How I Met Your Mother

A szilveszterrel az a helyzet, hogy szar. A tévében bulinak tűnik, de a valóságban mindig óriási csalódás.

Számvetek

Az év utolsó napját egyfajta lezárásnak tekintettem, az adott év lezárásának (mivel az is), amikor lehetőség nyílik egyfajta visszatekintésre, számadásra, és az új évre nézve fogadalmak tételére. Azonban régóta nem fogadkozom, már nem látom értelmét, nem számvetek, hisz azt csinálom egész évben, és semmi sem változik, hiába írunk pár óra múlva 2010-et.
Minden marad a régi, stagnál, nem vagyok a változás, amit szeretnék, nem tervezek, csak sodródom, dagonyázom a mocsaramban.

Most pedig sutba vágom a fent leírtakat. :)

Ami jó volt 2009-ben:
- élek

Ami rossz volt:
- a lélegzés automatikus ösztön
- öregebb lettem és fásultabb

És amit szeretnék:
- változást
- lehetőséget
- boldogságot
- barátokat
- lehetőleg ne karácsonykor/újévkor legyek beteg (így nincs bódultság, és a hangulatom nem tudja elnyomni az alkohol jótékony hatása)

Grey's Anatomy

Új kezdet…, hála a naptárnak, minden évben esély van rá, csak állítsd az órát januárra. A jutalom, amiért túléltük az ünnepeket, az új év. És már el is jutottunk az újévi fogadalmak csodás hagyományához. Hagyd hátra a múltat, és kezd előröl. Nehéz ellenállni a kísértésnek az újrakezdéskor, a kísértésnek, hogy a múlt év problémáit a szőnyeg alá söpörjük.

Ki dönti el mikor ér véget a régi és kezdődik az új? Nem jelzik a naptárban, nem szülinap, nem egy új év. Ez egy esemény, kicsi vagy nagy, valami, ami megváltoztat minket, jó esetben reményt ad, vagy egy új életmódot és világnézetet. Elengedjük a régi szokásainkat és emlékeinket. A lényeg az, hogy sose adjuk fel a reményt, hogy lesz egy újabb kezdet. De azért azt sem szabad elfeledni, hogy minden rossz ellenére van pár dolog, amiért érdemes kitartani.

Buék

Joy Williams - Speaking a Dead Language

We built a tall, tall tower
Towards the sun, towards the sun
Took some words and built a wall
And called it love, called it love 

.

And somewhere in all the talking
The meaning faded out

Oh, I wonder
When did it all stop making sense?
I don't understand
I remember we were so sure, so innocent
Oh, but that was then
Can we ever go back again?
Can we ever go back?

You're speaking a dead, dead language
You don't sound like yourself
I hope its just lost in translation
So why don't you show? Don't try to tell

And brick by brick we started crumbling
Will I find you when it falls?

Oh, I wonder
When did it all stop making sense?
I don't understand
I remember we were so sure, so innocent
Oh, but that was then
Can we ever go back?

Don't hold your breath
Look around
Try to add it up
Pin it down
But you can't

Vavyen Fable : Jégtánc

Tessék: álarcok, maszkok. 

Nem az a maszk számít, amit félrelök.

Ám amit megfog és az arca elé emel, az már egy-egy vonás magából.

Az ember nem ilyen, vagy olyan, hanem ilyen is meg olyan is.

Ne akarjon mindennek szilárd körvonalakat, érzelmeire fogantyúkat, hogy megragadhassa azokat.

Vagyunk néhányan ilyen furcsa halandók.

Nem racionálisak, hanem emocionálisak.

Nem baj, ha nem értenek minket, még az sem baj, ha bolondnak tartanak.

Mélységesen nem számít, milyennek látnak bennünket mások, ha a mi ablakaink a képzeletre nyílnak, s ha tükreink olyan világba vezetnek, ahová a köznapok embere soha el nem juthat.

Taken

Ha az ember idősebb, azért nehéz, mert elfelejtjük, hogy kell elfogadni az életet, olyannak amilyen, és néha az, amit kapunk, több mint, amit el tudunk viselni.

Eltűnt karácsony-varázs

Minden évben megfogadom elhatározom, hogy az idei karácsony más lesz, jobb, szebb, felhőtlen, boldogabb. Karácsonyfa díszítős, szaloncukor majszolós, lakást hangulatossá varázsolós, izgulós, ráhangolódos, kiöltőzös, egyszóval nagyon várós.

Persze nem így lesz…, minden alkalom egyre rosszabb és rosszabb. Azt gondoltam, a tavalyinál már nincs lejjebb, pedig van…, méghozzá az idei. Ingerlékeny, agresszív és dühös vagyok, borzasztóan dühös, magamra, és az egész világra. Frusztrál, nem érzem, hogy ezek a napok bármiben is különböznének a többitől, nincs változás, csak ez az állandó fásultság, és semmit nem akarás. A lakás kopár, nincs adventi koszorú, nincsenek ajándékok, de még fenyőfa sem.

Észrevettem, hogy az ünnepek közeledtével a hangulatom irányíthatatlan, és megállíthatatlan kocsiként száguld lefele a lejtőn. Mitől legyen boldog, kellemes, amikor én magam sem vagyok az? Hogy legyek felhőtlen, amikor még a jókívánságokra is nehezemre esik válaszoln?

Felnőtt létem óta érdekes modon viszonyulok a karácsonyhoz, kezdetben egész normálisan álltam hozzá, nem volt óriási felhajtás, meg flanc, de mégis karácsonyos volt, aztán nyűggé vált, az utóbbi időkben viszont egyenesen gyűlolom…, hogy az egyik kedvenc sorozatomból a Srubs-ből idézzek: "Gyűlölöm a karácsonyt…, teljes szívemből."

Eltűnt a varázs, a gyermekkori karácsonyok varázsa, egyszer csak kikopott, hirtelen észrevétlenül. Az emlékeimben még él ez a kép, és fáj, valahogy minden jobb volt, más, örömködös és ártatlan. Nem értem hova tűnt az a gyerek, és hogy lett az, aki, hogy lett minden olyan amilyen? Mi történ és miért így?

Elnézegettem mások, ismeretlenek mennyire készülnek erre a pár napra, hónapok óta várják, tervezgetnek, aztán díszítenek, sütögetnek, ajándékoznak. Néha irigyeltem őket, boldognak tűntek, és elgondolkodtam, hogy nekem ez miért nem megy? Hiszen én is megtehetném ugyanezeket (vettem is két díszt, annyira fellelkesültem, amiket aztán behajítottam a szekrény legmélyére...), de aztán mégsem tettem, egyszerűen nem, talán mert már ez sem érdekel…

Talán a következő év jobb lesz…, talán…

Scrubs

Gyűlölöm a karácsonyt…, teljes szívemből.

Prodigy - No Good

You’re no good for me
I don’t need nobody
Don’t need no-one
That’s no good for me

Nálam elmarad, de másnak...

Érdeklődés hiányában

.

idén (IS)

.

a karácsony elmarad!

The Notebook

Nem vagyok különleges, egy hétköznapi ember, hétköznapi gondolatokkal. Egyszerű életet éltem, nem állítottak nekem szobrot, a nevem hamarosan a feledés homályába vész, de egy tekintetben sokkal szerencsésebbnek mondhatom magam, mint bárki más: egész szívemmel és lelkemmel szerettem valaki, és nekem ez bőven elég.

.

Lehetetlen szerelme volt, a fiú vidéken élt, a lány, városban, a lánynak a lába előtt hevert a világ, a fiúnak egy megveszekedett vasa sem volt. Nem sok mindenben értettek egyet, tulajdonképpen semmiben, állandóan veszekedtek, minden nap sértegették egymást, de a nézeteltéréseik dacára egy dolog közös volt bennük: imádták egymást.

.

A nyári kalandok többféle okból érnek véget, de mindent összevetve, egy dolog közös bennük hullócsillagok, fenséges, megismételhetetlen pillanatok, az örökkévalóság felvillanása, mely egy perc alatt elillan.

Drága Allie!

.

Tegnap éjjel nem tudtam aludni, mert tudom hogy mindennek vége köztünk.

Már nem vagyok szomorú, mert tudom, hogy ez igazi szerelme volt, és ha egyszer a távoli jövőben, találkozunk az új életünkben boldogan fogok rád mosolyogni, és majd eszembe jut, hogyan hevertünk a fák alatt,miközben megtanultunk szeretni.

Az igazi szerelem felemel, és mindig többre sarkal, lángra lobbantja szívünket, és békét teremt az elménkben, te ezt tetted velem, és remélem, én is ezt tettem veled.

.

Szeretlek!

.

Isten veled:

Noah

Mihai Eminescu

Elhúzódva mindörökre
csöndesen magadba révedj,
amíg meddőn mennydörögve
évre év jön, évre év megy.

Móricz Eszter: Hiányzik az életből valami

A napok rohannak, futnak,
céltalan bolyongunk a szürkeségben.
Mindenki siet valahová.
Nincs idő, nem állunk meg egy percre sem.
Hiányzik valami az életünkből.
Nem látjuk a tarka virágok színét,
nem érezzük a napfény melegét.
Hiányzik egy ölelés, egy jó szó,
elmúlt nyarak igézete,
ringó kalászos, erdők illata.
Hiányzik az életből valami...
Egy csoda, egy varázs, egy csillaggyúlás.
Egész életünkben szakadatlanul,
fuldoklásig küzdünk, harcolunk.
Vágyódunk a tökéletességre,
és csak reménykedünk hiába.
Reménykedünk egy csókban, ölelésben,
egy kézfogásban, egy mosolyban.
Hiányzik az életből valami...
Hiányzik a jó, hiányzik
a napfény mosolya, az éjszaka
vaksi pislogása, a hajnalok
ébredő ölelése. Hiányzik
a nappalok hangos nevetése.
A nappalok rohannak, futnak,
mindenki siet valahová.
De egyszer, valahol meg kellene
állni egy mosolyra, egy
ölelésre, egy igaz szóra.
Valahol meg kellene állni,
segíteni azon, aki elesett.
Meg kellene tanulni újra
mosolyogni, kezet nyújtani!
Hiányzik a világunkból
a nagy világ...
Hiányzik az életünkből
az életünk, - a szeretet.

Napiokos

A kispadon leltározza az ember az életét.

Taken

Az emberek sokat beszélnek, mintha az lenne a legfontosabb a világon, hogy mindig olyannak lássák a dolgokat, amilyenek valójában, de mindig, amit teszünk, minden tervünk valójában hazugság, ha nem hunynánk be a szemünket, és nem tennénk úgy, mintha nem lenne semmi, akkor nem lenne szükségünk semmilyen tervre. A remény a legnagyobb hazugság, és a legjobb. Tovább kell mennünk, mintha számítana valamit, különben végleg megállnánk.

Helen Fielding

Nehéz időket átvészelni olyan, mintha egy kúpos csigahéjban lennénk, és minden fordulatnak van egy olyan pontja, amely nagyon szűk és horzsol. 

Ez a mi egyéni problémánk vagy érzékeny pontunk. 

A spirál keskeny, hegyes végében elég sűrűn visszaesünk ebbe a helyzetbe, mert a körmozgás itt nagyon korlátozott. 

De ahogy forgunk tovább, mind ritkábban fognak előjönni a zavaros idők, mindazonáltal előjönnek, de ne higgyük, hogy visszazökkentünk a kerékvágásba.

Bye bye baby, baby goodbye

Viszik elvitték a kicsikémet, az én bordó csodámat..., bele sem gondoltam igazán, de most, most, hogy a nagy semmi tátong a "helyén", most potyognak a könnyek..., mégiscsak az enyém volt, az első volt, az egyetlen, hosszú ideig a "nagy szerelem", imádtam, büszke voltam rá, hogy az enyém lehet..., és annak ellenére, hogy az utóbbi időben mostohán bántam vele, sok mindent átéltünk, sok helyen jártunk..., és most nincs, más emberek "használják", már a másé..., hát ennyit jelentettél nekem..., bye, bye baby, baby goodbye!

- Nagyon jól nézel ki ma!

- A látszat csal, belülről már rohadok!

Grey's Anatomy

Az emberek rengeteg rejtett sebet hordoznak magukban, mint a személyes múltjuk titkos térképét, diagrammot minden régi sebükről. A legtöbb régi seb begyógyul, és nem marad más csak egy heg, de van, ami nem heged…

Néhány sebet mindenhová magunkkal viszünk, és bár a vágás a múlté, a fájdalom, ott lebeg.
Mi a rosszabb? Egy friss seb, ami még szörnyen fájdalmas, vagy egy régi, aminek már be kellett volna gyógyulnia, de nem így történt?
Talán tanulhatunk a régi sebeinkből, emlékeztetnek arra, hogy hol voltunk és mit éltünk át, megtanítanak arra, hogy mit kerüljünk el a jövőben…, szeretjük ezt hinni. Csakhogy nem ez történik, igaz? Van amit meg kell tanulnunk újra, meg újra, meg újra, előröl.

Jodi Lynn Picoult

Van az életben néhány olyan pillanat, amikor az ember úgy érzi, az életútja kettéválik előtte, s bármelyik göröngyös ösvényt választja, a szeme ezután mindig a másik felé sandít, mert azt érzi, hibázott, mégiscsak a másik irányba kellett volna mennie

Taken

Azt mondják, hogy amikor megnövünk, mindent felrúgunk, amit addig mondtak. Lázadunk a világ ellen, amibe oly nehezen igyekeztek belenevelni minket a szüleink. A felnőtté válás része, hogy elszakítjuk a kötelékeinket, de nem hiszem, hogy csak ez az oka, szerintem, akkor lázadunk amikor rájövünk, hogy a szüleink semmivel sem tudnak többet a világról, mint mi, nem tudnak minden választ, lázadunk, amikor rájövünk, hogy végig hazudtak nekünk, és hogy a Mikulás nem is létezik

Emerson Hart - I Wish the Best for You

How long can we wait here

To say goodbye?

The words once they're spoken

Are words that we can't take

Back to where we were, before

Things got in the way

Life gets so confusing

When you know what you're losing 

.

You

Me

Why can't we see that there's

More to love than we'll ever know

Sometimes you're closer when you're

Letting go

I wish the best for you

I wish the best for you 

.

We'll both regret the hurting

That we will do

You'll learn to forget me

And I'll try

I'll try to forget... 

.

You

Me

Why can't we see that there's

More to love than we'll ever know

Sometimes you're closer when you're

Letting go

I wish the best for you

I wish the best 

.

If you ever need a place that you can run to

I'll be here, I'll be here

Búcsú egy JÓ baráttól

Rájöttem, hogy barátság-korszakaim voltak. Minden korszakomban más volt a „legjobb” barát. Sok barátnak nevezett emberkét elhagytam útközben (vagy inkább ők hagytak el engem), de egy pár megmaradt, egy kézen meg tudom tudtam számolni őket, mára viszont…, nos, szánalmasan hangzik, de egy olyan személy sincs, akit barátomnak tudok nevezni. Közhely, de igaz az a mondás, hogy ahogy öregszel, egyre nehezebb barátokra találni, szinte lehetetlen. 

.

Most pedig attól az embertől is megpróbálok elbúcsúzni, aki nagyon hosszú ideje "ismer", akinek a barátsága sokat jelent(ett). Úgy éreztem mi hasonlóak vagyunk, számít a barátságunk..., most pedig..., na igen, kérdéses, hogy valaha is le tudom ezt zárni magamban. Még nem engedtem el teljesen, még görcsösen kapaszkodom belé, de a számtalanszor összecsomózott barátságunk-fonala gyenge, mégis, valamivel erősebb nálam, mert én már rég feladtam. 

Feladtam, hogy bármit is tegyek azért, hogy minden olyan legyen, mint volt, vagy legalábbis ahhoz hasonló. Feladtam a próbálkozást a kommunikáció visszaállítására, feladtam mindent, ami kicsit is változtathatna a kapcsolatunkon, feladtam, és beletörődtem. 

Hogy miért? A kulcsszó: változás. Megváltoztunk, megváltoztak a körülmények, sok a rejtett seb, a tüskék még szúrnak, a csalódás érzése éget. Már nem tudok Róla semmit, nem ismerem, nem tudom, mit szeret és mit nem, nem tudom mit gondol, nem tudom mi foglalkoztatja…, de ez fordítva is áll. 

Hogyan jutottunk idáig? Nem értem, de sejtem, régóta zajlik egy „leválási folyamat”. 

.

2007.07.26 11:45 

A barátság szón töprengtem mostanában, hogy mit is jelent.  Előkotortam az értelmező kéziszótárt és megnéztem, hogy tulajdonképpen, mit is jelent ez a szó: „két vagy több személy között lévő baráti érzelem, viszony”, a barát pedig: „az a személy, akit kölcsönös bizalom, ragaszkodás és szeretet köt hozzánk.”  Ha ilyen szigorúan veszem a meghatározást, nem tudom kit is nevezhetek barátnak? Ráfoghatom-eerre a „barátságra”, hogy igaz barátság? A barátainkat mi választjuk meg, de vajon jól választunk? Az igaz barát kérés nélkül segít, tudja, mikor van szükséged rá, bármikor számíthatsz rá, szeret, feltételek nélkül, önzetlenül, vigasztal, bátorít, elfogad annak, aki vagy és mindig van hely számodra a szívében. Csodásan hangzik nem? Szerintem ilyen az igazi barátság, nekem legalábbis ezt jelenti.Olyan könnyen dobálózunk ezzel a szóval, többek között én is, holott valódi tartalom, nincs mögötte.

.

2007.05.27. 00:29 Iszonyú este volt, tele kínos vigyorgással, pocsékul érzem magam..., nem tudom ki, hogy volt vele, de számomra hatalmas csalódás volt a leánybúcsú. Hazafelé elhagyott az összes életerőm. Annyira készültem..., minden fellelhető dolgot játékot, poént összeszedtem, vadidegeneknek írtam, ajándékok után kutattam, a megfelelő tortát kerestem, és egy csomó pénzt beleöltem ebbe az egészbe (aminek kb. a felét sem kaptam vissza, mondjuk, ez nem is érdekel annyira). Most itt ülök, és potyognak a könnyeim, rosszul érzem magam, az egész lapos volt, és vontatott..., senkit sem érdekelt, elvoltak magukba, belterjesen, vihogtak, amikor az "illem" megkövetelte, és ennyi. Néha azt volt az érzésem, hogy kifigurázzák, vagyis inkább kigúnyolják, ezt az egészet, azaz engem.  Magamba zuhantam, csak az érdekelt, hogy vágjuk fel a tortát és mehessek haza. (Végül az s.k. oklevelet + fogadalomtételt sem adtam oda, mert túl degradálónak találták volna.)  Igaz, hogy vegyes volt a társaság és pár évvel idősebb is, nem mindenki ismerte a másikat, de egy kis erőlködés nem ártott volna...vagy egyszerűen csak én szerveztem túl, meg rossz irányba, és nem kellett volna feladatokat kitalálni, tortát rendelni..., ahogy mást sem. (tisztában vagyok, hogy nem én voltam itt a lényeg, hanem Ő, hogy azt kapja, amit Ő szeretne..., de amikor nyávogos-hagyjál már békén hangon benyögte, hogy "jaj, ne már!", hát ott részemről majdnem eltörött a mécses, néztem Ő-t, és nem ismertem rá, fájt..., nagyon). De azért remélem, hogy jól érezte magát, és örült az ajándékoknak (igaz, miért pont nekem vallaná be az ellenkezőjét?) Rég éreztem magam ilyen rosszul, de ebből is látszik, hogy ellenkező irányba tartunk, Ő egy olyan világ felé halad, ami nekem azt hiszem sosem lesz, ami nem az én világom, valószínűleg nem is lesz az soha..., és kérdés, hogy fenn maradhat-e egy olyan barátság, ahol mindketten más-más közegben élünk...hmmm...nem tudom, talán ez is közrejátszik ehhez a ma esti letargiához, ez az érzés kimondatlanul is befészkeltem magát a lényembe a mai nappal...  És milyen fura az élet, épp most kaptam egy sms-t, Tőle, hogy mennyire jó volt, köszöni ezt az egészet...vicces, mert én pont az ellenkezőjét érzem (de csak remélni tudom, hogy tényleg így van...)

.

2008.02.01. 00:21

Egy kósza sms érkezett.

Valahol számítottam rá, túl sok hét telt el csöndben.

Hurrá, hogy megdobtak vele, csak épp...Most a világ nagyon sötét, a hangulatgörbém lement mínuszba, és a kimondott szavak, mondatok száma leredukálodott nullára (ahogy a baráti köröm). Eddig sem voltam egy szófosos típus, de most..., most mindent nehezemre esik kinyögni.

Eltávolódtam, épphogy túlélek.  

up: pár óra múlva kierőszakoltam magamból egy mondatot, akár "halálos mondatnak" is nevezhetném, avagy "barátságunk vége" mondatnak. Részéről, azt hiszem. Nem tudom, mit vonhatnék le a reakcióból , annyit sikerül leszűrni elborult aggyal, hogy nem kedvel benne túlzottan, sőt...

Felidegelt, aztán meg jól megríkatott. De őszíntén, nincs erőm veszekedni, és ahhoz sincs, hogy kitaláljam mi történik, mi a valódi jelentése, tartalma.

Nem akarom megbántani, Neki sem könnyű, Neki is fekete a világ, tudom, hogy nem vagyok jó barát, annak kéne lennem, de nem megy, nem tudok mosolyogni, vidám lenni, nem tudok beszélni, egyszerűen nincs mit mondanom, nem akarom elmondani másnak (még Neki sem), idő kell, hogy összekaparjam magam, hogy ne automatikusan vegyem a levegőt, hanem azért, mert élni akarok. Neki is megírtam ezeket, nehéz volt, és talán nem úgy fogja értelmezni, ahogy én szeretném, ahogy én érzem...de azt hiszem lerí rólam, hogy nem vagyok százas...most tényleg nem vagyok, és nem is leszek, egy ideig biztos nem.

Megérti-e? Nem tudom...

Válaszol-e? Nem vagyok benne biztos...

Megbocsát-e? Nem hiszem...

Lehetünk-e továbbra is barátok? Talán...

Lehetek-e valaha is "normális"? Soha...

Hogy legyek teljesen őszinte Vele, ha tudom, hogy borzasztóan megsebezném azzal az egy mondattal, ami néha ordítva kivánkozik ki belőlem, ami egyre dörömböl az agyamban??? Hogy lehetne bárkinek is elmondani, azt a szörnyűséget, hogy ha nem lennék elég gyáva hozzá, már rég nem élnék??? Feszít ez a mondat..., régóta tisztában vagyok azzal, hogy depressziv alkat vagyok, az álarcok azonban csodára képesek, senki nem sejt semmit. A mosolyom hamis, üresség van mögötte és sötétség. Fáj, néha annyira fáj, hogy széttép..., érzed, hogy megszakad a szíved, és magad sem tudod miért, a lelked sikoltozik és senki nem hallja, menekülni akar, de csak egy helyben topog. Eltávolodtam Tőle, (pedig talán Ő az egyetlen, akiért mindent megtennék), de nem csak Tőle, mindenkitől..., de ezt, hogy lehet megmagyarázni? Sehogy..., ha akarnám, akkor sem tudnám, vagy ha mégis, félreértené, mást hámozna ki belőle, mint ami. Hasonlítunk, de egy csomó mindenben mégsem...

.

2008.02.03. 19:05

És megjött a válasz. Megértőnek tűnt, talán érti, talán nem. Akár hogy is, ennél jobban nem tudok belefolyni, bőven elég a démonaimmal harcolni. Össze KELL kaparnom magam.

Ha vissza mehetnék az időben mindent másképp csinálnék. Ha akkor tudtam volna, amit most tudok... Letették a kezembe a jövőm, de túl nehéznek bizonyul(t), nem bírtam/om el a súlyát, túl sokat vártak tőlem, ahogy én is magamtól, ez összeroppantott.

Elvesztek az álmok a vágyak, nincs cél és nem látom a fényt az alagút végén. Lehet ezek nélkül élni? Telnek a napok, fásultan, elgyötörve, tele félelemmel és bizonytalansággal. Vajon visszatérnek valaha az álmok?

.

Sok mindent írtam anno Vele kapcsolatban, de sajnos (vagy sem), csak ezekre leltem rá. 

Úgy érezem, megpróbáltam mindent, hogy részt vegyek az életében, ott voltam életének fontos pillanataiban, valahogy mégis elsikkadtam mások mögött. Már nem mondunk el egymásnak semmit, én azért, mert már nem látom értelmet, mert nem érti, nem értheti, ő pedig…hmmm, ő pedig, nem tudom, hogy miért. Míg az ő élete egy 180 fokos fordulatot vett, az enyém stagnál, belefagytam a pillanatba, és ugyanott toporgok évek óta, mozdulatlanul. Talán ez az oka, talán más, talán ennek így kellett történnie…, nem tudom, a lényeg, hogy én mindig itt leszek Neki (a távolban hallgatagon), ha kellek, de most mégis…, búcsúzom. 

Szabolcsi Erzsébet

Hiányzik nekem,

hogy én is hiányozzak

egyvalakinek.

Desperate Housewives

Vágy. Egy érzés, amelynek célja, hogy rossz útra vezessen. Olyan holmik megvásárlására csábít, amire nem telik. Olyan édességek megkóstolására ingerel, amiket csak a szemünk kíván. És olyan szerelmi viszonyokba hajszol, amikre nyilvánvalóan nem vagyunk elég érettek. Vágy, egy érzés, amelynek célja, hogy rossz útra vezessen.
A szeretetre éhezőket, ostoba döntésekbe hajszolja. A családra vágyókat, arra sarkalja, hogy dühből cselekedjenek.
A régóta magányosokat vakmerő, meggondolatlan tettekre indítja.
És amikor szívünk vágyának kergetése rögeszmévé válik, csak abban bízhatunk, hogy egy értünk aggódó barát utánunk nyúl, és észre térít.

Grey's Anatomy

Az idő előszeretettel billent minket fenéken, még a legerősebbeket is meg tudja lepni.

Lelassít, álldogál, végül megfagy, és mi ott ragadunk a pillanatban, moccanni sem bírunk, sem az egyik, sem a másik irányba.

Az idő rohan, az idő senkire nem vár. Az idő begyógyítja a sebeket, de mindannyian arra vágyunk, hogy több időt kapjunk, időt, hogy talpra álljunk, időt, hogy felnőjünk, hogy felejtsünk.

Időt…

Taken

Amikor az ember gyerek bármivel el lehet varázsolni. Szappanbuborékkal, vagy a locsolótömlőből kispriccelő vízzel, ami szivárványt varázsol a gyep fölé. Azt hiszem a felnőtté válás azt jelenti, hogy egyre nehezebben találunk vissza arra a helyre, ahol elvarázsolhatnak minket.

Vavyan Fable

Nem baj, ha ez nem valóság, nem baj egyáltalán, csak hadd álmodjam. Maradnék még: amíg átitat és új életre kelt a különös varázslat. Mintha visszataláltam volna a lelkem sarkában gubbasztó, édes mesével találkozó lényhez: - hogy hívnak? - szépség a nevem -, s mintha egymásba vesztünk, eggyé olvadtunk volna. Ringass, szépség! Semmiféle műkábulat, álszédület nem érhet fel hozzád; olyan vagy, gyönyörű, mint a szerelem.

Taken

Mi alapján lehet megítélni valakit? A legszörnyűbb tette alapján vagy a legjobb szándéka után? Amikor az ember egy pillanatra belenéz az életébe és rájön, hogy feléig sem jutott annak az útnak, amit kitűzött, hogy talál el attól a személytől, akivé vált, ahhoz, akivé tudja, hogy válhatott volna?

 

Lelőhely: jysk (300Ft/ 4db)

Márai Sándor: Jelvény és jelentés. Utóhang. Sereghajtók

„Most csakugyan nyugtalanító volt körülöttünk az erdő és az éjszaka. Talán, mert ilyen fegyelmezett erdő volt: minden fa csaknem egyformán magas, s arányos távolban egymástól. Az ég fekete volt, felhőtlen, és a hold nem látszott sehol. Mintha a világ értelme elillant volna. Mintha a világ egyedül lenne, minden tárgy, az emberek, állatok és a növények is, félelmesen magukra hagyottan, egyedül.”

„A valóság mindig más […]. Nem igaz, hogy „egyszerűbb”, mindig mellbe ütőbb, borzalmasabb.”

„Nem vagyok író, de olyan vagyok, mint egy regényhős egy regényben, melyet írók írnak egymás számára.”

„Az ember él, kifelé megtörténik az élet, s minden mögött, amit látni lehet, egy őrült él, jár-kel, gondolkozik, számol.”

„Tehát nem úgy lesz, hogy nem lesz semmi, hanem úgy, hogy a semmi lesz.’

„[…] a pillanatban, mikor az ember nem érzi, hogy a világban haza és otthon is van mögötte, akárhová mehet, olyan szabad, mint a halottak.”

„[…] tudtuk, hogy nincs veszélyesebb és fájdalmasabb változás az életben, mint mikor találkozni kell a bizalmassal és a rokonnal… a család mindig életveszélyes. […] Azt tapasztaltam, hogy az ember nemcsak születik a családban, hanem meg is betegszik tőle, s aztán végül a legtöbb ember belehal a családba, mint egy betegségbe.”

„     - Azt hiszi, doktor úr – kérdezte Garren Péter -, hogy jobb magányosnak maradni?

-    Azt hiszem – mondotta Lacta -, hogy egy világban, mikor felbomlik minden, ami az életnek tartást és alakot adott, jobb magányosnak maradni.”

Márai Sándor: Sértődöttek. A hang.

„… s tudtuk, hogy semmi sincsen rendben, de nagyjából mégis hittünk valamiben. […] Mert hiszen – így érezhettem – a részletek ma is tökéletlenek, igazságtalanok, az együttélésből hiányzik a nagylelkűség és a bölcsesség, de nem lehet örökké haragudni, meg kell békélni, mert a békét mindenkinek külön-külön meg kell kötni […]”

.

„Végre itthon vagyok.” S ebben mindig van valami szomorú is, mert „itthon lenni” mindig annyi is, mint lemondani a világ többi részéről, a változatokról, az esélyekről és a kíváncsiságról. De van valami nagyon jó és megnyugtató is ebben.”

.

„S aztán megértik, hogy egy ember kiáltoz így, mert valami elviselhetetlen. „De csináljanak már valamit vele” – gondoljuk egy idő múltán, türelmetlenül, mert a mások fájdalma mindig ezt a kelletlen választ csiholja életre bennünk; nem segíthetünk, s ezért egyetlen vágyunk, hogy hallgasson el a hang, az idegen fájdalom hangja, mert nem tudunk aludni, sem gondolkozni, s mert általában tehetetlenek vagyunk a mások fájdalma előtt […]”

.

„Egy gyermek sértődött meglepetésével tekingetett körül a teremben: látnivalóan nem értette ezt a hűtlenséget, szokatlan volt számára, hogy pillanatok alatt megváltozhat körülötte a világi helyzet és értékelés.”

.

„A nagyon finom, halálosan biztos döfések nem fájnak rögtön; mint ahogy a nagyon durva, életveszélyes ütések okozta fájdalmat sem érezzük az ütés pillanatában. Az embert megütik, s hazamegy, s csak másnap reggel észlelik, hogy kék folt virult a mellén, vagy megdagadt a térde.”

.

„A hidak egy napon nem teljesítik igazi feladatukat, nem vezetnek át többé egyik partról a másikra, s talán éppen az lesz a fontos, hogy ne legyenek többé hidak sehol, melyek átvezetnek valahová. Az ember egyedül lesz, magányos, szemközt sorsával, az egyik parton, s nins útja többé átmenni a másik partra. Ez is egyszerű lesz, mihelyt bekövetkezik. S a kerítések teljesen fölöslegesek a pillanatban, mikor nincs mit védeni többé.”

.

„Nem valószínű, hogy egy nagy érés, szenvedély, gyöngédség feloldhatja bizonyos emberek szívében a görcsös indulatokat, melyek arra kényszerítenek egyféle lelki alkatú embereket, hogy mindent és mindenkit elpusztítsanak a világban […] Nem hittem a boldogságban, de gyöngédség nélkül nem lehet élni […] De talán vannak ilyen szívek, melyeket nem engesztel a gyöngédség… Talán vannak szívek, melyek alján oly keserű és komor füsttel terjeng az öntudatlanság, a bizalmatlanság, a fogyatékosság viszolygó önvádja, a vágy, valami nagyot alkotni, s a tehetetlenség, a képességek hiányának öntudata, s talán a sértés is, melyet szerelmeikben vagy barátságaikban kaptak, s aztán nem tudták soha elfelejteni […]”

.

„Néhol vadszőlő buggyant át a kertfalon, sötétzöld és sötétvörös vadszőlőlevelek adtak hírt arról, hogy a kövek és falak mögött az élet egy neme tenyészik – mint mikor egy hallgatag és gyanakvó ember egyetlen, önkéntelen indulatszóval elárulja, hogy szívében a csalódás szenvedélye ég.”

.

„Mit tehetek a változás ellen, s egyáltalán, szükséges-e tenni valamit a változás ellen? […] A változás törvény, az emberek felnőnek időnként és levetik a kinőtt gúnyájukat, az életformákat, melyeket nem illenek már a tömegekre.”

.

„A világ már megtelt hazugsággal – mondta szigorúan. – Ahová néz, amerre fülel, hazugságot fog hallani. Jogról beszélnek majd, s hazugság lesz minden szó, igazságról és igazságtalanságról, békéről és egyezményről: s minden hazugság lesz. Apák hazudnak már fiaiknak, és fiatal lányok úgy hazudják a betanult leckét apjuknak, mint a vízfolyás.”

.

„A játék, az álom és a fölösleges nélkül az életnek nincs semmiféle értelme. Titokban mind gyermekek maradunk, akik szívünk mélyén nem is vágyunk másra, csak a játékra: szeretnénk elmerülten és komolyan, áhítatosan, az izgalomtól piros fülekkel valamilyen örök játék fölé hajolni.”

Márai Sándor: Az idegenek

"Az élet rajza és színe emlékeztetett a régire, de mintha átfestették volna [...]."

"A valóság nagyon egyszerű, csak észre kell venni. De az nem segít."

"Ha mi, emberek - különösen mi, nők - egy hosszú életen át nem találjuk meg az egyetlen embert, akit bűntudat nélkül tudunk szeretni, kénytelenül átadjuk magunkat az irodalomnak. Ez a kárpótlás nem tökéletes; de be kell érni a cserepekkel is."

"Azt hittem, elég, ha ír az ember. De aztán észrevettem, hogy írással egyetlen ember sorsát sem lehet megváltoztatni. Ez a felismerés fájt. A legtöbb, amit az írás tehet, hogy hasonlít a zenéhez, mintegy az értelem zenéje már, s valamit felébreszt, és aztán megint elaltat bennünk [...]."

"Ezekben a hónapokban minden óra visszahozott valamit az életből, s megmutatta még egyszer a változatokat, azt a fonák és igazibb tartalmat, ami az élmények és tünemények mögött lappangott."

"Ez volt ő, ilyen az ő modoruk [...]: kimondani valamit, ami fáj, amiről a többiek hallgatnak, s aztán ártatlan arccal elfordulni a felidézett valóságtól, mintegy megszökni a tett színhelyéről."

"Most már gyanította, meddig is tarthat még - s egyszerre dideregve érezte, hogy az idő nemcsak fogalom, hanem valóság, térfogata is van, s tud olyan szűk lenni, mint egy cella, ahol megfordulni sem bír az ember."

"Igen, meghalt, mert nem bírta tovább, mert megsértettek benne valamit, gondolta. Minden ember meghal, ha megsértik benne azt, amiben hisz, ami fontos neki, ami az ő méltósága és műve a világban. Ki sértette meg? - tűnődött. - Az idegenek? A gyermekek? A nők? Vagy csak az élet, általános szóval, ahogy a regényekben és az orvosi könyvekben jelölik azt a tüneményt és folyamatot, melynek igazában nincs is névvel rögzíthető tartalma?"

"A kérdést nem merte kimondani; elhallgatta, mint ahogy általában elhallgatjuk a kérdéseket, melyekre mélyen, titokban öröktől tudjuk a választ."

"Az apák lelke a halál után egy ideig ott marad még azok között, akiket szeretett: megtelnek vele a szobák, s érintkezik kedvesei lelkével. Ez az érintés sokkal gyöngédebb [...]. Csak jelen van még egy ideig a házban, ahol élt, s ahol most fekete ruhában járnak a családtagok, megalázottan és felszabadultan, kiraboltan és kíváncsian, fiókokat húznak ki, zsebekben kutatnak, keresik az elköltözött lélek titkát, ernyedetlenül nyomoznak, mintha minden ember őrizne és rejtene életében valamit, ami csak az övé volt, s ez a furcsa kincs most szabad préda."

"Egy reggel felébredtek és észrevették, hogy egyedül vannak. Akkor dideregtek, ásítottak, a mennyezetre néztek, csodálkoztak. Egyedül voltak, Garrenek voltak, de másképp, mint eddig. Felkeltek, felöltöztek, s elindultak új életük felé; mindegyik úgy és arra, ahogy jellemük megszabta és végzetük parancsolta."

Márai Sándor: Féltékenyek

"... úgy írt, mint aki homályosan emlékezik valamire, keresi a szavakat, nagyon szeretné elmondani, de minden szó csak hasonlít, csak emlékeztet valamire - az, amit mondani szeretne, eltűnt valahol, elsikkadt az életben vagy egy általános, nemzetközi rendetlenségben, vagy talán valamilyen földrajzi szerencsétlenség nyelte el, s most ott pihen, a föld mélyében, gránitrétegek alatt, borostyánba ágyazva, mint az őskori szúnyogok."

"A tájból úgy áradt a halál, mintha kimondtak volna valamit. [...] nem tudott a halálról semmit. A halottak körül dögszagú virág volt, sok költség, veszekedés. Nem értette a halált. "Valamiért" meghalni, mondták; [...] fejét rázta. Az ember nem hal meg "valamiért". a halál néha egészen közelről rémlett föl, sorvadó szájak, szakállak és fogak; irtózatos volt és valószínűtlen, de mindenestől olyan földi, emberi kissé gyermekes; lehetetlen védekezni ellene. Aztán volt a másik halál, amely ellen nem lehetett védekezni, a halál, amely bennünk volt, a mi halálunk, mikor a forma ernyedni kezd, nem tart többé, iszonyatos tehetetlenség bénítja meg az élet és a munka ütemét, s a bűntudat, amely egyszerre ordítani kezd, hogy mi vagyunk a halál, mi találtuk fel, mi terjesztjük."

"Minden ember magával viszi az egész múltat, gondolta Péter; de La valahogy balzsamozta a múltat, semmit nem hajított el, minden emlék élt benne még egy kissé; azt a rejtélyes és időtlen életet élték benne az emlékek, mint a fölösleges tárgyak és az emberiség nagy korszakain átderengő mondák és szép gondolatok."

"Egyetlen szóban elfért, amit egész életével mondani akart. De azt az egyetlen szót nem mondhatta el egyetlen pillanattal elébb, csak amikor itt volt az ideje. Most történt valami, benne és körülötte, talán születése pillanata óta először "történt" valami. [...] Tudta, hogy utolszor jár itt. Ezért iparkodott úgy nézni mindent, mint a kiállított tárgyakat, s mintha először járna itt. Valami bezárult, valami véget ért. [...] Valamikor egy fiatal nő lakott itt; egy éjszaka eltemette s örökre megőrizte testét és tárgyait a lázas kitörés hamuja. Volt valami döbbenetes mozdulatlanság e szobában, valami időtlen és hangtalan, mint a tengerfenéken. Egyszer életem itt, gondolta. [...] A pipereasztal elé lépett [...]; valaki harcolt itt az életéért, az ifjúságért és a szépségért, mint egy orvos, a nap minden órájában."

"A fuldokló érezheti így magát, két part között, a pillanatban, mikor tagjai gémberedni kezdenek; a parton emberek állanak és fecsegnek, [...] senki nem hallja kiáltásait, [...]. ...., akit tűrhetően ismertem, megszűnt, s egy másik, akit gyanakodva és ellenségesen szemléltem, megindult, el a süllyedő világból, el ebből a sötétedő sűrű és rendezett idegenségből, elindult a derengő táj felé, ahová vissza kellett térnie. Mert, mint aki útközben hirtelen hangot hall és irányt változtat, s az útitársak felsikoltanak körülötte és nem tudják követni: én is visszafelé mentem most az időben és az életben."

"Valami tartott és bezárt itt, mint egy vár, erős, tömzsi falakkal; a felvonóhidat csak ritkán engedtük le a világ élménye előtt. S most el kell hagyni mindezt, s visszatérni e különös, félelmes városba, [...] Mi lesz velem ebben a városban? Miért kell kilépnem életem biztos köreiből, s visszatérni abba a ködös és félelmes ismerősségbe, [...]? ... Ki vár ott reám?"

"... mint valaki, aki kétségbeesve veszi észre, hogy hiába mindne, a titkok, amely őt jelenti, egyszer mégis mindenen túl kiderül..."

"... kávét iszik este, titokban, mérges és erős kávét, tejszínnel, korlátlanul, mint a részegesek. Nem tud kávé nélkül élni. Valamilyen mámorra neki is szüksége van, afféle hideg mámorra, amelytől még jobban fáj minden, még világosabb, érzékelhetőbb és tapinthatóbb mindaz, amit nem bír elvilselni."

"... azt mondta, mindenki meghal, akit nem szeretnek. [...] Azt mondta, a szeretet olyan, mint a magzatvíz az élőlény körül, nem hatol át rajta fény, sem zörej, nem hatol át rajta veszély. Azt mondta, a szeretet erősebb, mint a halál. A szeretet úgy tartja azt, akit szeretünk, oly magasan és biztosan, mint egy óriás szolga, akitől mindenki fél; a szeretetnek pallosa van, és villámokat szór."

"... az elutazók szobájában mindig van valami lázadásszerű, a padlón torlaszok hevernek könyvekből [...], és az íróasztalon titkos tárgyak kelnek útra rejtekhelyeikről, tárgyak, melyeket önmagunknak sem szívesen vallunk be, s az elutazás pillanatában megdöbbenve vesszük észre, hogy nélkülözhetetlen szerszámai életünknek, [...], a fiókokból, szekrényekből, kabátzsebekből előmásztak egy kedves életnek e rejtélyes kísérői, ez alvilági szörnyetegek... [...] Most megértette ő is, hogy valami elkezdődött. A tárgyak már elvándoroltak szokott helyükről."

"Ennek a pillanatnak az emléke élt és világított a összes emlékek mögött, melyek az időben felgyűltek és lerakódtak az élet tájain: az emlékek alaktalan anyaggá sűrűsödtek, s az egész együtt Edit élete volt; de ebben a lerakódott anyagban kristályosan kialakult és világított ez a pillanant, ahogy egy egészen kis rubinszem érik meg a földben, a látható világ alatt, s ez a kis, ismeretlen és eldugott rubin egyetlen értelme és értéke a kopár vidéknek. Erről a pillanatról nem tudott senki."

"Nem lehet eléggé szeretni, gondolta. Mikor tanulom meg? Eddig csak indulatok között éltem, vágyak és félelmek között. A szeretet valószínűleg vágytalan. Nem akar már adni, és nem akar venni. A szeretet, [...], úgy látszik könyörtelen is. Minden igazság könyörtelen; nem alkuszik, nem lehet vitatkozni vele."

"De akadtak itt még más szagok is, elrejtve. Nem gyújtott villanyt, egy ideig mozdulatlanul állt a sötét szobában. Mintha minden mozdulat, minden lélegzetvétel felkavarná és beláthatatlan következményekkel mozgatná meg a dermedt rendet, mely a bútorok között kényszeredetten és sértődötten, kialakult."

"... ez volt a jellegzetes mindenben, amit csinált, már szopós gyermek korában híres volt arról, hogy "nem bírja abbahagyni", mindent ilyen görcsszerűen csinált, túl a rendes és illedelmes mértéken, a vágy és a harag is ilyen mértéktelenül tört elő..."

"Ha egy ember akar valamit a másik embertől, a szavak nem tudnak elrejteni semmit."

"Az ember akkor nő fel, mikor egy napon észreveszi, hogy már hiába tér vissza oda, abba a szobába vagy azok közé, akikkel azt a másik játékot játszotta, azt az igazit... valami elromlott, a játékok eltörtek, az emberek meghaltak, vége az egésznek... Akkor felnőtt..."

"Most nagyon egyedül vagyok. Soha nem voltam ilyen egyedül, mint most, itthon, közöttetek. Olyanok vagyunk, mint a nyolc- és kilencbetűs szavak a keresztrejtvényben; külön-külön mindegyik csak latin indulatszót vagy spanyol költőt, vagy északi madárfajtát jelent, de az egésznek együtt talán van valamilyen értelme... Talán most megfejt minket valaki [...]"

"Minden szobában halódott valami. Amolyan előgyász áradt el a szobákban, még nem is árnyék, csak fényhiány. [...] Mintha a tárgyak és a szobák a maguk módján eléjehaladtak volna valaminek, ami még nem szűnt meg, mint ahogy az alacsonyabb rendű testrészek elhalnak, mikor a szív még dobog és az agyvelő kételkedik; de a körmök már kékülnek. [...] Az élet emlékei nagyon finom porrá omlottak, mint a szövetek, melyeket sokáig nem ért levegő."

"... számára a család erő is volt, földi, természeti tünemény, mely áthatotta az élet anyagi jelenségeit, bizonyos sugárkörben behatolt az idegen emberekbe is, s szelídítette és áthasonította őket."

"Az idegen nem is érti egészen pontosan az egyes szavak átdolgozott, családi értelmét. Csak a család érti."

"A szavakat nem elég krétával felírni a táblára; át kell élni a szavakat, néha rettenetes áron, csak akkor adják ide minden ízüket, teljes értelmüket. [...] Minden szó mögött képek mozdultak, hamuszínű képek, már csaknem feketék az időtől, mint az arcképek, melyeknek festékanyagában sok az aszfalt. Szeretett volna tudatlan és elfogulatlan maradni a homályos képek között; egyes szavakat legszívesebben borszesszel mosott volna le, hogy visszakapják régi színességüket és csillogásukat."

"Szagok maradtak a halottak után, zugokban és szövetekben. Kézjegyek maradtak utánuk. Éltek a szobákban, a maguk halott módján, kissé színtelenül, azzal a gőgös és rejtélyes tapintattal, ahogy csak halottak tudnak érintkezni az élőkkel. [...] Jártak a lakásban, mint felfedező úton egy régen porrá omlott városban, melynek oszlopait, használati tárgyait, köntösmaradékait egyenként ássák ki a mélyből a kutatók, s óvatos kézzel illesztik össze a törmelékeket.

Márai Sándor: Zendülők

"A ház most nagy volt és üres. A város is üresebbnek tetszett [...]. Az életnek nem volt számára teljes értelme többé. [...] A szobákból lassan kiszikadt [...] gyermekségének illata. Mindketten szimatolva jártak az ismerős nyomon, keresték a régi életet, pillantásaik bizalmas fényét, mozdulataik gyengédségét. Megadta magát, s mint aki felismeri életet nagy tévedését: néha nyugalmas közöny szállotta meg."

"Tapasztalniuk kellett, az első félórában, melyet egyenjogúan töltöttek el a felnőttek tanyáján, hogy az egész kaland nem olyan mulatságos, mint képzelték. Mindenesetre sokkal kevésbé mulatságos, mint még tegnap hitték. [...] Csüggedten ültek itt, s először látták, milyen kopott és sivár a berendezés; tikkadtan nyeldekelték a pállott, savanyú levegőt. [...] Az unalom átalakult bizonytalan szorongássá. Mi lesz, ha mindennel, amit kívülről ismertek csak eddig így járnak a jövőben? Ha minden, ami rejtett és idegen volt, közel jön most, s ők fesztelenül megismerhetik a világot, a titkokat, melyeknek birtokáért a felnőttek között dúlt a küzdelem, a pénzt, a szabadságot, a nőket, s mindenről kiderül, hogy egészen más és sokkal érdektelenebb, mint hitték?"

"Milyen nehéz elszakadni emberektől! Azt hisszük, szabadok vagyunk, s mikor szabadulni akarunk, megtudjuk, hogy mozdulni sem tudunk. Valaki felelőtlenül mosolyog egyszer, s rögtön beleguzsalyodik egy ember barátságába. Ő nem tudja, mi ez a barátság. Barátokat másként képzelt el; könnyű és derűs sétálást értett a barátságon, felelőtlen rokonszenvet, mely nem kötelez semmire. Az ember együtt jár, kicseréli gondolatait.... S most először gondolt arra, hogy súlyos és bonthatatlan kapocs is lehet emberek között, melyet csak sérülések árán lehet elszakítani."

"Talán jobbak a könyvek. A könyvek között kellett volna maradni; minden, amit az ember mástól kap, fájdalmas és tisztátalan."

.

„Az ember pontosan tudja, mikor hagy ott örökre egy tájat, egy szobát, ahol sokáig élt. Nem gondolt semmire, de a küszöbön megállt és visszanézett.”

.

"Bizonyos tárgyak tovább élték a maguk tabu-életét, [...], - mintegy bura alatt, elkülönítve [...]. ...szobája az utcalámpa homályos világításában olyan volt, mintha eltemettek volna itt valakit, nemrégen - valakit, kinek emlékét a hátramaradottak nem merik még bolygatni. A tárgyak helyzetében volt valami a révületből, ahogyan a halottak személyes holmija merevedik meg, csak nem műemlékszerűen."

.

"Az ember él egy ember mellett, s nem tud róla sokáig semmit. Egy napon megérzi, hogy nincs már hozzá semmi köze. Ez volt itt a világ egyik része, [...]. Olyan erős volt ez a világ, hogy semmi nem tudta lerombolni, ami kívülről tört reá, [...]. Egy éve egyszerre egy résen át betört valami, amit nem lehetett előre tudni. S akkor megtudta, hogy van egy másik világ. Minden elváltozott. Ami eddig édes volt, keserű lett, ami savanyú, olyan most, mint az epe. Az üvegházból őserdő lett."

.

"Valamilyen titok volt a könyvek mögött, nem is abban, amit mondtak, inkább, hogy miért írták le a sorokat? [...] Azt kellett volna megtudni, miért készültek a könyvek? Örömet szerez annak, aki leírja, amit gondol? Úgy érezte, inkább fájdalmat okoz. S amit leírt, elveszíti, nincs köze többé hozzá, kínos emlék marad, mint egy bűntettnek, melyért - egyszer, később -  mindig felelősségre lehet vonni a tettest."

.

"Vannak kristályosodási folyamatok minden emberi közösségben, melyek törvényét nem ismerjük. [...] Nagyon nehéz megmondani, mi az, ami összekapcsolja az embereket, különösen egészen fiatal korban, mikor érdekek még nem szövik-fonják a barátságokat. [...] Általában nem a rokonszenv az, ami összehozza az embereket. Inkább kínos és fájdalmas érzés, mikor két ember úgy érzi, hogy össze kell kerülniök. [...] A laza anyagból egy pillanat alatt lesz kristály, nem lehet tudni, miféle folyamat előzi meg. Nem lehet tudni, mi az, ami bizonyos embereket, kik kevéssel elébb még mint sem sejtettek egymásról, összehajt, egyik pillanatról a másikra összekovácsol, bűntudatnál nyugtalanítóbban, jobban, mint szülőket gyermekekkel, mint a szerelmeseket, mint a gyilkosokat."

.

"Általában azt tapasztaltam a nagyvilágban, amerre megfordultam, hogy az emberek mindent kihevernek. Már amennyiben túlélik."

.

"A szülőváros nem templomtorony és nem tér szökőkúttal, s virágzó kereskedelem és ipar; a szülőváros egy kapualj, ahol először gondoltál valamire, pad, amelyen ültél és nem értettél valamit, pillanat a folyóvíz alatt, mikor valamilyen régi létezés emlékébe szédültél vissza; simára csiszolt kavics, melyet megtalálsz a régi asztalfiókban, s már nem tudod, mit akartál vele; a hittantanár kalapja, melyen barna folt éktelenkedett, szorongás egy történelemóra előtt, különös játékok, melyeket senki nem ért, és következményeiről álmodsz egy életen át, tárgy egy ember kezében, hang, amit éjjel hallasz a nyitott ablakon át és nem tudod elfelejteni, egy szoba világítása, két bojt egy függöny alján."