1. Korea, 1951
Arcán érezte a napsugarak simogatását, s emlékezetébe villant valahonnan a messz múltból az anyja kövérkés, meleg keze, ahogy kislánykorában olykor végigsimitott az arcán. Ugyanez a puha, megleg érintés volt. De már nem szorult össze a szíve, és könny se szökött a szemébe, mint régen, amikor az anyjára és a gyermekévekre gondolt vissza. Olyan távoli és valószínütlen volt már mindaz, mintha meséskönyvben olvasta volna valahol.
Szeme megkönnyesedett, ahogy visszagondolt arra a régi kislányra, s az apjára, aki ott állt mellette azon a régi tavaszon és ismeretlen hősökről mesélt. A könnyek lassan túlcsordultak, aláperegtek az arcán, befolytak a szájába, és keserű-sósan összekeveredtek a kenyér ízével.
Sokáig ült ott. Háta mögött érezte a csöndet és a halottakat, szemei előtt tágra nyílt a hullámos horizont, s a kék hegyek emléklabdákat dobáltak feléje a messzeségből. Puha, meleg ütések érték a szívét, mely összeszorult tőlük és kitágult megint, és vergődött, mint egy megsebzett kicsi madár.
Majd egy kis idő múlva felsóhajtott, s a sóhajtás mögött úgy indultak meg belőle a szavak, félhangosan, akadozva, szégyenkezve is, de mégis feltartóztathatatlanul, mint amikor megnyílik egy régi seb, és fekete vérrel vérezni kezd.
A leány arcáról folytak, folytak lefelé a könnyek, némán, megállás nélkül. Hagyta. Sötét volt, mindegy volt. Egyészen mindegy volt már minden, tudta jól.
Aztán nem esett több szó, több nesz, semmi. Csak az éjszaka volt odakint, s magasan a sziklák fölött a hold. És a csönd. Más semmi.
A leány ült mozdulatlanul és fogta a hideg, halott kezet. S mikor a hajnal párái szürkülni kezdtek, fölállt. Gyöngéden fölvette a halott mellől az összegyűrt paprílapokat, s betette őket a keblébe, a szvetter alá. Aztán megindult, kilépett a barlangból és ment. Szemei szárazak voltak és furcsán tüzeltek. De vissza se nézett velük, egyetlenegyszer sem. Mint akit már nem érdekel, hogy mi az, ami egy emberből visszamaradt. Egy emberből, aki kedves volt nagyon, de mennie kellett messzire, mert az volt a sorsa, hogy menjen.
2. A levél
Az asszony belépett a házba, és becsukta maga mögött az ajtót. A fény, az utca, a színek: egyszerre mindez kint maradt. Csak szürke sötétség volt körülötte, ahogy ott állt az előszobába, reszkető kezében a sárga borítékkal s a könnyekkel, ahogy lassan folytak lefelé sovány arcán.
Néhány pillanatig állt ott és a falnak támaszkodott, mint akinek nincs ereje szembenézni az élettel.
Még nem volt bátorsága hozzányúlni a levélhez. Mintha egy másik, titkozatos világból nyúlt volna át egy kéz, egy ismerős kéz, de mégis új és titkozatos, mert már egy másik világhoz tartozik.
Szíve furcsa, fájdalmas didergéssel vert. Szeme megkereste a képet a kicsi asztalon, s a fiatal katona gondtalanul visszamosolygott rá a keskeny aranykeretből. Szemét újra elöntötték a könnyek. Egy idő óta olyan könnyen megeredtek, jóformán minden látszólagos ok nélkül. Egy gondolat elég volt, egy emlékezés, egy kép, egy szín, néha csak egy illat.
Próbálta lenyelni a könnyeket, mert hiszen tudta jól, hogy semmi érteleme nem volt a sírásnak.
"Drága jó Anyácska!" Egy pillanatra újra le kellett tegye a levelet, mert a könnyek mégiscsak elfutották a szemét és elmosták a szavakat. Fülében fölcsengett és fájt a szavak emléke. Újra hallotta a kedves hangot, mely ezeket a szavakat oly sokszor mondta, és arra gondolt, hogy micsoda borzasztó tévedés lehet az, ami egy ilyen hangot elnémít örökre. Látta maga előtt a keskeny ívelt szájat, ahogy ezeket a szavakat mondta, a szemeket, melyek olyan melegen tudtak mosolyogni hozzá, és egy darabig csak ült ott, s nézett maga elé, kezében a levéllel, míg megcsöndesedtek kissé a gondolatai.
Jaj, ezek a könnyek. Nem tudott tenni ellenük semmit. Csak jöttek valahonnan nagyon mélyről, jöttek, jöttek az emlékek nyomán, elöntötték a szemét és elhomályosították a sorokat.
Keze lassan leeresztette a levelet az ölébe. Csak ült sokáig, és nézett maga elé a semmibe. Régi arcok tűntek föl az emlékezet ködéből. Látta apját, ahogy hosszú szárú pipával a kezében fel s alá járt a kis falusi ház tornácán. Testvéreit, régi barátnőket, ismerősöket látott jönni, menni, nevetni, tréfálni a messzi múlt homáylában, arcokat, akik már mind elmentek azóta valahova, ahol nem lehet meglelni őket többé, s akik most magukhoz csalták a fiát is, az egyeltent, abba az ismeretlen másik világba, mint valakit, aki hozzájuk tartozik.
Nagyon nehéz megtartani az ígéreteket és nem sírni, amikor valaki elmegy, aki mindennél kedvesebb...
Az asszony szemét újra elfutották a könnyek, nem tudott ellenük védekezni.
Jaj, a tulipánok... olyan szépek voltak, olyan színesek azon a napon, amikor a hivatalos értesítés jött, a szörnyűséges értesítés... úgy pompáztak, hogy valósággal gyűlölte őket. Hát olyan mindegy nekik, hogy a kéz, mely ültette őket, elveszett örökre? A kéz, mely ápolta, öntözte, gondozta őket? Ilyen közömbösek a virágok? Vagy talán ilyenek vagyunk mi, emberek is? "Én magam - gondolta az asszony fájdalmasan -, én magam mi mást csinálok? Eszem, alszom, elbeszélgetek az emberekkel, árakról, időjárásról, divatról, mintha semmi se történt volna..."
Fájtak a gondolatok. Szeméből alácsordult két nagy keserű könnycsepp, és az ölébe csöppent.
"... Az emberi világ olyan, mint egy hatalmas színjáték, amit láthatatlan rendző keze irányít. Ha a szereplők rosszul játszanak el egy jelenetet, újra eljásztaja velök. Újra és újra. Amíg meg nem tanulják jól a szerepet. Vagyis azt, hogy az igazságnak győzedelmeskednie kell a gonoszság fölött, és ahol nem így történik, ott hibáztak a színészek, és újra kell kezdjék a darbot.
Újra és újra. Elrontották a világot az első háborúval, s még jobban elrontották a békével, ami után ajött. Most aztán újra kell játsszák a háborút - [...] -, s addig fogják játszani ezt a nyomorúságot a népek újra meg újra, míg meg nem tanulják az igazságos békét."
Az asszony előregörnyedve ült az ablaknál és halkan sírdogált. Puhán, szelíden ömlöttek szeméből a könnyek és mosták a lelkét, mely olyan volt, mint egy nagy fehér kendő, amit valaki eltűnő hajó után lenget a partról.
[...] De a szavaknak nem volt értelmük, nem is jelentettek semmit, még csak nem is fájtak már. Kint halk szellő járta a kertet. Valahol lombok suhogtak, s szinte olyan volt, mintha egy halk ismerős hang suttogta volna valahol a messzeségben: "Anyácska, szeretlek!"
Miféle becsület az, amelyik nem kell a világnak? Miféle világ az, amelyiknek nem kell becsület?
Gondolja arra, hogy én akkor már ott leszek melletted, csak a szemeddel nem láthatsz. Ott leszek a tulipánok színében, a kis almafa rügyeiben, a virágillatban s a szellőben, mely megborzolja néha a hajadat.
Mi mindnyájan, akik itt kell befejezzük az életünket, anélkül, hogy valóban éltünk volna. Takarékoskodtunk valamivel. Ki ezzel, ki azzal. És mégsem takarítottunk meg semmit.
3. Magyarország, 1956
....s máris szemébe szökött a holdfényben a halott bükkfa. Fehér törzse messzire világított a gerincen, s vaskos, csonka ágai idétlenül meredtek bele az éjszaka csillagporos egébe.
4. USA, 1967
- Milyen szép a világ - gondolta -, Istenem!
Mindez csupán egy megszokott kis sóhajtás volt a lelkén, semmivel sem több.
Hála volt benne és szomorúság. Hála a szépségért, amit Isten a világnak adott, és szomorúság, mert akivel mindezt a sok szépséget megosztani érdemes lett volna, nem volt többé ezen a világon.
Akivel nem lehetett beszélni többé, akinek nem lehetett megmutatni egy különösen szép világot, akivel nem lehetett együtt hallgatni a madarak vidám csivitelését a park bokrai között, annak a lelki létezése kevés vigasztalást nyújtott az ilyen napokon. Annak a halálát szinte érezni és tapintani lehetett. Mindegy, hogy távozása óta mennyi esztendő telt el, s a megszokás apró pókhálószálai mennyire takarták el látszólag a hiány okozta űrt: az üresség, amit maga mögött hagyott, fájdalmas valósággként sajdult föl újra az asszony szívében, ahogy ott állt a boltajtóban, s szembetalálkozott a tavaszi szépségben fürdő világgal.
