Müller Péter: Könnyek
Manapság szégyelljük a könnyeinket. Nem engedjük kicsurranni, de amikor igazán szeretünk, ott érezzük a viszketést a szemhéjunkon; nem sok hiányzik hozzá, hogy "elbőgjük magunkat".
Sok okból sírhatunk. Nagy lelki fájdalomtól, hirtelen örömtől, kéjérzettől, de még az intenzív szerelemtől is elolvadunk - elkezdünk csurogni. Folyik belolünk a sós lé, a könnyünk, ami bennünk a legtengerszerűbb - és elbőgjük magunkat.
Nem szívesen mutatjuk, mert ebben a rideg, ellenséges világban a gyengeség jelének válik. Gyenge, önvédelemre képtelen s főleg érzelmes hülyének tartják az embert, aki megrendül, s elsírja magát.
"Ne mutasd a könnyeidet!" - így szól a kimondatlan társadalmi parancsolat, s a mai emberhez hozzátartozik az, hogy nem mutatja, sot, leküzdi a könnyeit - visszatartja, mint úriember a vizeletét.
Az ember, ha manapság sír, rendszerint akarata ellen sír, kibuggyan belőle a könny, minden szándéka ellenére, s arcán nem a boldogság, hanem a vesztes önuralom görcse látszik: "vissza akartam tartani, de nem tudtam, s most bőgök, mint egy hülye."
Azért szoktuk azt mondani, hogy "kiszökött" a könny valakinek a szeméből, mert úgy kell megszöknie a könnynek, mint fogolynak a sötét zárkából. Főleg férfiaknak nem szabad sírni. Nem "férfias".
A görög tragédiák kórusai végigbőgik az egész előadást. Sírnak és jajonganak, bele van írva a szövegbe - mi meg elfojtjuk a könnyeinket.
Amikor Othello végrendelkezik, azt mondja, önmagáról: "Írd, hogy síráshoz nem szokott a szeme, de akkor egyszer úgy ontotta könnyét, mint balzsamos nedvét arab fa törzse." Sírva hal meg. Zokog, amikor leszúrja magát. Ha jól játssza el a színész, és nem hazudik, akkor - miközben szíven szúrja magát - úgy zokog, hogy a könnyek lemossák arcáról a fekete festéket. Így látja a véres csatákhoz szokott hős hadvezért élete utolsó pillanatában William Shakespeare.
Értsd meg: ez nem érzelmi kérdés.
Ez nem úgy van, hogy aki elfojtja érzéseit, annak a szeme száraz marad, aki viszont szabadjára engedi lelkének szentimentális, "ostoba" rezdüléseit, az viszont bőgni kezd, mint egy "gyenge nő" vagy egy "kisgyerek".
Nem.
A könny a megfagyott élet olvadása.
A határaink oldódása - szeretek, s ettol valami kemény, gőgös, sűrű, koszerű keménység föloldódik bennem, s olvadni kezdek.
Nagy pillanataink mellékmondata, hogy "mindjárt elsírom magam!"
Ha megfigyelted magad, a gyász idején sem a szomorúság csalja a könnyeket a szemedbe, hanem a szinte elviselhetetlen és magára hagyott szeretet-érzésed. Csak azt siratjuk, akit szeretünk. Siratjuk, ha elveszítjük, de éppúgy bőgni kezdünk, és patakokban csurognak a könnyeink, ha mondjuk, halottnak vélt gyermekünk, tízéves hadifogság után visszatér, s egyszer csak ott áll elottünk...
A könny misztikus folyadék. S ha régóta nem sírtál, tudd, hogy intenzív, igazi, százezer voltos feszültséggel régen nem szerettél már.
A mélyről fölszakadt sírás pillanatában, vagyis a nagy elvesztés, s a nagy megtalálás idején valami olyan gondolat motoszkál az emberben - ha tud egyáltalán még ilyenkor gondolkodni -, hogy valami nagy-nagy kegyelem állapotába került. Ritkán megélhető csúcspillanatba, csodába, mely bármikor szétpattanhat, mint egy buborék, s ott marad újra a csodátlan, száraz valóságban.
A magyar "elérzékenyül" jó kifejezés: érzékennyé válunk, érző, eleven lélekké.
Egónk érzéketlen. Nem érez. Fél, szorong, rohan, gondolkodik, töpreng, villámgyorsan szortírozza külső-benső benyomásait, mindenben elonyét, hasznát keresi - de nem érez. Nem tud feloldódni. Örökös önvédelemben él, s fél meghatódni, könnyezni, ellágyulni.
Az érett lélek jele a sírni tudás képessége. Nagyobb dolog, mint a nevetés. Arról nem is szólva, hogy a nevetés is könnyeket csal a szemedbe, ha valódi.
Manapság ezt szégyellni kell.
Korán ráneveljük a gyermekünket, hogy száraz, kietlen szívvel élje le életét.
Világunk már egész korán hadat üzen minden mélyebb lelki élménynek, a felkavaró örömnek, szeretetnek, boldogságnak.
Pedig milyen nagy dolog, amikor egy koncerten, egy beszélgetés közben, vagy amikor egy könyvet olvas éppen, megpillantom barátom szemében az önkéntelenül kicsurranó könnycseppeket. Hirtelen emberi lesz az arca. Lehullik róla az önvédelem maszkja, az üres vigyor, a viselkedés lárvája, s hirtelen átszalad rajtam egy boldog felismerés: - "Jé, ez él!" Én utoljára akkor sírtam, amikor egy hosszú és fárasztó dedikálás során megállt előttem egy asszony, pár esztendos kisfiával a karján. Szép kisfiúcska volt, ragyogó, sötét szemű. - Mióta állnak itt? - kérdeztem.
- Másfél órája - felelte az asszony, mosolyogva.
- És te ilyen türelmes gyerek vagy? - kérdeztem a fiúcskától.
- No, gyere, ülj le szépen! - Leültettem magam mellé az asztalhoz, s bámultam a gyerek rebbenetlen, mélybarna szemeit.
- Nem emlékszik rám? - kérdezte az asszony. Rémlett valami.
- Jól nézzen meg!
- Néztem, néztem, igen, találkoztunk már, de nem tudtam, hol.
- Pár évvel ezelőtt beszéltem magával... Akkor halt meg éppen a kisbabám... Maga azt mondta, hogy ennek így kellett lennie... és akkor, nem törődve a még friss sebemmel, nem vigasztalt, hanem azt mondta: hamarosan jön majd egy másik... És rámutatott a kisfiára, s azt mondta:
- Ő az.
És én, sírva-nevetve magamhoz szorítottam a kisfiút, s azt mondtam neki:
- Szervuuuuusz!...
Jószay Magdolna: Befelé sírt könnyek
A befelé sírt könnyek,azt hiszem, képesek
arra, hogy lágyítsák
kiszikkadt lelkednek
csontszáraz talaját.
Néha kellenek,
tőlük jobb,
több lehetsz.
Ám sok könnycsepp
forrást fakaszt,
hűs forrás
folyót dagaszt,
s a bánat-árvíz bensőd
elárasztja,
már nem javít, nem könnyít,
elpusztítja
lelked virágait.
Jennifer Eller
„Néha úgy tűnik, hogy álmaink darabokra hullanak kezünk között.
Attól tartunk, talán hibáztunk.
S mindaz, mit megpróbáltunk oly gyötrelmesen küzdve, mintha örökre kicsúszna kezünk közül.”
/Jennifer Eller/
Tóth József: A zene varázsa
.jpg)
Halk zene szól szobámban, hallgatjuk Én s magányHegedű sír, könnyei peregnek a mélabús zongorán.
Szívemet csavarja a dallam, arcomon fájdalom ég,
Ahogy legördül egy könnycsepp hidegen, mint a jég.
Fuvola vigasztal, hárfa lágyan simogat, hozzám bújik,
Könnyem szárad, a szorítás lelkemből ködként oszlik
A dob nyugodt ütemű ritmusára vált, szívem dobogása,
A zene varázsszőnyegén repülök egy gyönyörű világba.
Arcom esti tó tükre, kifordított zsebként üres az agyam,
A zene megtölt, feledek mindent s hallgatom boldogan.
Ritkul a ritmus, elfogynak a hangok, s elhalkul a dallam
A csend betoppan, s mégis hallom ott benn, magamban.
Miközben lassan visszatérnek a gondolataim, érzéseim
Újra fájdalom jár lelkem-szívem lüktető mély sebein,
Tűnődöm, milyen hatalmas, mily erős a szép zene ereje,
Hisz a poklok fájdalmát mutatja, s a mennyben jársz vele.
Hideghegy
Kedves Mr. Inman!
Előbb a napokat kezdtem számolni, majd a hónapokat. Számomra nem számít többé más csak a remény, hogy visszatér, és a csendes félelem, hogy a találkozásunk óta eltelt évek, ez a háború, ez a borzalmas háború, a felismerhetetlenségig megváltoztatott minket.
Felidézem az együtt töltött közös perceket, és így utólag megváltoztatnám őket. Bánom sutaságom, és hogy annyi mindent kimondatlanul maradt.
Mi lesz ha odavész, és nem látom többet? Azt mondta: néhány év alatt a nevét is elfelejtem. Több, mint három év telt el, de emlékszem a nevére. Mikor apámal Could Mounatin-ba költöztünk, zavarban voltam, idegenül éreztem itt magam, de boldog voltam, hogy eljöhettem Charlstonból a rabszolgák, a fűzők, a gyapott világából.
Mióta elment itt a keserűség ad mértéket az időnek..., szegény apám az ősszel meghalt, egyedül maradtam. Gyász ül már minden házon itt a hegyekben, minden nap újabb hírtől rettegünk, ki esett el, ki nem tér vissza e szörnyű háborúból. Magáról pedig nem hallok. Vajon éle-e még? Az Úrhoz fohászkodom magáért. A háború kétszer is elveszett, a csatamezőn, és azoknak a szívében, akik itt maradtak.
Visszavárom magát, ahogy ígértem, de magamra maradtam, taláncstalan vagyok, és egyre rosszabb azoktól kapni, akiknek már nincs miből adniuk.
Már csak azt tartja bennem a lelket, hogy bízom magában, és kitartóan hiszem, hogy viszontlátom egyszer. Kimondom hát kertelés nélkül, mit kívánok: ha harcol, tegye le a fegyvert, ha együtt vonul a haddal, álljon meg. Jöjjön vissza, jöjjön vissza hozzám, ez a kívánságom.
Tegnap láttam, amint közeledik felém, vagy látni véltam. Ott kuporogtam Sally Swanger kútja fölött, akár egy megszállott. Valóban magát láttam visszatérni? Tudom, bele kellene törödnöm, hogy nem fog visszajönni, de képtelen vagyok rá.
Szerelmem, vajon merre jár? Reményem sincs rá, hogy elérjem magát, de még mindig írok, írok kitartóan.
Sosem kapjuk vissza amit elvesztettünk. A föld nem gyógyul meg, túl sok volt a vér. A szív nem gyógyul be. Az a dolgunk, hogy megbékéljünk a múlttal, és tanuljunk belőle. Vannak napok, amikor sikerül nem gondolnom rád, amikor a farm körüli teendők sürgetőbbek a szívem dolgainál. Ebben az évszakban, mindent áthat az új élet, s te ott vagy mindenben, mintha még mindig útban lennél felém. Ha látnál minket ezen a húsvéti napon, éreznéd, hogy a lépteid nem voltak hiábavalók. Még egyszer belenéztem Sally kútjába, de már nem láttam semmi baljóslatot, csak felhőket, felhőket, és aztán a napot.
Tóth Zsuzsanna: Eldobható vagyok
Valahogy mindig az kell, aki eldobhat. Akivel bizonytalan lehet minden. Az életem. A fájdalmam. Aki nem jön sokszor, s így megunni sem tudom. Aki nem ad sokat, s ezért mindig többre vágyom. Így szenvedek.
A biztos valahogy elutasít magától. Biztossága nem érdekel. Mert elfolytana. Megváltoztatna. És még azt is tudom takarni, hogy mennyire félek. Mert a biztos is lehet majd bizonytalan. És azt nem tudom kiszámítani. Bekövetkeztekor pedig még jobban fájna.
Azt akarom, hogy egy bizonytalan váljon biztossá. Néha képtelenség megmagyarázni engem.
Van, hogy nem tudok hinni. Mint most.
És létezik olyan pillanat, amikor elhiszem, változhatnak érzések irántam. Szeret. Csak nem tudja még.
Akkor kéne felpofozni magam, és üvölteni, hogy ne álmodozz! Eldobhat. Meg is fogja tenni. Ne hidd, hogy biztossá válik! Ne hidd, hogy érezhet irántad olyat, amire vágysz, mert te érzed!
/Tóth Zsuzsanna: Eldobható vagyok/
Coelho: Az emberi természet
Minden egyes nap, amikor a szembesülünk az emberi kegyetlenséggel, megkérdezzük magunktól: hogyan lehet ennyire gonosz az ember? A példák Rio de Janeirótól, ahol egy újságíró barátomat (Tim Lopest) kínoztak barbár módon halálra, egészen Abu Graib börtönéig sorolhatók, ahol olyan fiatal amerikai nők és férfiak viselkednek szörnyetegként, akik a megszokott otthoni környezetükben mintaszerűen éltek.
1971-ben az amerikai Stanford egyetem professzorai egy szimulált börtönt hoztak lére a pszichológiai tanszék alagsorában. Mindenféle speciális követelmény alkalmazása nélkül, véletlenszerűen kiválasztottak 12 hallgatót „börtönőrnek” és másik 12 hallgatót „rabnak”. Az eredeti terv alapján a „börtönőrök” két héten keresztül korlátlan hatalmat kaptak a „rabok” felett.
A kísérletet már egy hét után meg kellett szakítani: egy pár nap után a „börtönőrök” olyan viselkedést kezdtek tanúsítani, ami fokozatosan egyre abnormálisabb és szadistább lett, olyan barbárságokat követtek el, amire a kísérlet szervezői előtte még gondolni se mertek. 30 évvel később a két csoport egyes tagjai még mindig pszichológia kezelésre szorulnak az átélt élmények miatt.
Philip Zimbardo a kísérlet kitalálója így nyilatkozott a Herald Tribune-nek: „Nem voltam meglepve az iraki börtönökben készült fotók láttán. Ez nem az „egy rohadt alma miatt a kosárban lévő többi alma is megrohad” effektus, éppen ellenkezőleg: a korlátlan hatalom lehetőségét megszerző, jóindulatú emberek elvesztik a korlátok érzékelésre való képességüket, és szabadjára engedik a legprimitívebb ösztöneiket.”
Stanley Milgram a Yale egyetemen egy másik érdekes kísérletet hajtott végre. Hallgatók egy csoportját kiválasztotta „büntetési technikák” tanulmányozására. Ezek egy üvegablak mögött álltak egy elektromos áramütést generáló gépet kezelve. A másik oldalon lévő hallgatónak bizonyos kérdésekre helyes válaszokat kellett adnia. Minden egyes helytelen válasz esetében a hallgatók fokozatosan növekvő erősségű áramütéssel „büntethették” hallgatótársukat – tudatában annak, hogy egy bizonyos határérték után akár meg is ölhetik őt.
Amit nem tudtak, az az volt, hogy az áramütés nem volt igazi, a „kihallgatott” hallgató csak színészkedett. Mindenki meglepetésére viszont a „kihallgatók” 65%-a olyan magas erősségű áramütést alkalmazott, ami már halálosnak számított.
Röviden: egyikünk sem lehet teljesen biztos benne, hogy amikor korlátlan és totális hatalmat kapunk mások felett, nem fogunk-e túllépni a korábban elképzelhetetlennek tartott határokon. Csak azok, akik átéltek ilyen élményeket, (és - sajnos - emlékszem arra, hogy fiatalkoromban én is ebbe a csoportba tartoztam) tudják, hogy egy bizonyos pillanatban teljesen elveszítjük az uralmat magunk felett, és borzasztó dolgokat cselekszünk.
Ha ilyen az emberi természet, mit tehetünk? Egy régi, a Pireneusokban játszódó történet – ami valószínűleg csak legenda – szerint egy Savin nevű szerzetes, aki adományokat gyűjtött egy kápolna építéséhez, a környék egyik legrettegettebb útonállójának házához érkezett. Mivel nem volt hol töltenie az éjszakát, megkérdezte, hogy ott aludhatna-e. A bandita, meglepődve a szerzetes bátorságán, úgy döntött, hogy próbára teszi és azt kérdezte:
„Idejöttél, hogy provokálj. Azt akarod, hogy megöljelek, ellopjam a pénzed, és mártírrá tegyelek. Ha a város legszebb örömlánya ebben a pillanatban belépne ezen az ajtón, képes lennél azt gondolni, hogy nem gyönyörű és csábító?”
„Nem. De képes lennék arra, hogy kordában tartsam magam.”
„És ha egy szerzetes jönne ide, arannyal teli erszénnyel, hogy kápolnát építsen, képes lennél úgy tekinteni az aranyra, mintha kavicsok lennének?”
„Nem. De képes lennék arra, hogy kordában tartsam magam.”
„És ha egy szerzetes jönne ide, arannyal teli erszénnyel, hogy kápolnát építsen, képes lennél úgy tekinteni az aranyra, mintha kavicsok lennének?”
„Nem. De képes lennék arra, hogy kordában tartsam magam.”
Savin és a bandita ösztönei ugyanolyanok voltak – a jó és a rossz harcolt értük, mint minden földi halandó lelkéért. Amikor az útonálló megértette, hogy a szerzetes ugyanolyan, mint ő maga, rájött, hogy ő maga is ugyanolyan, mint Savin, és megtért.
Mindannyiunk előtt ott van a jó és a rossz út - a kérdés csak az, hogy melyiket választjuk. Semmi több.
A férfiak egy csomó mindent elvárnak a nőktől, miközben nem segítik őket. Elvárják azt is, hogy a nő megfelelő külsővel is rendelkezzen, miközben a pasi meg egy dagadt elhanyagolt disznó, aki zabál, vedel, fingik és röfög. Ja, meg kefél.
Majd a hímnemű (az ilyen mitől férfi, aki nem mer odaállni a párja elé, és kimondani azt, hogy vége van, ehelyett alamuszi nyúlként félrekefél? Ez nem férfi, csak egy nyámnyila, a tipikus puha pöcs) megcsal, megaláz és lelép. Úgy védekezem, hogy ki akarom az egészet törölni a fejemből, ki is törlöm.
/Csernus Imre: A nő/
C.S.I.
Mindenkinek van egy sötét, titkos zug a szívében, de minél inkább kitörnénk belőle, annál jobban húz lefelé, és nincs menekülés.
Love and Other Disasters
Ön megrekedt a kapcsolat előtti rajongás pillanatánál, és tudatosítanunk kell Önben, hogy egy párkapcsolat soksoksok stádiumból áll.
Egy párkapcsolat legjobb mutatója: a fingás.
A párkapcsolat stádiumait a fingás mutatja a legjobban.
Az első stádium: a cinkos hallgatás. Ez egy fantázia időszak, amikor mindkét fél úgy tesz, mintha belőlük nem távoznának gázok, ezt az illuziót hamar összetöri az első feszengő kérdés: "Juj, te fingottál?", majd ezt követi a kínos igazság beismerése, ez jelzi egy meghittebb korszak eljövetelét. Ezt a korszakot úgy hívom, hogy fing-nászút, amikor mindkét félnek a másik gázai a legaranyosabb dolgok a világon.
De persze egyetlen nászút sem tart örökkön-örökké. És ezzel el is érkeztünk a kritikus fing-elágazáshoz.
A fing vagy elveszíti szórakoztató és zavarba ejtő mivoltát és ezzel igazi szerelmet jelez, vagy idegesíteni kezd, undort kelt és ezzel szimbolizálja mindazt, ami gyűlölt és utálatos az egykori szerelemben.
/Szerelem és egyéb katasztrófák/
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)