott van és tehetetlen, és érzed, hogy nincs remény, legalább akkor… De nem… Nem mondasz semmit.
Majd máskor.
De aztán nem lesz máskor.
Vége.
És ott maradsz magadban, velük, azokkal…
Akkor belül kirobban valami, ami már megállíthatatlan és megmérgez.
Amikor történik valami, és visszafordíthatatlan, akkor érzed, hogy szétmar.
Lassan, csendben.

The Human Stain

Először egy hónappal a haláluk után kíséreltem meg..., szépen kicsíptem magam, még anyám is büszke lett volna rám...
Tudtad, hogy felhívtam? Bizongy, hogy elmondjam neki, meghaltak a gyermekeim.bizony, h elmondjam neki, meghaltak a gyermekeim.
- Mama, Faunia vagyok.
Húsz évig..., húsz évig nem hívtam...Azt mondta, ohh, nem ismerek ilyen nevű embert..., és letette.
Szemét.
Emlékszem még a ginre és a váliumra, ennél hatásosabb mérege nem is kell, ohh, úgy zuhantam a padlóra, mint egy rongybaba.
De jó volt...
Miért kellett betörniük az ajtót?
Mármint..., minek?
Még..., még a nővér is megmondta utólag, hogy nem dobogott a szívem
Miért nem hagytak meghalni?
Még ezt is elrontottam, igaz?

Szabolcsi Erzsébet: Csak...

Csak füst vagy.

Elillanó, szétfoszló lebegés,

Csak mosoly vagy.

Emlékképeken néma nevetés.

Csak dal vagy.

Néhány ütemnyi megható zene.

Csak könny vagy.

Álmaimban élsz és én élek.

Csak nem vagy.

Nem élsz, csak kitaláltalak Téged.

William Shakespeare

Bár minden ember az volna, aminek látszik; vagy pedig ne látszanék olyannak, ami nem!

/William Shakespeare/

A tapintatról és a gyöngédségről

Mert van valami, ami több és értékesebb, mint a tudás, az értelem, igen; becsesebb, mint a jóság. Van egyfajta tapintat, ami az emberi teljesítmény felsőfoka. Az a fajta gyöngédség, mely láthatatlan, színtelen és íztelen, s mégis nélkülözhetetlen, mint fertőzéses, járványos vidéken a forralt víz, mely nélkül szomjan pusztul, vagy beteg lesz az ember. Az a tapintat és gyöngédség, mely, mint valamilyen csodálatos zenei hallás, örökké figyelmeztet egy embert, mi sok és mi kevés az emberi dolgokban, mit szabad és mi túlzás, mi fáj a másiknak és mi olyan jó, hogy ellenségünk lesz, ha megajándékozzuk vele és nem tudja meghálálni? Ez a tapintat, mely nemcsak a megfelelő szavakat és hangsúlyt ismeri, hanem a hallgatás gyöngédségét is.Vannak ritka emberek, akik tudják ezt. Akik a jóságot, mely mindig önzés is, párolták és nemesítették, s nem okoznak soha fájdalmat barátságukkal vagy rokonszenvükkel, nem terhesek közeledésükkel, nem mondanak soha egy szóval többet, mint amit a másik el tud viselni, s mintha külön, nagyon finom hallószerveik lennének, úgy neszelik, mi az, ami a másiknak fájhat? S mindig tudnak másról beszélni. S oly élesen hallanak mindent, ami veszélyes az emberek között, mint az elektromos hallgató fülek érzékelik a nagy magasságban, felhők között közeledo, láthatatlan ellenséges gépmadarakat.A tapintat és a gyöngédség emberfölöttien érzékel. Igen, e két képesség emberfölötti.

/Márai Sándor: Füveskönyv/

A szívről

De amíg azt hiszed, hogy dobog valahol egy szív, mely érted dobog, bocsáss meg az embereknek. Egy emberi szív, mely önzetlenül érez irányodban, elég, hogy megbocsáss mindazoknak, kiknek önző és komisz szívét megismerted; elég, hogy megbocsáss az emberek összességének. Nem kell sok ahhoz, hogy e reménytelenség közepette megengeszteljenek. Egy ember elég. S nem igaz az sem, hogy nem találkoztál ezzel az emberrel. Csak éppen ideges voltál, vagy türelmetlen és mohó, s odább mentél. Mert ember vagy, s mert ilyen az emberi szív.

/Márai Sándor: Füveskönyv/

A kísértésről

Mindig, mikor megérkezik és szól hozzád a kísértés, mely barátságot, szenvedélyt, bizalmasságot, kötést ígér, tudjad: az anyag, melybol az ilyen kötés készül, romlandó, mert emberi anyag. Ami ma eskü, holnap nyűg, ami ma szenvedély és vágy, holnap érthetetlen és torz emlék, ami ma hűség, holnap szomorú kötelesség. Hasztalan mosolyog, ígér, reménykedik a kísértés. Hasztalan él halálig szívedben a vágy, teljesen és bizalommal megosztani az élet magányát valakivel. Nincs módod erre, mert ember vagy. Mindig tudjad ezt.

/Márai Sándor: Füveskönyv/

A szomorúságról

Ne hessegesd el a szomorúságot. Oktalanul jön; talán öregszel ilyen pillanatokban, talán megértettél valamit, elbúcsúzol a szomorúság negyedórájában valamitől. S mégis, a szomorúság megszépíti az életet. Nem szükséges, hogy mesterséges világfájdalommal mászkálj a földi tereken, lehorgasztott fővel, az élet és minden tünemény reménytelen mulandóságán elmélkedve, a tűnő örömök fantomjai után koslatva. Először is, az örömök, melyek eltűnnek, talán nem is voltak igazi örömök. Emlékezzél csak...

Aztán: a szomorúság egy váratlan pillanatban leborítja csodálatos, ezüstszürke ködével szemed előtt a világot, s minden nemesebb lesz, a tárgyak is, emlékeid is. A szomorúság nagy erő. Messzebbről látsz mindent, mintha vándorlás közben csúcsra értél volna. A dolgok sejtelmesebbek, egyszerűbbek és igazabbak lesznek ebben a nemes ködben és gyöngyszín derengésben. Egyszerre emberebbnek érzed magad. Mintha zenét hallanál, dallam nélkül. A világ szomorú is. S milyen aljas, milyen triviális, milyen büfögő és kibírhatatlan lenne egy teljesen elégedett világ, milyen szomorú lenne a világ szomorúság nélkül!

/Márai Sándor: Füveskönyv/

Az egyedüllétről

Ha szívembe nézek és jól megvizsgálom mindazt, amit az emberekkel való együttlétek alkalmával tapasztaltam, azt kell mondanom, hogy minden emberi együttlét reménytelen, s az ember, aki helyesen akar élni és személyes munkát végez, melyre őt, csak őt jelölte ki sorsa, értelmesen cselekszik, ha teljesen egyedül él. Mindenféle gyöngéd emberi érzés átalakul a gyakorlatban önzéssé; bölcsebb, ha egyedül maradsz, még akkor is, ha ez néha nagyon fájdalmas és nehéz. Nincs nő, nincs barát, nincs emberi kapcsolat, mely idővel meg ne alázna. Maradj udvarias és magányos, mert az emberek reménytelenek.
Egy cipőkereskedőnek vagy derék pénzügyőrnek s általában az emberek túlnyomó többségének természetesen nem tanácsolhatod, hogy éljen egyedül; az emberek nagy többsége arra való, hogy közösségben éljen, családban és barátok között, s szaporodjanak az idők végezetéig. Ez törvény és így van rendjén. De az alkotó szellemű ember számára életének igazi feladata nem a család, nem is a baráti közösségek ápolása, hanem műve, melyhez teljesen tiszta légkörre van szüksége. Ahol emberek lélegzenek, zavaros, fojtott és tisztátalan lesz a levegő. Ezért maradj egyedül, ha dolgod van, munkádban és életedben.

/Márai Sándor: Füveskönyv/

Bűneinkről és a bűntudatról

Meg kell tanulni hallgatni, s talán ez a legnehezebb. Az ember mindig többet beszél egy szóval. Nem lehet eléggé hallgatni. Azért is, mert minden beszéd reménytelen. Már az írott és rögzített szó is milyen reménytelen! Nézz körül a világban: mit használt a sok leírott szó, tanács, meggyőző kísérlet? Semmit sem használt. Mit is remélhetsz attól, ha valakinek elmondasz valamit? Semmit sem remélhetsz. Ezért hallgass, mindig többet és következetesebben hallgass, mint beszélsz, ne akard mesterségesen meggyőzni a többieket, mert ez lehetetlen az igazságnak csak akkor van valamelyes nevelő ereje, ha te magad fedezed föl -, s ne akard fitogtatni, hogy tudsz valamit. Mégegyszer mondom, hallgass. Békében és háborúban, hallgass. S ha beszéltél, öblítsd ki utána szájad. S amikor helytelenül beszéltél, s bűntudat kínoz, ne hessegesd el ezt a bűntudatot; nézz szembe vele, keményen; mondd: "Megint beszéltem, s helytelenül, túlságosan, indulatosan vagy hiúan szóltam; ez így történt, már nem segíthetek rajta; de a jövoben keményebb leszek és hallgatni fogok." Hallgass, mert az Isten is hallgat, s Ő tudja, miért? A legokosabb hallgatni.

/Márai Sándor: Füveskönyv/

Arról, hogy senki sem tud segíteni

Beletörődni, hogy ember nem tud segíteni. Nincs az a nő és nincs az a barát.
Belenyugodni, hogy talán nem is kell segítség: ez a vergődés, ez a reménytelenség, ezek a pillanatnyi megoldások, ez az örök megoldatlansága mindennek, ami emberi, ez éppen a feltétele annak, hogy ember maradjál és emberi módon fejezd ki magad a világban.

/Márai Sándor: Füveskönyv/